Aladár, Álmos

Cabaret.rar

2011.04.25. 08:15

Programkereső

Ha egy rendező musicalklasszikushoz nyúl, általában kétféle csapdába tud beleesni: vagy sajátos kontextusba helyezi a művet és kiiktat minden műfaji gaget (elveszítve ezzel a musical rétegközönségét), vagy pedig létrehozza a színházirodalom újabb nagyszínpadi kontrollvéjét.

Bozsik Yvette rendezésében pikáns ötvözet jön létre, azáltal, hogy a show-biznisz műfaj lerágott csontjait a rendező megfűszerezi némi bozsikos ízzel. Bár minden gyönyörű, az előadást (bánatomra) a katartikus jelző helyett mégis inkább a korrekt szóval jellemezném.

Bozsik Yvette nevéhez már fűződik egy, a Katonában színre vitt Cabaret - elvágyódás című előadás, de a tizenkét éve bemutatott darab csak hangulatában (és címében) kapcsolódik Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb musicalklasszikusához. Tehát a rendezés nincs revanssal, korrigálási vággyal fel- vagy újratöltve, a rendező-koreográfus egyszerűen a Centrál Színház felkérésének tett eleget. Az így született darab nemcsak a musical-műfaj mindennemű táncos-énekes elvárásának felel meg, hanem számos kreatív megoldást is tartalmaz mind dramaturgiájában, mind pedig a színpadi megjelenítésében. A műfajjal járó kissé kommersz popularitás és a modern egyediség végre működőképes párost teremt, melynek kettőssége a darab egészén érezhető.  A velősre húzott prózai átirat, valamint a dalszövegek aktualizálása (Baráthy György dramaturg és Lázár Zsigmond zenei vezető munkája) is plusz szín a palettán, nem pedig erőlködő modernkedés.

A jelmezek korhűn reprezentálják a 30-as évek divatját; jellegzetes darabokat láthatunk egy revütáncos és Coco Chanel öltözőjéből is. Jelmeztervezői kreativitását Berzsenyi Krisztina egyértelműen a konferansziéra aggatott hacukák és herkentyűk végletekig elmenő borultságában élhette ki, de az ellensúly ismét kellemes szimbiózist hozott létre.

A színpadi tér... gyönyörű!

Khell Zsolt jól bánik a nem éppen előnyös térrel: az összenyitott színteret többfunkcióssá teszi s ehhez egységesen vörös bársonnyal borítja. Ez életre kelti a 30-as évekbeli füstös berlini revük fülledt-erotikus világát, és tökéletesen kiszolgálja a vonaton játszódó jeleneteket is, ahol a díszlet opálos tükrével és tekerős szappandarálójával felidézi a kor(unk) MÁV-dizájnját. Ötletesnek tartom a zenekar feletti döntött tükröt, ami a zenészeket és a hangszereket nemcsak láthatóvá teszi a közönség számára, de díszletként a Kit Kat Club világába is interpretálja. Nem mellesleg, amolyan organikus díszítőelemként random elővillan egy-egy ablakban gömbölyödő női fenék is.

Direkt módon nem kap hangsúlyt a rendezés szempontjából egyik legfontosabb elem, a falióra, amely a cselekménnyel elindul, de éjfélkor (és ráadásul szilveszterkor) megáll és így is marad. Ezáltal a történet bennragad egy limináris idősíkban, egyszerre lesz a jelen a múltban és a jövőben. A mondanivaló időtlenné (vagy akár aktuálissá is) válik. Ezt az elvonatkoztatott idősíkot támasztja alá a kezdő- és a zárójelenet. Az épp pilótaként megjelenő konferanszié ide katapultál, majd a darab végén ugyanígy távozik. A rávilágított, propellert stilizáló fényeffektus emellett szinte már hipnotizáló erővel bír - mintegy előre vetítve a játékmester manipulatív erejét.

A Cabaret a hatalomnak állandóan kiszolgáltatott kisember tragikomédiája, ahol „minden olyan borzalmas és szörnyű, de mindenki olyan jól érzi magát", és ahol a hangulatfelelős rezsim úgy táncoltat kedvére, hogy a tömeg észre se veszi, hogy ő adja lábával a ritmust. Ebbe a néző is belekóstol, amikor az énekesek egy perc töredéke alatt náci kórussá válnak, s az őket vezénylő konferanszié hirtelen hátrafordul a közönséghez egy kis bíztatásért. És a taps már érkezik is. Mire észhez kapna a néző, már egy sötéttel lecsapták az első felvonást és nincs mód az exkuzálásra.

A táncosok gyönyörűek...

