Árpád

Beával az élet

2011.12.08. 15:27

Programkereső

Palya Bea írt egy könyvet nemrég. Azóta még jobban szeret muzsikálni – állítja. Amint fellép a színpadra, egyszerű piros ruhában, meg se kell szólalnia, tudjuk, hogy pillanatokon belül varázslatos dolgok fognak velünk történni. Vele is, akiből árad a zene, a zaj, a hang, a muzsika, egyszóval az energia minden létező formája, és velünk is, akik mindezt befogadjuk.

Palya Bea soha nem szán passzív szerepet a közönségnek: mindig nekünk énekel, hozzánk szeretne eljutni, és ezért el is várja az interakciót. A első sorokból már szólnak is: nem lehetne lejjebb venni a fényt, nagyon vakít, nem látjuk a zenészeket. Palya Bea pedig továbbít: „kérjük szépen levenni a fényeket, hogy lássunk ezeket a gyönyörű férfiakat itt a színpadon, ejnye-bejnye MüPa, nem lát a közönség.”

A rendet, tekintélyt, illemet nem ismerő, őszinte közvetlenséget mindig nagyra értékelem, hogyha pedig egy tehetséges, befutott énekesnő képes a színpaddal járó figyelmet is ennek alárendelni, az több mint tiszteletre méltó. Így azt is, aki nem szereti, közvetlenségével észrevétlenül leveszi a lábáról. Egyszer találkoztam vele személyesen, egy kedves gyermekkori ismerős születésnapi mulatságán, ahol barátnőmmel egy erdélyi köszöntőt szerettünk volna énekelni az ünnepeltnek. Palya Bea jelenléte majdnem teljesen eltántorított bennünket ettől, aztán mégis ő beszélt rá bennünket. Amikor megpróbáltuk félrehívni az ünnepeltet, aki – pechünkre – éppen Beával beszélgetett, ő kezdett el győzködni: itt énekeljetek, halljuk, segítek. A közös éneklés után be is mutattak bennünket egymásnak, és Palya Bea csillogó szemekkel borult a nyakunkba, mintha ezer éve ismernénk egymást – nagyon örülök, hogy találkoztunk. És tényleg nagyon örült, egy percig nem játszotta meg magát. Ha pedig Palya Bea örül nekünk, attól máris jobb embernek érezzük magunkat.

Ebből a túláradó örömből és energiából, ami vele jár, vele van, adatott neki – egyszóval, ami ő maga – oszt meg velünk minden percet, minden falatot egy-egy koncertjén is. Ilyenkor nem az elénk dobott morzsákból szemezgethetünk, hanem egy egész csomagot kapunk, ami minden bizonnyal „megeteti” elnyomott, korgó lelkünket, elsimítja a szív hullámait – persze fel is borzolja, hogy aztán megint elsimíthassa, és érezzük, minden porcikánkban: az élet szép, minden fájdalmával együtt szép. (És ezt olyankor nem közhelynek érezzük, hanem ténynek.)

Ribizliálom című könyve és új lemeze kapcsán december 4-én este is így énekelt nekünk szerelemről, utazásról, férfiakról és nőkről – tehát magáról az életről. „Mint a ribizlibokrok alatt megálmodott felnőttkor, olyan az én énekléstől rezgő életem. Mesés és gazdag. És a talán a kincsek legjavát még csak ezután fedezem fel…” – írja, meséli, zenéli az énekesnő.

A decemberi 4-i koncert végén, a második visszatapsolás után leül, kinyitja a könyvét, életét, büszkeségét – felolvasásra készül, mégis megkérdezi: mit szeretnétek, énekeljek vagy olvassak? Énekelj! – hangzik az egybehangzó válasz, Bea nem veszi zokon, mosolyogva bezárja a könyvet, és énekel. Kíséret nélkül, gyönyörűen, hogy alig térünk magunkhoz a bódulatból: légyszi, még.

 

Palya Beával zenéltek:

Barcza Horváth József – nagybőgő, Dés András – ütőhangszerek, Lamm Dávid – gitár, Szokolay Dongó Balázs – fúvós hangszerek, Bolya Mátyás – koboz

 

Írta: Laborczi Dóra