Júlia, Rita

Sounds of silence

2011.04.25. 08:00

Programkereső

Pár évvel ezelőtt az interneten böngészve találtam egy videót egy bizonyos Simon Bolivar Youth Orchestra koncertjéről.

A venezuelai szimfonikus zenekar egy nagyobbacska koncertteremben, talán a koncert záródarabjaként Bernstein Mambo című művét játszotta. Néztem ezt a felvételt és alig hittem el, hogy komolyzenész képes lehet ilyesmire. Az egész zenekar latin-amerikai temperamentummal, virtuóz módon, teljes önkívületi állapotban játszott és táncolt (!), élükön pedig egy hosszú, göndör hajú, bohókás kinézetű fiatalember vezényelt, természetesen fülig érő szájjal. Ő volt Gustavo Dudamel.

Mondanom sem kell, hogy ettől fogva próbáltam minden információt begyűjteni erről az ifjú karmesterről; sajnos nem sok sikerrel. 2007-ben aztán eltűnt a régen megtalált videó, helyette felkerült egy másik, ahol ugyanezt a darabot játssza ugyanez a zenekar, de immár nem kevésbé rangos eseményen, mint a BBC Proms gálán. S ezzel egy időben egyre több információ vált számomra elérhetővé Dudamelről, mint kiderült minden idők legfiatalabb a karmesteréről - előtte 18 évesen még soha senki nem vált egyetlen zenekar zenei igazgatójává sem. Húszas évei során vendégkarmesterként a világ legkiválóbb zenekarait vezényelhette, miközben a Göteborgi Szimfonikusok, illetve a Simon Bolivar Youth Orchestra zenei igazgatójakét is dolgozott (és dolgozik még ma is). 2009-ben pedig, 28 évesen már a Los Angeles-i Filharmónia vezető karmestere lett.

Gustavo Dudamel
Gustavo Dudamel

Hónapok óta vártam tehát ezt a koncertet, sokat fantáziáltam arról, mire lehet képes a világ egyik legjobb zenekara és legtehetségesebb karmestere együtt. Műsoron Gustav Mahler IX. szimfóniája volt. Ez külön fejtörést okozott, mert ugyan a zenekartól nem meglepő ennek a darabnak az előadása, kifejezetten progresszivitásukról, előremutató gondolkodásukról híresek, s Dudameltől sem idegen Mahler zenéje, de ez a mű valami egészen mást ígért. Mahler babonásan félt megírni ezt a szimfóniát, a kilencediket, hisz Beethoven, Schubert és Bruckner is a kilencedik szimfóniájuk megírása után haltak meg. Félelme nem volt alaptalan, soha nem hallhatta utolsó szimfóniájának előadását. A félelem, a halál gondolata hatja át a zenét is. Nem tudtam, mit kezdhet vajon egy harmincéves ember a halál ilyen mértékű közelségével, mert itt nem elegendő a nagyfokú zenei képzettség vagy érzelmi intelligencia, ehhez tapasztalat kell.

Dudamel viszont pofonütött mindenkit, aki fiatalsága miatt tapasztalatlannak, éretlennek vélte őt, bizonyságot adott arról, hogy megérdemelten vezényli ezt a zenekart. Mindent megvalósított, ami Mahler zenéje megkívánt. A szimfónia körüljárja a halált, megmutat mindent, amit az ember a halálról gondol, s erre a hátborzongató utazásra ellenállhatatlanul ragadott magával minket a zenekar. Az első tétel panaszosságát, s egyben lemondó rezignáltságát a vonósok, elsősorban a hegedűsök, hihetetlen érzékenységgel, ha kellett, szenvedéllyel fogalmazták meg. A második tétel valódi tánctételként szólt, mégsem szívesen perdült volna táncra a hallgatóság, mert ez a tánc haláltánc, nem az önfeledt szórakozásról, hanem az élet kigúnyolásáról szól. A harmadik tételben még az eddigieknél is több gúny jelent meg, melyet a kürtszekció szordínós dallamai húsbavágóan érzékeltettek. A kürtösök egyébiránt pontosságukkal, szenvedélyes, érzelmes játékukkal még ebből a zenekarból is kiemelkedtek, igaz, nem érdemes egyenként dicsérni a zenekar tagjait, vagy akár hangszercsoportokat, az egész zenekar hibátlanul játszott, s ez alatt nem csak a hangok tisztaságát vagy a ritmikai pontosságot értem: mindig, mindenki tudta, hol van helye, s mit kell tennie. Azt hiszem, ezt nevezik zenei alázatnak.

Az, hogy a zenekar kiválóan játszik majd, várható volt, azonban ehhez sokat tett hozzá, hogy látszott, a karmester és a zenészek igazán együtt zenélnek, együtt lélegeznek. Dudamel kézmozdulatai nem csak a robbanó tempó- és hangerő-váltásokban, hanem például a szólisták által megszólaltatott színekben is leképeződtek.

Az utolsó tételben pedig megtörtént a csoda, amit ez előző három tételben felépítettek a zenészek. Megannyi érzelmi hullámzás után, a karmester most nyugalomra intette a zenekart, mégis ez a nyugalom volt a legfájdalmasabb. Ez a hatalmas létszámú zenekar olyan pianókat játszott, hogy sokszor szinte már csak sejteni lehetett, hogy még játszanak, a negyedik tétel harmóniái így folytak-ömlöttek egymás után, egyre elcsendesedve, egyre közelítve a véghez. Majd az utolsó hangokat eljátszó csellista is elemelte vonóját a húrokról, Dudamel pálcát tartó keze azonban még a levegőben maradt. Lassan elkezdte leengedni, s majd' egy percbe telt, mire karja elfoglalta természetes helyét a teste mellett. Másképp nem is inthette volna le a zenekart, ez az egy perc néma csend része volt a zenének, ennek a csendnek hangjai voltak, mintha maga Mahler írta volna. A közönség lassanként felocsúdott és egy-két tétova mozdulat után őrjöngő tapsviharban tört ki.

Végtelenül szimpatikus és egyben tanulságos is volt, ahogy Dudamel fogadta sikert. A kötelező meghajlás után lelépett a dobogóról, a zenekarban elvegyülve hallgatta a szűnni nem akaró ovációt. Én meg csak gépiesen csapkodtam a tenyeremet és hiába nem akartam fukarkodni a „bravókkal", minden szó bennszakadt a mellkasomban. S most, hogy felidézem ezt a pillanatot, ismét elfogynak szavak. Ennyi hát: köszönjük, Mr. Dudamel!

  

Los Angeles-i Filharmonikusok

2011. február 3. 19:30 - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vez.: Gustavo Dudamel 

Mahler: IX. szimfónia