Nem meglepő, hogy a musical koreográfiájára nagy hangsúly lett fektetve.  Az überszexi erotikus combfelvonuláson túlmenően számos stilizált mozdulat rejlik a táncokban, melyek képileg mutatósak és könnyen érthetők. A lepaktálásokat kifejezők (csókolózás, egymást öltöztetés, cigarettáztatás vagy rúzsozás) néha talán kicsit közhelyesek, viszont ezeket is ellensúlyozzák apró, humoros jelenetek. Csak hogy egy példát mondjak: a konferanszié mellső középtartással guggol, miközben nyalókázó copfos naivák tenyereiben ülve libikókáznak. Ugyancsak helyes kis nüansz, ahogy a konferansziéra, mint kalauzra, vonat-zötykölődést imitáló mozdulatai alatt egyszer-egyszer hangsúlytalanul rácsukódik az ajtó (ugye ismerős?).

A tánckarból kiemelkedik Valencia James, akinek csokoládé testét egyszerűen nem lehet nem nézni. A barbadosi táncos a Látnátok őt az én szememmel betétdalban ráadásul egy majmot alakít, ami felidézi a 30-as években kialakuló négerreprezentációt, és tekintve, hogy a dal egy zsidóról szól, méginkább bemutatja a korszak észszerűtlen fasizmusát.

Még a színészek is gyönyörűek...

Az előadás középpontjában kétségtelenül a konferansziét alakító Keresztes Tamás áll. A korábbi feldolgozásokhoz képest nem csak narrátor: ő a mágus, a marionettet tartó bábos és a báb, a gonosz állandó alakváltása. Mindegy, mi történik éppen, mindig ő a kéz, ami a lapokat osztja, és mint egy kaméleon, mindenhol észrevétlenül testet ölt: jó utat kíván a Berlinbe utazóknak, megvizsgálja a terhes anyát, mentőövet dob a Hattyúk tavát táncoló balerinának, egyik pillanatban énekes díva, a másikban maga Hitler. Belerágja magát bárki intim szférájába: ha táncolsz, mögötted lép, ha csókolózol, az ő szája is ott csücsörít, ha megborzongsz, válladra terít egy kabátot. Természetesen övé a darab legerősebb jelenete is, a Konferanszié felhúzható játékot imitáló szólója. A gyerekkort idéző zenebohóc pantomim mozdulatokkal feléled, énekelni kezdi a Holnap az enyém című betétdalt. Azonban mesekönyvébe ha belelapoz, altató helyett ágyúszó és führeri beszéd hallatszik. A kontrasztot erősíti az eszelős - Johnny Deppre emlékeztető - tekintet, a végtelen variációjú arcmimika és a hátborzongatóan hízelgő hangszín. Keresztes Tamás a szerepben kétségtelenül zseniális: töretlen energikussággal visz színpadra bármilyen végletességet, szuggesztív színpadi jelenléte pedig uralja az előadást. 

Simon Kornél játékát ellenben pont az teszi tökéletessé, hogy egy rezzenésnyi gesztussal sem növi túl az egyszerű ember szerepét. Szolid, de magabiztos játék révén rajzolódik ki Cliff Bradshaw, akinek a színész határozatlanságát és határozottságát is ugyanolyan szerethetővé teszi.

A Madách Színház előadásában még Sallyt játszó Básti Juli Schneider asszonyként ugyancsak távol marad a nagy volumenű érzelemkitörésektől, színészi játéka száraz brechti, éneke sercegve hatol a néző zsigereiig. Ösztönszínész a színpadon, aki csak egy tekintetével is képviselni tudja a korszaknak kisemberét, aki megrendítő szívósságával minden hatalmi változást túlél, és egy naés-sel mindenen felülkerekedik. A zsidó gyümölcsárus Schultz urat alakító Haumann Péterrel kettősük nemcsak játszik, hanem otthon is van a színházban.

Marozsán Erika filmbeli szuggesztív ereje a színpadon sajnos nem jelenik meg. Sally karaktere által nyújtott lehetőségeket és végleteket úgy éreztem, nem teljesen használja ki, a mélységeket néhol csak színpadias felületében súrolja. S bár színészi játéka precíz és korrekt, énekhangja és tánctudása tökéletesen megfelel egy musical főszerepéhez, a végeredmény valahogy mégsem annyira átütő, hogy a szerepért feltétlen érdemes volt New Yorkból hazarepülni.

Ugyanez az érzés maradt meg bennem az előadás egészével kapcsolatban is. Minden tökéletesen helyén van a darabban, mégsem távozom katartikus élménnyel. És emellett nyomaszt, hogy nem tudom, miért. Ugyanis Bozsik Yvette nagyon jól megtalálta a középutat a populáris kőszínházi és az alternatív kisszínházi stílus között. Az előadás nem csak ízlésesen eklektikus, hanem a korstílusok keveredésén túlmenően maga a rendezői stílus is egyedi. De ez a Cabaret kétségtelenül olyan tömörített üzenetű darab, amit a zenés szórakoztatással meg nem elégedőknek legalább kétszer meg kell nézni, ugyanis a mondanivaló a matrjoskababa legbelsejébe van rejtve.