Árpád

Porond és pódium - Sziget 2. nap

2012.08.10. 14:53

Programkereső

A Fidelio Kultúrzóna nagysátrában bemutatott produkciók mikor az egyik, mikor a másik színtér hangulatát idézték. Schubert és Mozart kamaradarabjai mellett bőven elfért még egy kis nyári irodalmi funk, egy félig szcenírozott, felemás tangóopera-produkció és egy hivalkodóan kortárs és önmarcangoló, későesti akkor és ott táncpremier is.

A tinédzser éveit maga mögött hagyó Sziget Fesztivál a kulturális programok tekintetében idén hozza a megszokott színvonalat. A különbség mindössze annyi, hogy a könnyebb tájékozódás és beazonosíthatóság jegyében ezúttal egy helyre sűrítve kínálja mindazt, ami a kultúra címszó alatt futhat. Eredményképpen a Nagyszínpad mellett elnyúló kultúrzónába belépve a következő életkép fogad: kígyózó sorok egy fabódé előtt, amelyben különböző újrafelhasznált hulladékokból eszeveszett tempóban varrnak táskákat, egy másikban lécekből állatfigurákat fabrikácsolnak - a kerti törpék már úgyis rég kimentek a divatból, és mennyivel jobban mutat egy fából összetákolt birka a kerítésen belül -, de váratlanul feltűnik egy csúnya, nagy farkas is, aki egyszerűen éhezik a közönség szeretetére, és akinek még ez sem lenne elég, a pillanatképhez Mozart-muzsika szűrődik át a közeli cirkuszi sátorból. Nem is kell hát túlságosan kultúrsznobnak tűnnöm ahhoz, hogy a Tornádó mellett balra lefordulva ez utóbbit válasszam.

A Fideliós sátorba belépve nosztalgiázni támadna kedvem, de így hirtelen elsőre semmi ismerőset nem találok. A babzsákos, fülhallgatós chill out-helyszín ugyanis már a múlté, a színpadi emelvényt fapados nézőtér öleli körül. Még pár percig azért siratnom kell magamban a nagykoncertek zaja elől kitűnő elvonulási és feltöltődési lehetőséget biztosító egykori kultúrszigetet, de aztán rájövök, ezeket a funkciókat a Porondszínház ugyanúgy vagy még jobban is betöltheti. A zárt térnek és a profi hangosításnak köszönhetően ugyanis itt a legfinomabb zenei megoldásokat is kiélvezheti a hallgatóság. Ez ugyebár az előző helyszínnek pont a gyengéje volt. A produkciókban márpedig a mai nap folyamán is jócskán volt mire odafigyelni.

A Nyári Quartet kora délutáni fellépésén például arra, hogy az ifjú zeneakadémisták még a rekkenő hőségben is intonációs allűrök nélkül, kiegyensúlyozottan játszották végig cseppet sem könnyű műsorukat. Ismerve a vonósnégyes háttértörténetét, ez nem is annyira meglepő. Nyári László (Nyári Károly pianista unokaöccse) és barátai még a Zeneakadémia első éveiben kezdték a kamarazenélést Devich Jánosnál. A közös zenélés olyannyira bimbózónak bizonyult, hogy a fiúk egymás után két versenygyőzelmet is bezsebeltek az Országos Dohnányi Ernő Versenyen, idén pedig már japán nemzetközi zenei találkozón képviselték hazánkat. A vonósnégyessel Nyáriéknak a diploma megszerzése utána is komoly szándékaik vannak: az országos versenygyőzelmek után nemzetközi megmérettetésen is szeretnék kipróbálni magukat, és már kacérkodnak a Végh Sándor Nemzetközi Vonósnégyes Versenyre való jelentkezéssel is.

A leterített rózsaszín törülközőn táncoló-éneklő-verset recitáló Rutkai Bori és zenésztársai, a Specko Jedno nevű együttes zenés-irodalmi produkcióval készültek a porondra. Az énekesnő papírra vetett soraiból a lírai érzékletű Kovácsné Gyapjas Betonka pszichológiai világképébe kaphattunk betekintést. A dalokból, versfüzérekből és improvizatív konferanszokból kirajzolódott kórkép szerint a lakótelepi háziasszony egyedi és gyógyíthatatlan betegségben szenved: minden szerve szívből van, ráadásul a sok szív identitászavarokat és szereptévesztéseket is előidéz, melyek a kiváltott vény szerint csakis és kizárólag a Szerencsétlen pincsi-cha-cha-cha, a Zsebpörkölt és a Kutyával leöntött kávé című dalok érzékletes és többszöri eléneklésével orvosolhatók. A leírt személy lélektani útvesztőjében funkzenei aláfestések szolgáltak egyedüli biztos pontként - melyek ha gyógyírt nem is hoztak teljes egészében a kórra, kellemes és megnevettető perceket okoztak az odatévedőknek.

Nem volt ez viszont minden mozzanatában így a Mezítlábas Zenészek interkontinentális zenei utazást ígérő "komplex, összművészeti projektjével" - és a macskaköröm ezúttal nem a kacsintós összenézést, hanem a műsorfüzet ajánlójából átemelt szókapcsolatot jelöli. Az argentin, brazil és francia zeneszerzők műveinek tolmácsolása nem jelentett ugyan különösebb gondot a hazai klasszikus zenei színtéren aktívan közreműködő művészeknek, inkább az improvizációs részek voltak azok, amelyek céltalannak és terhesnek mutatkoztak. Nem is beszélve a produkciót kísérő némafilmről, amely nem tudott túllépni a nagyvárosok turisztikai kliséin: Párizst egy vonatablak előtt vagy öt-tíz percen át tartott kis Eiffel-torony-kulcstartó jelölte, Budapest hangulatát pedig a Parlament és a romkocsmák idézték meg. A Mezítlábasok produkciója áprilisban korongon is megjelent, a linken található videót már melegebb szívvel tudom ajánlani a dél-amerikai és francia muzsika szerelmeseinek.

Gergye Krisztián társulata még 2011-ben Kőszegen, Gergye szülővárosában mutatta be a Trilógia Maraton első előadását. A társulat fennállásának 10. évfordulójának alkalmából egy olyan többstációs performanszsorozat indított, melyben minden egyes előadás egyszeri és megismételhetetlen premiernek számított. A sorozat - amelynek fő törekvései közé az ember személyes és történelmi múltjának felkutatása és a múlttal való szembenézés tartozott - Pannonhalmán, a Szépművészetiben, valamint a trilógia összegzéseként a MU Színházban is színre került.

A július 9-én késő este bemutatott Feltépett múlt - egy Trilógia emlékére című előadás mindössze eszközeiben idézte a címben kiindulópontként megjelölt sorozatot, témaválasztása már a kortárs előadó-művészet és befogadó kapcsolatára irányult, ami igencsak problematikus lehet a lét értelmét véres vonaglásokkal és összefüggéstelen, provokatív aktuálpolitikai kiszólásokkal kereső kortárstánc-produkció esetében. Gergyéék azonban egymás elé szatirikus tükröt tartva tették mindezt, a folyamatos önreflektálás és az ebből fakadó maró önirónia így életben tartotta az előadást, és egyben elérte azt, ami a produkció során feloldhatatlan problémaként fogalmazódott meg, vagyis kapcsolódási pontokat talált a valóság, a kortárs művészet és a befogadó között.