Orbán

Halott vizek

2011.04.24. 01:23

Programkereső

A borítón szürke sziluett imbolyog, alakját két súlyos tömb keretezi. Vélhetően férfi alak, aki épp egy útpadkánál ringó pocsolyában nézi saját tükörképét. Precízen komponált fotó ez, ahol a múlt és a jövő nyomasztóan nagy háztömbjei között ott áll valahol a jelen embere, és a vizet kémleli. A múlt és a jövő azonban nem több egy-egy érinthetetlen fekete foltnál, a jelen pedig másodpercenként tovább fodrozódik a pocsolya felületén.

A regény alapmotívumait tablószerűen megmutató fedőlap egyedül a regény alaphangulatát nem vetíti előre, egyébként sokat mondó. Szilágyi Lenke fotójának komor szürkéi valami sötét ön- és múltfeltáró, krimiszerű nyomozásra utalnak, holott a regény ettől a felfogástól igen messze áll. Inkább mondanám útkereső fejlődési regénynek, mely nem nélkülözi ugyan a nosztalgiát, de a múlthoz mindig távolságtartással és hideg fejjel közelít.

Főhőse egyben narrátorunk is, aki a mai Budapesten él és foglakozása szerint hivatalnok. Élete átlagosnak mondható, bár a regény elején kiderül, barátnője épp most hagyta el egy kolléga kedvéért. Nem rázza meg a hír, rezignáltan veszi tudomásul a tényt. Jobban foglalkoztatatja az, hogy mostanában nem igazán tud magával mit kezdeni: „ a helyemet keresem"- ahogy ő mondja. Ebből az alaphelyzetből nyílik majd ki a regény, ebből a helykeresésből, ami néhány zsákutca után végül a személyes múltkutatás útjára állítja a főhőst. Megpróbálja elhelyezni önmagát a jelen koordináta-rendszerében, de ehhez meg kell ismernie családja történetét, mert csak így találhat saját maga számára is érvényes viszonyítási pontokat.

Tiszták, átgondoltak azok a képhasználatok melyekkel Grecsó kölcsönhatásba hozza és ütközteti egymással a különböző idősíkokat, elsősorban múltat és jelent. Ezek között vannak visszatérőek és egyszer használatosak is, de mindegyik jól kivitelezett. Többször megjelenő motívum a „halott vizek" fogalma, mely a főhős és a család lakhelyéül szolgáló telep attribútuma, és a kenderfeldolgozó ipari vizeit jelöli. Ez a feloldhatatlan ellentétre épülő szókapcsolat számtalanszor előkerül a regény során és hangsúlyos szerepe van. Ugyanis itt nem egyszerűen arról a közhelyes értelmezési keretről van szó, hogy az élet szimbóluma, a víz a múlt martalékává lett, és ezért sem az életet adó, sem pedig a tükröző, láttató funkcióját nem képes ellátni. Ebben a képben van a regény lényege, mégpedig, hogy ezek a vizek már a múltbéli jelenben is halottak és élettelenek, mert az akkori jelen nem létezett. Mindenki pózol és megfelel a telep elvárásainak. Hozzá megy ahhoz, akit kinéztek neki, rettenetes munkát végez, hogy eltartsa családját. Aki önmegvalósítana és kitörne ,azt is visszahúzzák beidegződései és merevsége. Ez nem volt igazi jelen, ez csak valami pszeudo valóság volt, amit a telepiek nem megéltek, sokkal inkább csak túléltek. És ez az, amivel a főhősnek meg kell küzdenie, ezzel a jelentelen múlttal. Ezért zárul a regény az egyetlen, önmagát megvalósító családtag és a főhős történetének összetalálkozásával. Jók azok az egyszer használt jelenettöredékek is, amik más módokon mesélnek múlt és jelen kapcsolatáról. Húsba vág a történet a hentesről, aki hazafelé biciklizve német nyelvű üvöltést hall a mezőn, mire leveti magát a földre és bevizel. A falu mellett tanyázó NDK cirkusz porondmestere volt az, épp a színpadépítő munkásokkal kiabált.

Grecsó egyes szám első személyben beszélteti hősét, akinek nevét ugyan nem tudjuk meg, de azt igen, hogy „szlávosan cseng és görögöt jelent". Rögtön két ok, amiért joggal felmerül az olvasóban, hogy ez nem is nagyon titkoltan, önéletrajzi regény. Az író tudatosan rájátszik erre, például olyan szavakat ad adóbiztos főhőse szájába, mint oximoron, amit azért valószínűleg kevés APEH-os használ könyvelés közben. Ennél is merészebb párhuzam a Zugló-Alföld tengely, ami mentén a regény játszódik, és ami mentén az író élete is játszódik, a való életben. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mi fikció és mi Grecsó Krisztián személyes tapasztalata, de meg tudom érteni azokat a 17 éves lányokat, akik a könyvet letéve azonnal Facebookért kiáltanak. Gyorsan megnézik vajon van-e Krisztiánnak '83-ban született Szabolcs nevű öccse (nincsen egyébként, Zoltán nevű viszont van). Már a Tánciskolában látszott, hogy Grecsó nagyon benne van abban a közegben amiről ír, de a Mellettem elférsz ennél jóval tovább megy az önéletrajzi regény felé vezető úton, ez egyértelmű.

Az egyes szám első személyű elbeszélés végig folyószöveg, a nem a főhős által mondottak mindössze dőlt betűvel vannak kiemelve, és számuk is elenyésző. Tetszetős ez a megoldás, mert érzékelteti, hogy itt tényleg minden főszereplőnk tudatán keresztül megszűrve érkezik hozzánk. Ráadásul a formanyelvben is láthatóvá válik a főhős igénye arra, hogy magába integrálja azt a hatalmas tapasztalat-anyagot melyet elődei halmoztak fel és amely számára is oly fontos. Szintén jók azok az árnyalatnyi, de egyértelmű szókincs- és hangnemváltások, melyek a narrátor monológjában jelennek meg a különböző szereplőkhöz igazodva. Ez abszolúte tudatosan van végig vezetve a regényen, ezért nem lóg ki például a szövegből a sok trágárság az örömlánnyal foglakozó epizódokban.

Kilóg viszont több más szövegrész a könyvből, például a kerületi újság szerkesztőjét foglalkoztató bekezdések mesterkéltek. Sajnos kihallatszik, hogy szegény szerkesztő úr csak egy eszköz az író kezében és nem hús-vér figura. Hasonlóan erőltetett a lakását kereső öreg bácsi megjelenése, akit főhősünk kísér haza. Ezek a részek nem tesznek jót a szöveg egységesen magas színvonalának.

Sajnáltam azt is, hogy az első pár oldal költői stílusát Grecsó nem használja a többi fejezetben. Kár érte, a szaunában játszódó nyitójelenet nyelvezete gyönyörű. Persze, később sem rossz a fogalmazásmód, csak az elején túl magasra tette a lécet, illetve inkább azt mondanám: más tartóbakra.

A regény összességében mégis rendben van, mert jól átgondolt és jól felépített. Mert tartalom és forma zárt egységet alkot, a könyvnek van lendülete, és néha egészen bravúrosan húzza bele az olvasót a szövegbe. Mert Grecsót ezért a könyvéért mindkét szerkesztőségében, az ÉS-nél és a Nők Lapjánál is meg lehet dicsérni. És ez tényleg nagy szó.