Lázár, Olimpia

Cleofide: Händelről

2011.06.19. 17:05

Programkereső

Ha drámai kohézió karakter- és jelenetépítkezés, akkor Rameau, Gluck, az érett Mozart vagy Monteverdi mellett az operaszerző Händel neve szinte szóba sem kerülhet. A művek keletkezése eleve kizárja a feszes koncepciót. Händel nem ezért kiemelkedő.

Händel azért kiemelkedő, mert kiváló ízlésű és egyszerűen jó zenét ír. Profi módon. Profi módon ír egy olyan közönségnek, amiről tudta, hogy nem érti a szöveget, és ami fütyült arra, hogy Senesino mint az érzelmes jelenetek zseniális előadója tette le névjegyét Európa-szerte. Zenéje tiszta l'art pour l'art muzsika. Irrelevancia, minden átívelő belemagyarázás. Tapintható drámaiság van, nem koncepcionális.

Koncepciót viszonylagos értelemben nem magyaráznék bele. Tehát nem úgy dolgozott, mint Jommelli vagy Hasse, akik napokig csak a hangnemi karakterizálást vázoltak fel, vagy Cimarosa, aki egy 15 perces finalé vázlatát 2-3 óráig készítette el. Vagy nem úgy, mint Graun, aki minden nap csak egy áriát és környezetét dolgozta ki. Délelőtt, majd délután próba.

Händel ösztönösen volt jó ebben. Az eredmény kortársainak többségéét mégis felülmúlta. Azonban az vitathatatlan, hogy egy Jommelli Fetonte (ami tulajdonképpen egyetlen grand scenaként megírt opera) vagy egy Gluck-mű mellett a händeli (kétségkívül létező) operai koncepció halovány. Általában drámaisága pedig Bach mellett tűnik sápadtnak. A János-passió turbái úgy homályosítják el az oratóriumokat, mint Gluck Don Juanjának zárójelenete az operákat.

Händel szép zenét írt, és nagy ecsetvonásokkal ízlésesen építkezett, de a kínosan precíz sokkolóan zseniális szféra már Bach, Rameau es Gluck területe.

Nagyon sokra tartom Händelt. Valaha a legtöbbre, amíg meg nem ismertem másokat. A Giulio Cesaret én közel 30 éve ismerem, és legalább 20 felvételt hallgattam ronggyá (a kazetta miatt írom). Sutherlanddel kezdtem tizenévesen. Elmélyedtem Händel zenéjében, Bachéban is, azután tovább léptem a preromantikában, hiszen a koncepció nem változott. Meg vissza is Leoninusig.

Művei többségét jól ismerem, de nekem nem okozott katartikus pluszt. Ami nekem Händelhez, Bachoz képest pluszt adott, azokról sokan nem vesznek tudomást. Miért? Mert máshogy rajonganak a művészetért, mint én. Én purista zenemániákus vagyok. Sokan nagyban építenek a szerző idoljára, a dramaturgia kínálta szellemi kapaszkodókra stb. Ez nem jelenti, hogy ezek valójában fontosak. Nem. Nem mert ennél őszintébben rajongansak. Egyszerűen ez a sztárkultuszt szalonképessé csomagoló érvrendszer. Én is ilyen voltam, és innen nagyon nehezen nyitottam. Majdnem elsírtam magam, amikor elolvastam az Op 6. azon elemzését, amiben leírták, hogy az egyes tételek témáit kitől vette Händel.

Az egyetlen, amit vitatok, hogy Händelbe azért nem szabad túl sok drámát és tudatosságot belemagyarázni, mert akkor abszolút tudatosként nem reagált volna arra, hogy a közönség nem értette a szöveget? Drámaisága zseniális, ezért többnyire ösztönös.

Egyszerűen egy bizonyos hallópálya készség-képesség felett nem szükséges még Händeltől sem ismerni többet, mint egy tucat művet. Én például csak a következő operákat ismerem (értem ezalatt, hogy legalább fél tucat változatban hallottam és láttam élőben is, illetve a partitúrát-szövegkönyvet is böngésztem): Giulio Cesare, Orlando, Alcina, Ariodante, Agrippina, Rinaldo, Serse. Ha valamit nem feledtem el ez 7.

