Hella

Ördög a vitrin mögött

2011.04.25. 08:11

Programkereső

Boito egyelten befejezett operája a műsorfüzetek ritkán látott vendége. Nemcsak nálunk, úgy általában, világszerte. Szerencsére ez az apró tény nem tántorította el Kovalik Balázst attól, hogy tizennégy év után másodszorra is nekirugaszkodjék a Mefistofelének.

Hogy ez mennyire bátor döntés volt, azt alátámasztandó álljon itt néhány vázlatos zenetörténeti tény. Botio, a költő, librettista, zeneszerző, esztéta, egyszóval (magyarul) polihisztor 1868-ban vitte színre első ízben a Mefistofelét. A korabeli feljegyzések szerint a darab jóval éjfél után ért véget, a finálét kiváró maroknyi felháborodott néző pedig, ha nem is egy Hernani-csata lendületével, de meglehetős indulatokkal távozott a milánói Scalából. A skandalum oka nekünk, az utókor lelkes filológusainak nyilvánvalóbb, mint a darabját ezt követően hét évig visszavonultan csiszolgató szerzőnek. Boito ugyanis úgy volt wagneriánus, hogy hazájában Wagnert épp csak bemutatni készültek. Ha pedig szemérmesen visszautasítjuk a filológus címet, akkor ott marad a két fülünk, melyek kristálytiszta megbizonyosodást nyújthatnak afelől, hogy Boito bizony nem Wagner. Hangzásvilága nyers, egyszerű, és ami még fontosabb: akárcsak a címszereplő, mentes mindenfajta áhítattól. Történetvezetése szaggatott, töredékes, a néhány évvel korábban elkészült Gounod-féle Faust mellett pedig egyenesen homályos. Nem véletlen, hogy 2010-ben a Magyar Állami Operaház szükségesnek tartotta, hogy szóróanyagán - amolyan exkuzálásképp - G. B. Shaw-t idézve Boitot inkább irodalmárnak, mintsem zeneszerzőnek nevezze.

Hogy Kovalik bátor rendező, azt eddig is tudtuk. Gépfegyveres bérgyilkos Orszetész, banális szappanoperát idéző Xerxes, szemkápráztató egyházgiccs-parádéba oltott Fidelio. Satöbbi. A végeredmény pedig, ha nem is mindig osztatlan, de méltán kiérdemelt siker. A tét ez alkalommal mégis jóval nagyobbnak tűnik, mint korábban. Egyrészt mert a Mefistofele még sosem járt ebben az operaházban. Másrészt mert igenis meg kell győznie közönségét, hogy miért épp ez a Faust-feldolgozás. Harmadrészt pedig azért, mert ha egy rendező másodszorra rugaszkodik neki egy darabnak, ráadásul egy ilyen hányattatott sorsúnak, akkor óhatatlanul is azt érezzük, hogy azzal valamit állít. És, hogy egy olcsó közhellyel lelőjük a poént: ez az állítás csak annyi, hogy nincs jobb vagy rosszabb opera, csak jobb vagy még jobb rendező.

A nyitány lehengerlő. Egyfelől akusztikailag. Még nem érezhető az, ami sajnos a későbbiekben gyakran elő fog fordulni, hogy tudniillik fennakadnak az énekhangok. Hol a díszletben, hol a zenekari árok fortéiban. Jóindulatúak leszünk: ez olyan hiba, melyen sokat segíteni már nem lehet. Másfelől vizuálisan. Nem arról van szó, hogy Kovalik az Operaház teljes színpadtechnikáját alig húsz perc alatt feléli, hanem hogy mindezt olyan erővel és invencióval teszi, amilyenhez magyar közönségnek kétségbeejtően ritkán van szerencséje. Prológus: Miközben a túlvilág Faust égbetörő lelke fölött üzletel, szemünk előtt feltárul (Antal Csaba munkája) a díszlet egyetlen állandó eleme: egy, a színpad teljes magasságát betöltő spirál. Kapocs ég és föld, evilág és túlvilág között, DNS-lánc, tehát maga az élet. Kontraszt a talpig műanyagba öltözött angyalokkal, rokonság a vérbíborba öltöztetett ördöggel (jelmez: Benedek Mari). Ellentét a második jelenet frankfurti minilakásaival, harmadik jelenetbeli babaházával. És összeköttetés a darab - zeneileg és színészileg - legerősebb momentumával, Margarita őrületét kísérő - szószerinti értelemben vett - vérfürdővel. Nem lehet, és nem is kell leírni mindazon ötletáradatot, mellyel az előadás dolgozik, legyen szó akár már-már közhelyesen kaszinóba helyezett Walpurgis-éjről, vagy EU-zászlóba burkolózó ördögről. Egy remekmű tisztelete nem a jegyvásárláskor ér véget. Annak önálló, bátor értelmezésével kezdődik.

Hogy önállóak és bátrak legyünk, abban pedig semmi nem akadályoz minket. Az Operaház legkiválóbb művészei állnak rendelkezésünkre. A Kovács János dirigálta zenekar mindvégig kiemelkedő teljesítményt nyújt. Precíz, pontos, jól hangsúlyozott. Ha pedig mégsem, azt a karmesteri pálca a karzat leghátsó soráig látható intésével jelzi. Két fülünk ilyenkor - képzavar - elnéző. A szereposztás pedig páratlan. Legyen itt szó egy mondat erejéig arról is, hogy operaénekeseink nem csupán énekelnek. Játszanak. Ha énekelnek, akkor úgy, ahogyan az elvárható. Palerdi András basszbaritonként éppoly meggyőző tud lenni, mint az általa színre vitt ördög, aki bár cigarettáért nyúl, mégsem gyújtja meg azt. Elegánsan tökéletes, mert tudjuk, hogy egy énekes - hacsak ördög nem bújik belé - nem dohányzik. Míg Fekete Attila fiatalos lendületével küzd meg a nyilvánvalóan kevés virtuozitást megengedő Boitóval, addig Gaston Romero maga válik a par excellence tenor Fausttá. Úgy látszik, az énekes pont oly otthonosan mozog mélység és magasság között, mint szerepe. Bazsinka Zsuzsa alakítása után megérdemelné, hogy nevét ezentúl csupa nagybetűs fisz-mollban írják. Balatoni Éva, akárcsak Kiss Tivadar, mindvégig eleget tesz a mellékszereplői pozíciónak.

Ami egykoron formabontónak és forradalminak számított, azt az utókor előszeretettel zárja tisztán tartott vitrin mögé, hogy biztos távból szemlélhesse a megszelídített jószágot. Az Operaház 2010/11-es évadját megnyitó Mefistofelével sincs ez másképp. Tétje már nincs. Így szerencsére nem marad más dolgunk, csak hogy gyönyörködjünk benne.