Árpád

Cleofide: Rameau szépöccse

2013.06.30. 22:52

Programkereső

Az élő előadások ma már nem elsődleges fontosságúak, amikor „korunk hőse" a maga zenei repertoárját kívánja kiépíteni. Számomra a leginkább sarkalló tényezők az újdonság, az eddig ismeretlen változat vagy a sztár szereposztás. Ezért a Vashegyi György fémjelezte tegnapi Hippolyte et Aricie előadás sokkal inkább egy zenetudósi párhuzam szálainak bogozása miatt érdekelt.

            Diderot céltáblájának antitéziseként, Vashegy, mint szerzőnk szellemi „szépöccse", hasonló vehemenciával veti bele a tragédie lyrique problémáinak boncolgatásába. Nyilván nem várhat arra, hogy maga és együttese tökéletesre csiszolódjék. Erre források, személyi okok miatt bizonyára nem is lesz lehetősége. Éretlen produkciókkal kell hasonló szélmalomharcokat megvívnia, mint szikár, Don Quijote-ra hajazó elődjének. Persze ezek a szellemi csatározások előrevivőek, mert a feszítő rosszindulat erejének engedve mindenképp felfeslenek a képmutatás kutyafuttában odavetett öltéssorai is.

            Minden aggályom ellenére a szombati előadás életem egyik legjelentősebb zenei élménye volt. Elsősorban, mert Vashegyi bámulatos dramaturgiai érzékkel hozta létre a mű optimális verzióját. Ez egyrészt felkészültségének, tehetségének, empátiájának köszönhető, másrészt annak, hogy zenei szempontból más típusú küzdelmeket kellett megvívnia. De legalábbis nem kellett kerülgetnie sem a lullist, sem a buffonist aknamezőket. Így Rameau zenéjének csodája az elmélet és gyakorlat páratlan színtézise a legjobb változatban kelt életre. A harmóniák mint a szöveghű zenei kifejezés elemi részecskéi, egyenként detektálhatók lettek. A szöveg kivetítése ebben még nekem is sokat nyújtott. Épp erről fecserésztem a szünetben a nejemnek, vörösbegynek és lorienéknek, hogy milyen magasztos pillanata is a Párkák triója a zenetörténetnek. Közhely, hogy a tonalitás élmény teljes elvesztését eredményező, a poklot festő, enharmonikus modulációk sora a korban botrányt keltett. De hogy a negatív érzelmek disszonáns zenei megragadásának miért pont ezen eszközéhez fordult Rameau az számomra is tegnap derült ki. A szöveg szerint ugyanis Theseus, noha szabadul a pokolból, de hazatérve földi poklot talál. Rameau a baljós dallam tucatnyi hangjával, enharmonikus modulációkkal (a végpontok g-moll - d-moll - g-moll) barangol a kvintkörön, majd azt be is zárja. Persze van naivabb barokkos szófestésre is elég példa, elég csak a két főhős záró „csalogány" duettjére utalni. Mindenesetre Plútó és Tisiphone áriája, a fantasztikus felépítésű, pompás kórusok, a gazdag ritournelle-ekkel egybeszőtt aire-ek és ariette-ek, a duettek mind okkal mondatták Camprával, hogy a műben 10 operányi zene van. És akkor a divertissement-ek gerincét adó táncokról nem is beszéltünk. Phaedra és Aricie tradicionális helyzetű, felvonáskezdő aire-jeihez hasonló igényű számokat pedig korábban csak Charpentier ír.

            Ennyit a műről felvezetésképp, s talán kezdjük a nehezével. A MÁO és az előadás jelenlegi akusztikai potenciálja egymással inkompatibilis. Felfoghatatlan számomra, hogy Rameau elméleti munkásságának, a harmóniai progresszió elméletének, a polifón-homofón határmezsgyének figyelembe vételével hogy jöhet létre olyan helyzet, hogy a darab harmadában nem lehet hallani a szólamok felét. Ennek oka lehet a helyszín, az előadó, a zenei rendező, a dirigens, illetve ezen tényezők baljós konstellációja. Természetesen, ahol a szólamok egyfajta konszonancia mentén görögnek, még tolerálja ezt az ember, de amikor a hajtóerő a megokolt disszonancia és a váratlan fordulatok sora, akkor ezeket a váratlan átcsapásokat nem lehet rutinból kiegészíteni. Rameau zenéje ugyanis nem a megjósolható, kiszámítható sablon.

            Vizin Viktória tökéletesen alakítást nyújtott ennek ellenére. Áténekelt minden pozícióból az orkesztrális hangfüggönyön, hangja reverberált is, minden régiót kitöltött. Szinte tökéletes, kortalan és nem stílus rögéhez kötött Phaedra volt. Kovács István, Szutrély Katalin Schöck Atala és Nagy Bernadett is teljesen meggyőző alakítást nyújtott. Jeffrey Thompson az immár szokásos bakikkal, de manírt módon, korhű gesztikulációval igenis emelte az előadás fényét. Az ariette-eket éneklő Ballabás Alíz hangszíne kissé nyers, felrostozódik. A valódi problémát természetesen Plútó, Tisiphone és párkák szerepe jelenti. Egyrészt ezeknek a szerepeknek a nehézségét mutatja, hogy a korabeli előadók fellázadtak, és nem voltak hajlandók elénekelni. Másrészt ezen disszonáns, zenekarilag nem támogatott szereplőket sikerült a színpad akusztikai félárnyékába eldugni. Tisiphone szólamát és a párkákat még az általam ismert számtalan felvétel révén valahogy ki tudtam egészíteni. Azonban Plutónál csődöt mondtam. Hogy őszinte legyek, amikor Till Fechner termetes farkát bevonszolta, szent meggyőződésem volt, hogy komoly orgánum rejtőzik a maskara alatt. Bizonyára nem az ő komfortos magassága a szólam, mert az alsó regiszterekben „unplugged" lett, így megjelenése ugyan csigázta a vágyat, de betölteni nem tudta.

            Mind a zenekar, mind a kórus jó teljesítménnyel rukkolt elő, talán az oboásoknál emlékszem néhány gikszerre. A kórus férfi része nekem túlságosan rusztikus akcentusú. Nagyon nyílt és egysíkú hanglejtésű. A rendezés díszlet és a vetített háttér rendkívül jó, a jelmezek, gesztusok és a koreográfia is ötletes volt. Nagyon tetszett, hogy a stáb nem akarta aktualizálni a művet felesleges disszonanciákat keltve. Ezért olyan képi világ jött létre, mint amikor gyermekként olvasgattam Trencsényi-Waldapfel Mitológia című művét. Néhány lehetőség kimaradt főként koreográfiai szempontból. A táncok lehettek volna funkcionálisabbak, ahol pedig programzene szólt bátran lehetett volna ókori, konkrétabb párhuzamokat alkalmazni.