Orbán

Sose kérdezz

2011.04.25. 08:00

Programkereső

A hallgatás esztétikája. Az MR szimfonikusok koncertje a Művészetek Palotájában.

Korban egymást követő, tematikájában azonban nagyon is hasonló két művet halhattunk az MR szimfonikusok koncertjén. Az est első felében a Wagner-irodalom tolmácsolásában már-már teljesen szakavatott zenekar a repertoárjába felvett újabb művet prezentálta, igaz ezúttal csak részleteiben. Richard Wagner Lohengrin című operájának III. felvonásából az első és a második kép hangzott el. Hamar kiderül, tulajdonképpen még a program kiíráskor, hogy ma este valamiféle emelkedett, antagonisztikus, elmélyítésre, mintsem inkább megoldásra kínálkozó alapkonfliktus zenei kifejezhetőségének leszünk tanúi. A Lohengrin esetében a harmadik felvonás felütése az a hely, ahol a férfi és nő közötti konfliktus a monumentális zenedrámában a csúcspontjára ér, s tragédiák sorozatát indítja el. Elemek, princípiumok küzdelméről van tehát szó.

Az előadás természetesen koncertszerű, az énekeseket ugyanakkor a színpadra kell állítani. Jelen esetben Elza (Szabóki Tünde) és Lohengrin (Fekete Attila) a nász-zene alatt frappánsan vagy inkább mégis egy kicsit eltúlzott teatralitással verekedték be magukat a násznép köze. A szólisták ugyanis kissé szokatlan módon a fafúvók mögött kaptak helyet. A furcsa elhelyezés némi hangzásbeli aggodalomra adhatott okot, ez azonban a későbbiek alapján feleslegesnek bizonyult. A zenekart alapvetően diszkréten túl lehetett énekelni másrészt viszont, Szabóki Tünde és Fekete Attila előadásával igazi Wagner-élményben lehetett részünk. A tenor kiegyensúlyozott és magabiztos énekteljesítménye olyan Lohengrint varázsolt elénk, aki tisztában van saját személyiségének jelentőségével és világos előtte minden ok-okozat és tetteinek minden következménye is. A Budapesti Wagner-napokon walkűrként és nornaként rendszeresen visszatérő Szabóki Tündének eleinte nem sikerült átélni a pillanatot és megformálni a kíváncsi nő archetípusát. Ő a csúcspontokra összpontosított, ekkor vetette be igéző, ellentmondást nem tűrő szopránját. A végig szenvedélyesen építkező dialógus tragikus csúcspontjában a fortissimo nem mindennapi pillanatokat teremtett. Kétségtelen, hogy szívesen hallgattuk volna még tovább a történetet, hiszen a hős nevét még mindig nem tudhatnánk. Meg kellett azonban elégednünk azzal, hogy Telramund nincs többé.

Stephen D'Agostino
Stephen D'Agostino

A koncert második felében a problémakör ugyanaz, s valóban nem kerültünk közelebb a megoldáshoz sem.  Az előbbiek rövid tanulsága halál, fájdalom, magány és kiüresedettség egyfelől, másfelől pedig lenyűgöző és magával ragadó zenei élmény. Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című műve tesz újabb kísérletet a feloldásra.  Rögtön érzékelhető, hogy a zenei anyag sokkal sűrítettebb. Immár, valamelyest komplexitásában látjuk az előzményeket, az okokat és a végkifejletet, attól kezdve, hogy Kékszakállú bevezeti várába Juditot odáig, hogy Juditnak soha többet nem lesz már esélye ajtót találni a kintre.

Judit (Rálik Szilvia) hangjában eleinte ott a kétely, de ha már mindent feladott, mégis tovább megy. A mélyvonósoktól és a pentatonról építkező dallam kiszélesedik majd a fafúvók, illetve a rezek teszik fel a koronát ez első jelentre. A baljós, ám mégis ünnepélyes hangulatot, sikerül megvalósítani. Cser Krisztián Kékszakállúja magabiztos, energikus, két lábbal áll a földön, ugyanakkor nem tudván szabadulni attól a prekoncepciótól, hogy a herceg bölcs, meglett férfi, hangja némi hiányérzetet hagy. Nem érces, nem öblös és nem karakteres. Energikus. A szövegmondással kevésbé voltak problémák, minden szava világos volt, ugyanakkor a herceg bensőjében játszódó események talán mindvégig rejtve maradtak, s hangvétele az ön és kettejük kapcsolatának feladása pillanatában sem változott meg. Pedig szólamaik az ötödik ajtó után, ha eddig néha találkoztak is, most teljesen külön utat vesznek.

Rálik Szilvia az első pillanattól kezdve éli a szerepet, minden gondolatot, érzést közvetít. Tökéletesen alakítja a Nő metamorfózisát a hét ajtó feltárulása mentén. Az alaptermészetéből fakadóan kíváncsi, a férfi életét az újdonság erejéből adódóan elrendezni vágyó asszony követelőző, démoni szfinxé alakul át. A kitűnő énekesi teljesítmény, izzó szenvedéllyel párosul.

A sűrített zenei anyag nem kis feladat elé állította az MR Szimfonikusokat. Bartók Béla kísérletező szerző lévén, nem egyszer látogatta meg a zenekari árokban a muzsikusokat, ötleteket gyűjtve ezzel darabjaihoz, s a zenekari művészek, akik készségesen ismertették a szerzővel hangszerük tulajdonságait, lehetőségeit és határait nemegyszer találták és találják magukat szembe ma is olyan technikai nehézségekkel, melyek ötletei ezekből a látogatásokból származnak. Ezek természetesen akár tudtunkon kívül teszik teljessé és különlegessé a hangzásvilágot és a zenei szövet egészét. Gondoljunk csak például fuvolák furcsa vibrálására, melyet a zenekar fuvolistái jelen esetben gond nélkül megvalósítottak. Az MR Szimfonikusok teljesítették feladataikat és nagyszerű élményben részesítették a hallgatókat annak ellenére is, hogy vezetőjük Stephen D'Agostino figyelme kevésbé együttesére mint inkább a partitúrára irányult.

MR Szimfonikusok 

2010. szeptember 26. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Szabóki Tünde, Fekete Attila, Wiedemann Bernadett, Cser Krisztián (ének), MR Énekkar (karig.: Somos Csaba)
Vez.: Stephen D'Agostino

Wagner: Lohengrin - III. felvonás, 1. kép
Bartók: A kékszakállú herceg vára