Gerzson

Liszt 200 Siófokon

2011.04.25. 08:00

Programkereső

2011-ben a Siófoki Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjének segítségével Liszt Ferenc életművébe pillanthatott bele az érdeklődő, koncertkedvelő közönség.

Az est fényét tovább emelte a művek közötti szakszerű ismertetés, illetve iránymutatás Kovács András közreműködésével a könnyebb értelmezhetőség érdekében.  A főszereplő művészek a Váci Szimfonikus Zenekar tagjai Farkas Pál vezénylete alatt és a fiatal, kiemelkedő versenyeredményeket (2009: Bayreuth nemzetközi Liszt-verseny) elért zongoraművész, Farkas Gábor voltak.

Elsőként a talán legközismertebb Liszt kompozíció, az 1854-ben bemutatott Les Préludes hangzott el. A lelki viaskodás és a harcba hívás eredményes volt, azonban a természet színeit nem sikerült élénken ábrázolni. Végig érzékelhető volt a lágyság hiánya, így a részek közötti kontraszt nem volt kellően éles, a hangnemek közti átmenetek nem hoztak változást. A vonósok, számukból (18) is kiindulva rendre maguk mögé utasították a fuvola, oboa és a klarinét szólamait, amiért a terem akusztikája is felelőssé tehető. A kürt szolgáltatta egyik főtémát ez a veszély nem fenyegette, így a zárlat kellően méltóságteljes formát tudott magára ölteni.

A záróakkord és után sor került az Esz-dúr zongoraverseny bemutatására. Minden kétséget kizáróan ez a produkció állt a közönség érdeklődésének középpontjában, hiszen ilyen művészi kiválóság nem gyakran koncertezik a „Balaton fővárosában", míg a Váci Szimfonikusok már ismerősként utaztak Siófokra.

Farkas Gábor
Farkas Gábor

A zongoraszólam belépésekor érzékelhető hatás szinte leírhatatlan volt. Egy tetejétől megfosztott Petrof zongorából ilyen hangzást előidézni csak mesteri kéz képes. Percek múlva tanúja lehettem technikai képességének, magabiztosságának és annak, hogy képes egy művész hangszerével eggyé válni. A futamok lágysága, az akkordok, oktávok elsöprő ereje, az érzékeny dallamvezetés önmagáért beszélt. A legemlékezetesebb élményem az volt, amikor a dallamot legato vezette hosszú ütemeken keresztül a jobb kisujjával!

Az összhangzás vizsgálata azonban kissé negatív irányba állítja a mérleg nyelvét. A zenekar próbált alkalmazkodni a zongoristához, hiszen mégiscsak egy zongoraversenyről van szó, azonban ezt helyenként nem sikerült abszolválni. A már fentebb említett vonósok ismét domináltak, hiába próbálta őket a karmester visszafogottabb hangerőre inteni. A témák átadása remekül sikerült, a hangnemváltásokban bővelkedő kadencia mindenkit magával ragadott.

A koncert második részében rendkívüli meglepés ért, amikor a műsorban meghirdetett három művön kívül egy negyedik következett a sorban: a Hungária szimfonikus költemény. A felvezetésből megtudtam, hogy feltűnik a halál motívuma, verbunkos- és cigány zenei hatások, a mű végén pedig egy lakodalmas dallam illetve annak variáció lesznek hallhatók. Minden elhangzott információ tisztán felismerhető volt. Köszönhető volt annak is, hogy a zenekar szinte új erőre kapott. A méltatlanul ritkán játszott mű magyaros elemivel belopta magát a hallgatóság szívébe. A szerző nagyszerűen élt a legfontosabb zenei elemmel, az ismétléssel. Önmagához képest kevesebb dallammal, témával dolgozott, azonban rengeteg ötletes, játékos variációt teremtett az alapokból, ezáltal különböző karakterekkel ruházta fel őket, amit a zenekar sikeresen interpretált. A Les Préludes alatti kisebb „görcs" elmúlt, önfeledt muzsikálásnak lehettünk szem- és fültanúi. Érezhető volt, hogy ez a mű régóta szerepel a zenekar repertoárjában. A vonósok vonóvezetése sokkal egységesebb volt, mint a szünet előtt. A zongoraverseny után ez a zeneszerzői termés volt rám a legnagyobb hatással.

Az est befejezéseként a 2. Magyar rapszódia zenekari változata szólalt meg. A kezdeti hangok hosszan kötve szólaltak meg , ami kissé nehézkessé tette az élénk folytatást. Ezt a helyzetet a karmester a romantikus előadásmódra jellemző szélsőséges tempóváltással oldotta fel, amit a későbbiekben, sokszor helyesen, szintén alkalmazott. Eközben sikeresen elkerülte a felhasznált klisék szükségesnél többszöri használatából származó kiszámíthatóvá válást. A fordulópont, a Fricska, megjelenése sajnos nem ért olyan váratlanul, mint az általam eddig meghallgatott felvételeken. A rossz érzés a darab végéig elkísért. Nem csillogott, sziporkázott, fricskázott a dallam, hanem legtöbbször közelített az objektív játékmódhoz. A finálé-szerű zárlat megtörtént, amit hatalmas ováció és visszatapsolás követett. A ráadás sem maradt el, ami meglepő módon a rapszódia záró része volt. A partitúralapozás közben a karmester úgy vezényelte a tapsoló embereket, akár az újévi koncerten, csak a Radetzky-induló helyett a 2. Magyar rapszódia szólt. Itt kezdtem azt érezni, hogy a koncert elveszti liszti jellegét. Zárásként előre megbeszélt, pulpitusról leugrós, hatalmas kézfogást láthattunk a koncertmesterrel, ami a komolytalan állapotot tovább fokozta.

Az utóbbi intermezzot leszámítva igényes, magas színvonalú koncertnek lehettem részese, mely méltó a rendezvénysorozat első produkciójához.

Farkas Gábor (zongora) és a Váci Szimfonikus Zenekar
2011. március 19. 19:00 Kálmán Imre Kulturális Központ (Siófok)
Vez.: Farkas Pál
Siófoki Tavaszi Fesztivál