Ezeken túl nem változott a véleményem az idők folyamán meghallgatva további operák (Atalanta, Admeto, Deidamia, Flavio, Floridante, Almira, Poro, Rodelinda, Tamerlano stb.) hosszú sorát.

***

 Händel egy fűszálat nem tett keresztbe feleslegesen, és nem volt elvont. Nem vetett gyöngyöt a disznók elé. Ilyen szintű műveknél a belemagyarázás lehetőségei korlátlanok. Biber, Bach, Zelenka az elvont. Ők valóban a fióknak írták zenei katedrálisaikat.

Händel gyorsan és magas színvonalon komponált. Csakhogy ő elővette a bőröndjét vagy az általa járatott Telemann-féle zenei folyóiratot (Der Getreue Music-meister) és megspórolta azt a részt, ami Hassét, Telemannt, Graunt visszaemlékezéseik szerint az őrületbe kergette. Telemann kínjában lengyel dudásokhoz járt ihletért, Graun pedig úgy ítélte, hogy napi egy jelenetnél többet nem lehet kipréselni. Händel e negatív vonása csak akkor látszik igazán érdekesnek, amikor az eredeti szerzők meglepően ügyes darabjait hallja az ember. És ami perdöntő: ha részben hozott a matéria, akkor a szorító idő, a kurtított librettó, az értetlen közönség mellett a drámai mozgástér még inkább szűkül és valóban csak az oratóriumok alapjául szolgáló vaskos freskószerű megoldások maradnak, nem a cizellált miniatűr.

Tulajdonképpen az a lényeg, hogy a zene szép legyen. Még egy szempont jár mélyen enyésző fénnyel alatta az, hogy kifejező. A többi néma csend...

***

Olvastam én már elemzést a Judas Maccabeusról, hogy milyen fantasztikusan és leleményesen egyszerű a "See, the conq'ring hero comes..." témája, amire remekül lehet építkezni. Utána kiderült, hogy egy francia gyermekdal, amit Händel egy fürdőkúráján hallott.

Ezek kb. olyanok, mint Picasso kék korszaka. Amíg festőnk el nem köpte, hogy kék sokkal olcsóbb volt, mint a fekete. Ezért kék pl. A Guernica is.

Talán nem véletlen, hogy általában fekete-fehér változatban látható albumokban. Élőben a belinkeltnél is sokkal kékebb és világosabb.

Händel nem szorul magyarázatra, hála istennek. Nem ront rajta, de jobbá sem teszi. Tény ebből emberek megélnek, vagy mások hobbijukká teszik. Ezt pedig el tudom fogadni, de helyeselni, tapsolni nem fogok hozzá.

A művészetnek pont az az egyik sajátossága, hogy nem kell megérteni. Érezni kell. Meg lehet érteni, es ehhez elengedhetetlen az elemzés, de a megértés semmi pluszt nem ad az élményhez.

Ha a kognitív plusz ad valamit, az többnyire vészjelző. Olyan ördögi dolgok, mint a sznobság, sztárkultusz, birtoklási vágy, gyűjtőszenvedély, kényszeres vonások melegágya. Gyakran társul a hanghordozó babusgatásával stb.

A belemagyarázás ellen vagyok, általában a művek csócsálása ellen. Felesleges mást a mi amatőr magyarázatainkkal (szöveghűség, hangszerelés) terhelni. Még Schweitzer is, aki nem a mi szintünk volt, hülyet csinált magából a belemagyarázásaival.

***

Általában elmondható, hogy Händelhez képest a többi szerző - noha zenei zsenik voltak - mint környezetükre figyelő színpadi emberek, valójában meghökkentően ostobák. Ezért nem is maradt fenn a nevük. Händelnél csupán egy okosabb színházi ember volt a korban Gluck (és némileg Mozart). Ezért egy okos ember okosan ír közönségének. 

***

Londonnak, a zene élet perifériájának megfelelő szerző Ariosti, Geminiani, Bononcini, de Fesch voltak. Az igazi sztárok közül egyedül Händel és JC Bach volt, aki adaptálódni volt hajlandó. A többi öntörvényű, mechanikus, autisztikus zenész (Hasse, Porpora, Sacchini) volt.

