Hella

Szabad ilyesmit leírni vagy meghallgatni?

2011.05.17. 08:01

Programkereső

A Csárdás macabre-ot halála előtt néhány évvel, 1882-ben írta Liszt, de csak 1951-ben jelent meg nyomtatásban Szelényi István weimari kutatómunkájának eredményeként. Nem csoda, hisz Liszt maga is kételkedett a mű előadhatóságában.

Pándi Marianne hangversenykalauza szerint „Az idős Liszt jellegzetes stílusának a táncdarabok különösen alkalmas kifejezői: nem lehet véletlen, hogy ebben az időszakában komponálja négy Elfelejtett keringőjét, a korábbi Mefisztó-keringő három folytatását, valamint démoni hangú, tragikus csárdásait."

A zongorairodalom hagyományait felrúgó, a Haláltánc ütőhangszeres vadságát idéző hangzásvilága ellenére a darab felépítése klasszikusnak mondható: formája szonátaához hasonlít, és - tánczenei ihletése okán - periódusokból épül fel. Jellegzetes, cigányskálából építkező  dallamai között az Ég a kunyhó, ropog a nád kezdetű népies műdalt is felfedezhetjük, bár mások - így Pándi Marianne - szerint a mű címével (Halálcsárdás) összhangban a Dies irae dallam torz variációjaként értelmezendő a lefelé visszahajló kis szekund-kis terc fordulattal kezdődő melléktéma.

Szabolcsi Bence frappáns anakronizmussal „az öreg Liszt Allegro barbarói"-nak nevezte a kései Csárdás-sorozatot, s a párhuzam időtállónak bizonyult. Kocsis Zoltán a Bartók-életmű legavatottabb ismerőjeként, évekkel a Liszt-év nagykövetévé történt felkérése előtt fűzte tovább egy interjúban Liszt kései műveivel kapcsolatban Szabolcsi gondolatát: „ha például a Csárdás macabre-ot összehasonlítjuk az Allegro barbaróval, akkor abszolút kézenfekvő a hasonlóság, még akkor is, ha biztosan tudjuk, hogy Bartók a Csárdás macabre-ot nem ismerhette, hiszen évtizedekig csak kéziratban hevert a mű."

Az alábbi videón Kocsis Zoltán elementáris előadásában idézzük a Danse macabre-ot (A felvétel a La Roque d'Anthéron-i zongorafesztiválon készült 2002. május 29-én) 

S hogy miért hevert kéziratban? A háború előtti Muzsika című folyóirat 1929-ben jelentette meg Végh János, a Zeneakadémia egykori alelnökének cikkét, melyben nem rejti véka alá, hogy a kiadás meghiúsulását „a mester zeneszerzői hírnevének érdekében tartja szerencsésnek". (Az idézett szerző és e sorok írója között nem áll fenn rokoni kapcsolat). Nyilván a művet indító, ütemek hosszú során át monoton ismétlődő és többször visszatérő üres kvintpárhuzamokra gondolt, melyhez hasonlót Liszt kortársainak kottáiban hiába keresnénk. A mű botrányos mivoltával persze maga Liszt is tisztában volt, hiszen a kéziratra ezt írta: „Szabad ilyesmit leírni vagy meghallgatni?"

Többek között éppen Bartóknak köszönhetően az üres kvintek, a lebegő hangnemiség, a disszonanciák és az ütőhangszerként használt zongora hangázását olyannyira megszokhatta fülünk, hogy szinte mára szinte érthetetlen, miért váltott ki ekkora ellenérzést a darab. Tágabb zenetörténeti összefüggésbe helyezve azonban egyenesen a Sors kezét vélhetjük felfedezni a mű hosszú lappangása mögött: „a Csárdás macabre-t Liszt Bartók születésének évében komponálta, ám a darab csak Schönberg halálának évében látott napvilágot." - állapította meg találóan Alan Walker.