Alfréd

Bozsik Yvette: Cabaret

2011.04.25. 08:06

Programkereső

A szilveszter éjszakáján bemutatott Cabaret Bozsik Yvette rendezésében merész nyitás volt a Centrál Színház részéről. A szórakoztatás kommerszebb módját előnyben részesítő színház olyan alkotónak nyújtott szabad kezet, akinek darabjai első ránézésre nehezen volnának beilleszthetők a Centrál Színház repertoárjába, ugyanis mind stílusukban, mind hangvételükben egy modernebb, szélsőségesebb, eklektikusabb esztétikát képviselnek.

E jellegzetességek megmaradtak, sőt, még izgalmasabbá váltak azáltal, hogy a Cabaret Bozsik első musicalrendezése. Ennek köszönhetően egyszerre van meg benne a friss "első tekintet" szabadsága, valamint a zenés darabokban való profizmus.  A kettő szerencsés ötvözetének hála, Bozsik kellő magabiztossággal játszatja egymásba ötleteit, és hagy teret az értelmezési lehetőségek szabadságának. Így a Cabaret-ból egy olyan rendhagyó musicalt bontakoztatnak ki a színészek (kettős szereposztásban) és Bozsik állandó táncosai, amely a klasszikus darabnak képes egyéni értelmezést adni.

A weimari köztársaság utolsó pillanatainak vagyunk tanúi. A díszlet hajóra, vagy vonatbelsőre emlékeztető részletei, valamint a Konferanszié testére erősített bomba egy katasztrófa bekövetkezése előtti utolsó pillanatok hangulatát csempészik a darabba, amely lappangó feszültséget biztosít a történéseknek.  Berlinnek e vihar előtti csendjébe érkezik Cliff Bradshaw (Csányi Sándor), aki a helyi lokálba elvetődve azonnal belehabarodik a hely csillagába, Sallybe (Marozsán Erika). A többi szereplő sorsa úgy válik a pár boldogságával azonos fontosságúvá, hogy mindenki ugyanannak a történelemnek fenyegető ege alatt áll. A nácizmus, mivel megjelenítése utalásokon keresztül történik, maga lesz a háttérben pulzáló balsors, amely jóval feszültebbé teszi a darabot, mint az explicit kinyilatkoztatás. A harmadik birodalom mentalitásának bomlottsága, hisztériája áthatja a darabot: a férfiak nőként jelennek meg, a német altatódal náci himnusszá emelkedik, valamint finom párhuzam létesül a háború és lokál világának bemutatásában, hiszen mindkettőt egyfajta "húspiacként" ábrázolja Bozsik, ahol az egyén kizárólag testi mivoltára redukálva létezik.

A zeneszámok és a prózai részek váltakozásában az elsőre helyeződik a hangsúly, amelyek sikerültebb részei az előadásnak, hiszen az ötletek gazdagsága ekkor burjánzik leginkább, a színészek is ekkor vannak igazán elemükben.  A zenés részek legfőbb értéke, hogy nemcsak mint látványos betétek tarkítják a történetet, hanem a társadalmi közérzet dekadenciájának illusztrálásaként, és az egyes számok karakterábrázoló erejének köszönhetően az előadás gerincét képezik Sally számai a legjobb példa erre, akit ilyenkor a többi táncos öltöztet, mozgat, alakít, jellemezve ezzel a lány önállótlanságát, és azt az önként vállalt kiszolgáltatottságot, amelytől mégis többé válik szemünkben, mint egy karrierista táncosnő.

A zenés részek drámai súlya azonban nem szűrődik át a prózai jelenetekbe.  Két tragikus szerelmi történetet kísérünk végig, Sally és Cliff mellett Schneider asszony (Básti Juli) és Schultz úr (Haumann Péter) románca miatt is izgulunk, ám mintha csak ez utóbbinak éreznénk valódi tétjét. Haumann Péter és Básti Juli a mindennapi rituálék romantikájának minden egyes pillanatát kiélvező idős párjaként a darab legszeretetreméltóbb figuráiként maradnak meg emlékezetünkben, így az ő sorsuk szinte jobban érdekel minket, mint a fiatal páré.

Marozsán Erika Sallyje egyszerre lobogó sörényű nőstényördög és viháncoló kamaszlány, énekelni, táncolni is tud, alakításának egyetlen gyenge pontja, hogy Cliff iránti vonzalma nem teljesen hiteles.  A Csányi Sándor által alakított Cliff inkább tűnik egy kissé élelmedett brazilnak, mint egy fiatal, naiv, amerikai írópalántának. Alakításának sem homoszexuális, sem a Sallyért bolonduló szerelmes férfi oldala nem életszerű. A két színész közötti valódi vibrálás hiányában az ő történetükből inkább Sally személyes küzdelme válik emlékezetessé: krétafehérre mázolt arccal, terhesruhában előadott dala a bukott anyákért szóló rekviemmé fokozódik.

Egyetlen fontos szereplő maradt még említés nélkül: a Konferanszié figurája (Keresztes Tamás), aki a szerep kibővítésével jóformán uralja a darabot.  Így az előadás értelmezhető aszerint is, hogy az egész történet e démoni figura hagymázas látomása. Mindenható szerzőként mindenütt ott van, kezei alatt bármi megtörténhet a lokál időtlenné váló karneváli forgatagában. Keresztes Tamás, aki tündököl a szerepben, nemcsak dramaturgiailag, hanem színészi jelenlét tekintetében is magáévá teszi a darabot. Kimetszett szívű véglényből flitterruhás dívává vedlik, hogy később, mint árja-pinocchio és Führer-karikatúra a darab groteszk és ironikus ötleteinek egyesítőjévé váljon.  Figurája, mintha mindazon ellentétpároknak origója lenne, amelyek párhuzamosan jelennek meg a darabban, talán ezért lehet Keresztes játékát kizárólag kettős fogalmakkal körülírni.  Alakításában tragikum és cinikus humor ötvöződik, így lesz lenyűgözően vonzó, és mégis viszolyogtató, ahogy húszcentis varrattal mellkasán, bőrkabátban, patacipőben, vassisakkal a fején girhes gólem módjára masírozik a színen.

Bozsik vízióinak köszönhetően, a berlini lokál korhű miliője sajátos stílusú, kortárs interpretációra talál. Ez pedig elsősorban annak a gazdag metaforahálónak köszönhető, amely a befogadói olvasatok sokféleségét támogatja. Ilyen a számos idézet, elsősorban filmes utalások, amelyekben - a Szigorúan ellenőrzött vonatoktól kezdve a Tágra zárt szemekig - bővelkedik a darab. A nézői tevékenységet mozgatja meg a szcenika is, ahol a tér elsődleges szerepe mellett (lokál, szállodai szoba) egy hajó vagy vonatbelső látványát is magába foglalja. A különböző helyszínek mind egy térben foglalnak helyet, annak megfelelően átalakulva, hogy éppen vonatfülke vagy lokálszeparé funkcióját kell betölteniük. Azonban még így is talán a legradikálisabb megoldás a közönség jelenlétének erőteljes hangsúlyozása. A musical műfajától alapvetően nem idegen a „határátlépés", a befogadói jelenlétét tudatosítása, ám Bozsik még inkább elmélyíti a közönséggel való játékot olyan gesztusokkal, mint a nézők lefényképezése, és megtapsoltatása az első felvonás végén.  A Cabaretról tehát nyugodt szívvel kijelenthetjük, az év egyik legnagyobb meglepetése mind a rendezés, a színészi játék és közismert darabhoz való újszerű közeledés szempontjából.