Hasse kinevette Händelt, nem is tekintette vetélytársának. És hát valljuk be, a Metastasio konvencióval sikeres lett Itáliától, Bécsen át Drezdáig. Utóbbi helyen pontosan tízszer annyit keresett, mint az előző maestro di capella: Zelenka. Egy ilyen ostoba öntelt fickó kellően öntörvényű volt ahhoz, hogy ne tudjon Händelhez képest századannyira sem alkalmazkodni. Az alkalmazkodás pedig a zenei freskó (nem miniatűr), aminek végső változata az oratórium.

***

Többek vertikális érdeklődésével szemben az enyém horizontális. Igazából nem érdekel egyetlen Händel-mű sem. Ami vonz, pl. az a XVIII. századi angol művészi virágkor Swift, Fielding, Händel, JC Bach, Arne, Hogarth, Gainsborough, Reynolds egyutt. Ezért szeretek pl. Fielding mellé Händelt hallgatni. És érdekel a countenance angloise-ban gyökerező angol dallamalkotás, ami a "Summer is icumen"-tól a "Where the bee sucks, there lurk I"-ig ível. Az a mostanra ismét felkapott egyszerű, behízelgő zenei koncepció, ami pompásan egybesimult JC Bach eneklő allegrójával, illetve Händel néptribun oratóriumaival.

***

Händel hatása abban rejlik, hogy átfogó koncepciójú, zenei menedzser alkat volt. Inkább volt előadó, mint zeneszerző. Rengeteget tudott, minden a kisujjában volt. Ösztönös arányérzék, az ízek keveréséhez való tehetsége ma "performance" sztárrá tenné. Semmiben sem volt a legjobb, de mindenben benne volt az első tízben. Händel a zene tízpróbázója. A tízpróba pedig a händeli oratórium, a kor bőségszaruja.

Csak a kortársak műveinek (egész művek, nem részletek) ismeret nélkül állítható, hogy Händelnél a kompozíció páratlan módon áll össze. Ez, természetesen tarthatatlan érvelés. A korszak ismerete azért kerül mindig elő, mert a téma része. Mint ahogy Händel operái nélkül sem értékelhetők helyesen oratóriumai (évtizedekig pedig ez volt a gyakorlat).

***

Csúcspontok akkortól datálódnak, amikor egy szerző megtalálja egyéni hangját. Händel soha nem szól sem előtte, sem utána olyan hosszan-egyénien, mint az Agrippinában. Senki nem ezzel kezdte, és többé-kevésbé stilárisan heterogén művekből rakta össze magának Händelt. Azután az Agrippinát hallva tudja meg, hogy ez a lepárolható egyedi esszencia. A Händel-fűszer. 

 

 

2011 © Minden jog fenntartva 

Cleofide írásai:

A régizenéről - melyben a régizene meghatározását adja

Miért is lenne nehéz egészséges, informatív operai repertoárt kialakítani? - melyben a hazai operai repertoár kialakításához kínál szempontokat

A barokk opera és az ellenreformáció - melyben arra világít rá, miképp hatott ellenreformáció az opera műfajára

Az angol opera kezdetei - melyben az angol opera megszületésének időszakát rajzolja meg

Az oratóriumok felbukkanásának lehetséges motívumai Händel munkásságában - melyben hipotézist fogalmaz meg Ruth Smith zenetörténeti fejtegetésével szemben

Zeneszerzők élete és működése a nyugati típusú zene kezdetétől a kora romantikáig - Innen egy több éve folyó, még nem lezárt projekt részeként elérhetők a jelzett időszak európai rangú szerzőinek életrajza, fontosabb művei, életművének értékelése, sok esetben először magyarul.

A zenekritikáról - melyben a zenekritika feladatairól, lehetőségeiről és korlátairól, a zenekritika és a kortárs zene viszonyáról beszél

Elfeledett nemzedékek - melyben azokról ír, akik az egyes országokban előálló intellektuális vákuumot kitöltötték nagy komponistagenerációk közötti űrök idején

Vivaldiról - aki a tökéletes és a bosszantóan közönséges határán egyensúlyoz

A preromantikus olasz stílusú opera három nagy korszaka - személyes megközelítésben

A barokk opera színpadra állításának problémája - a jelenkori interpretáció lehetőségeiről

Händelről - kvalitásairól, operai koncepciójáról