Alfréd

Zenék a kriptából

2011.04.25. 08:00

Programkereső

A formációt akár lemezről, akár élőben hallgatva felmerül bennem az érzés, hogy a német „kripta-jazz” élvezetéhez valószínűleg elengedhetetlen valamilyen mértékű ínyencség, sznobizmus, általános depresszió, avagy az, hogy az ember maga is zenész legyen.

A koncertet látogató társaságunk tagjai ezeket a kategóriákat részben mind magukénak tudhatták. Valamint az a tapasztalat is közös volt mindegyikünk életében, hogy egy koncert sosem kezdődik el időben. A meghirdetetthez képest legalább egy óra a csúszás, ezért kár korán menni, hiszen úgyis csak unatkoznánk. Így történhetett, hogy az említett menetrendhez szokva még kényelmesen készülődtünk az induláshoz, mialatt véget ért Alexander Tucker (UK), Antoine Chessex (CH)  és Mike Rosoft (HU)  rövid repertoárja. Még jókedélyűen bandukoltunk a Bábszínház felé, mire a főzenekar már húsz perce megkezdte előadását. Hiába, a tapasztalat becsapott minket.

Két éve ősszel az A38 hajó esetében nem jártunk ilyen siralmasan. A javíthatatlan tévedésen keseregve már csak azon aggódtam, hogy a zenekar az új környezetben is megüsse az akkori szintet. A falak már az ismerős, mormogó basszustól rezonáltak, mire letettük kabátjainkat a ruhatárban. Nyakunk behúzva surrantunk be az egyik oldalajtón, a függönyök között a teljes sötétségbe, ahol fél órája agonizált, illetve csukott szemmel álmodozott a nálunk informáltabb és talpraesettebb közönség.

Bohren und der Club of Gore
Bohren und der Club of Gore

A teremben uralkodó körülmények és a hangulat megnyugtató volt. Míg a legutóbbi alkalommal föl-alá kellett bukdácsolni a hajó padlóján ülő-fekvő emberek között, ezúttal kényelmes székek fogadtak. Ismét ott pislákolt a zenészek fölött az négy-öt, színváltós spotlámpa. Azt leszámítva semmi fény, az érzékekre csak a zene hasson! A számok ugyanúgy végtelennek hatva hullámoztak, elkerülve bárminemű katarzist a maguk deprimált módján. Most is fájt minden egyes alkalom, mikor egy-egy delejes szerzemény véget ért. Ez a zene vagy unalmat okoz két perc alatt, vagy magával ragad az örökkévalóságba, ahol nem létezik más, csak monoton, minimalizált dob, mindent kitöltő, fenségesen dörmögő basszus, az egészet átszövő, cseppfolyós billentyűakkordok, s a mindefölött bánkódó, magányos szaxofon.

Talán túlárnyalom a képet, de nem hiszem, hogy szabad másképpen felfogni ezt az őrületet. Az atmoszféra az első dal közepére eloszlatta a késés okozta bosszúságomat és nyugalmat parancsolva nyomott a székembe. Két szám után letettem róla, hogy számolni próbáljam a dobütések között eltelt időt vagy hogy fel akarjam fedezni a rendszert a ritmusban és a dallamvezetésben. Felesleges. Ami a színpadon zajlik - feltehetőleg a Bohren valamennyi előadásán - az rideg profizmus. Tizenhárom év alatt összeszokott, higgadt tapasztalat, amit kár volna a hangok szintjén elemezni.

Ezt támasztják alá, valamint a hipnotikus mélyrepülést szakítják meg némiképp a szimpla kommentárok, például: „A következő szám azt az érzést írja le, mint mikor egyedül ülsz egy bárban." De mint Edward Hopper Night Hawks című festményén, szereplők vagyunk, azonban a báron kívül minden üres. És a sötétség, mely éhesen marja az üres kirakat opálos üvegét és szétfolyik az utcán, a járdákon, közeledik felénk. A tejbárban még ég a lámpa, de az ajtón túl a Bohren zenéje szól csöndesen. „Ennek a zenekarnak minden száma teljesen egyforma és mégis mindegyik más" - jegyezte meg egy barátom a koncert után. Valóban: nem sokat számít, hogy megjelent 2008-ban a Dolores, illetve hogy ez éppen angol, vagy német számcímeket takar, jobb vagy rosszabb-e a hangzása, mint az előző lemeznek. Ezek nem dalok, hanem az egyedüllét tételei. Hangulatuk nem lehetne reálisabb, szomorkásan szebb és gyorsabb folyású, mint ahogy Tarr Béla fekete-fehér tehenei  vágnak át bőgve a házak között, egy néma telepen. Nos, mikor az egyedüllét valóságát a legtisztábban érzékeljük, hallgassunk Bohren und der Club of Gore-t, és akkor visszatérünk önmagunkhoz.

Bohren und der Club of Gore
2008. október 29. 20:00 - Budapest Bábszínház