Eleonóra

Homo erectusok a Nagy-tavak mentén

2011.04.25. 08:26

Programkereső

„Mindent meg lehet csinálni minden művel, de csak akkor, ha értem mit miért csinálok”- hangzottak Koltai Tamás szavai Tennessee Williams kapcsán, a színház világnapja apropóján. Zsótér biztosan értette is, mit miért művel John Kander-Fred Ebb-Bob Fosse művével.

Úgy ültem be az előadásra, hogy a recepciót ismertem, mi több jegyet, is azért váltottam rá. Tisztában voltam azzal, hogy férfi játszik nőt, (teszi mindezt Flinstones-jelmezben), hogy a színészek a zenekart is adják egyben, no meg, hogy verbunkot is fognak járni.

Lajstromba szedni is nehéz, mi mindent forgatott fel a rendező ebben a musicalben. A Chicago című előadásban csak az maradt meg, ami egyáltalán színházzá emeli azt: a zene és a minimálisra ám velősre rövidített párbeszédek (magyar szöveg: Hamvai Kornél és Varró Dániel, dramaturg: Ungár Júlia). No és az alapvetés, hogy aki a jog nyelvén beszél, annak hatalma van, morál, tisztesség nem áll útjába.

Mátyássy Bence, Friedenthál Zoltán és Herczegh Tamás nem az Őrült nők ketrecéből jött. A meglepő módon minden altestiséget és alpáriságot mellőző szerepcserék következtében elmosódnak a nemek közti határok az előadás során. Azon túl, hogy az így kialakult helyzeteken, - például mikor Roxie bejelenti "terhes vagyok," vagy egy börtönlakó "hölgy" beszámolójában elhangzik, "vágom fel a csirkét a vacsorához", jót nevetünk-, a végére teljesen természetessé válik, hogy egy narancssárga műszőr ruhába és parókába öltöztetett stramm férfi Velma Kelly, ugyanaz lilában pedig Roxie Hart, ők főhősnők, két hidegvérű férjgyilkos. Billy Flynn nagymenő ügyvédet Radnay Csilla játssza, elsődleges nemi jellegeit hangsúlyozó dresszben, végleg felfordítva ezzel a világ megszokott rendjét. Tessék kérem hozzászokni, hogy gyámoltalan, nincstelen, kiszolgáltatott, a tisztességet a pillanatnyi hírnévre bármikor szívesen felváltó, sztárallűrökkel rendelkező egyén nem törvényszerűen nő. Ugyanakkor a gátlástalan, utilista, hazug, nagyhatalmú gazember nem törvényszerűen férfi. Polgár Csaba viszont minden kétséget kizáróan férfi, erről nem csak ruházata alapján győződhetünk meg, hiszen Fred Casely szerepében férfiúi mivoltát még a Roxie-t elcsábító klarinéttal is hangsúlyozza.

A szerepcserék következtében sikerült elkerülni, hogy a darab csúcspontjából, a Cellatangóból "szadomazo" cuccba öltöztetett, hosszúcombú lányok vircsaftja váljon, és ezzel a vizuális ingerrel el is legyünk a darab végéig. Szándékosan kerülte a koreográfus az erotikus táncelemeket, helyette a jazz zenére táncolva teljesen neutrálisnak ható, ugyanakkor individuális legényes motívumokra épített. Novák Ferenc István, a királya és Román Sándor Ezeregyéve óta nem szentségtörés többé könnyűzenére a magyar néptánchagyományokból meríteni. Kérdés azonban, hogy a porondmester virtuozitására - akit szintén Polgár Csaba alakított- létezik-e bármiféle magyarázat, tényleg indokolt volt-e oly sűrűn járatni vele a ritka magyart. Kétségkívül kreatív koreográfus Horváth Csaba, aki a Kárpát-medence összes tájegységének motívumkincsét beépítette a Chicago kétórás előadásába. A nyitány végi csapkodós tabló önmagában felért egy Experidance-utánrúgással.

Az előadás lendülete ugyanakkor Roxie és Billy Flynn kettősénél, a sajtótájékoztató magasságában hagyott alább egy időre, de Roxie kötőtűs-botolósa hamar túllendített minket ezen is. Szívünk megszakadt Amosért, a felszarvazott férjért, kinek naivitását tökéletesen adta vissza Vári-Kovács Péter, és torkig voltunk Billy Flynn érveléstechnikájával, módszereivel, utálatos racionalitásával, ahogy Roxie-t felmentette az esküdtszékkel. Az intermezzo, hogy tudniillik egy szegény magyar lányt, hasonló bűntettért felakasztották, nem rúgta eléggé oldalba a főhősnőt, agóniája folytatódott tovább. De ennyi jutott Roxie Hartnak, csak ítélethirdetésig volt ő címlaplány, neheztelt is ezért marhamód. A finálé melankóliába fordult, Velma és Roxie kettőse lassan feloldódott egy körmagyarban. Lehet, hogy az álmok már a paleolitikumban sem váltak mindig valóra?

Egy ilyen, sztoriját tekintve rém egyszerű musicalt Zsótér Sándor és egy HOPPart kvalitású társulat csakis ironikusan közelíthet meg. A Chicagót a kőkorszakba áthelyezni, mely éppen a modernizálódó társadalom civilizációs betegségeire, anomáliáira reagál, önmagában a tömény irónia.

A koncepció megvalósítása, (a kivitelezés) kimagasló színészi teljesítményt igényelt, a szereplők egyszerre zenéltek, táncoltak, énekeltek és játszottak.

Tudtam, hogy a tavalyi évad legjobb zenés/szórakoztató előadását fogom látni. És valóban zenés volt, szórakoztató és jó.