Luca, Ottilia

Kaposvár, a világváros

2012.08.18. 21:25

Programkereső

Legalábbis az augusztus 20-át megelőző napok és az egy négyzetméterre jutó tehetséges művészek számát tekintve mindenképp az. A nézőtéren és a színpadon is sokféle nemzet és korosztály képviselteti magát, és ami összetartja őket, az nem más, mint a komolyzene iránti szeretetük.

Az augusztus 17-i, esti koncert rögtön egy meglepetéssel indult: a programban mindössze annyi állt, hogy Mikhail Ovrutsky, Lesták-Bedő Eszter, Rőmer Ádám és Alexander Rudin Beethoven valamely vonósnégyesének egy tételét játssza el. Végül is az op. 18. no. 4. c-moll vonósnégyes I. tételére esett a választás. Az alkalmi kvartett Beethoven szellemiségéhez híven, a klasszikus formajegyeket tartva, de romantikus hévvel játszott. Különösen jó volt hallgatni Rőmer Ádám és Alexander Rudin egymáshoz simuló, a két hegedűszólamnak biztos támaszt nyújtó, bársonyos hangzásvilágát. Mint később a szervezőktől megtudtam, olyannyira meglepetésszerű volt a darab előadása, hogy a művészek csak előző nap kezdtek el próbálni. Úgy vélem, többek között ez a fajta spontaneitás (és profizmus) kölcsönzi a Kaposfest messze földön híres, családias atmoszféráját.

Beethoven után érett romantika következett, méghozzá Dvořak Esz-dúr zongoranégyese. Alina Ibragimova játszotta az első hegedűszólamot, vehemenciájával a közönséget és a brácsista James Boydot is magával ragadva. A hegedű- és a brácsaszólamok így aztán egy Wagner-zenekar energiájával szólaltak meg. Nem csoda: ha valaki, hát Ibragimova tudja, mi a szláv temperamentum. Játékukat ellenpontozta Kyril Zlotnikov romantikusan elmerengő csellózása, Shai Wosner pedig higgadt, figyelmes zongorajátékkal fogta össze az együttest.

Az első rész zárószámaként a Kelemen Kvartett és Tokody Ilona adott elő egy darabot a romantika és a huszadik század határáról, Ottorino Respighi Il Tramonto (A naplemente) című művét. Tokodytól roppant szimpatikus lépés volt, hogy mielőtt énekelni kezdett volna, röviden elmondta a közönségnek a darab szövegének tartalmát. A művésznő és a vonósnégyes előadásában az volt a legmegnyerőbb, hogy teljeséggel egyenrangúan muzsikáltak, mégha időnként a Kelemen Kvartett részéről éreztem is némi bizonytalanságot. A kvartett nem szorult vissza a kísérő szerepébe, cáfolva ezzel a "két dudás, egy csárda"-elméletet.

A szünetben Kokas Katalinnak rossz hírt kellett közölnie, hiszen a fesztiválon korábban fellépő Irvy Gitlis kórházba került. A közönségnek több se kellett, a szünetben egy nagyobb spirálfüzetnyi, az idős hegedűművésznek szóló jókívánság gyűlt össze.

A második rész nyitószáma újabb gyöngyszem volt: Boismortier két csellóra írt d-moll szonátáját Nicolas Altstaedt és Devich Gergely játszotta.  Devich Gergely zsenge kora ellenére (mindössze tizennégy éves) elképesztő határozottsággal, maximális odafigyeléssel és különösen fényes, erőteljes hangon játszotta a francia rokokó jeles képviselőjének darabját.

Végül egy szimfóniának is beillő kamaradarabbal zárult az est: Brahms második, G-dúr vonósszextettje hangzott el, méghozzá a Pekka Kuusistóval és Nicolas Altstaedttel kiegészült Kelemen Kvartett előadásában. Ennek a felállásnak megvan az az előnye, hogy az együttes egy ilyen kis teremben, mint a Szivárvány Kultúrpalota hangversenyterme, szimfonikus zenekari hatást tud kiváltani és ezzel együtt képes egy vonósnégyes finomságával is játszani, mi több az egyéni törekvéseknek is kellő teret nyújt. Az eredmény pedig szűnni nem akaró, dörgő tapsvihar.

Hogy mi lehet Kaposfest titka, hogy történhet az, hogy a közönség már a darabok megszólaltatása előtt vastapssal fogadja a zenészeket és láthatóan a zenészek is jól érzik magukat, nem tudom. De talán jobb is ezt nem firtatni, csak elfogadni egyszerűen, hogy a zene képes ilyen csodákat teremteni.