Eszter, Eliza

Esterházy: író vagy torta?

Jakimenko Okszana nekrológja

2016.07.15. 15:29

Programkereső

Ilyen címmel akartak szimpóziumot tartani a tanítványaim, amikor Esterházy Péter nálunk járt a Szentpétervári Állami Egyetemen a Harmonia Caelestis orosz fordításának megjelenése után. A szimpózium elmaradt. A választ ma sem tudom.
Esterházy Péter
Esterházy Péter
Fotó: Bazánth Ivola / port.hu

Arról, hogy mennyi mindent jelent Esterházy Péter a világ-, vagy a magyar irodalom, a magyarság, mindenki számára már sokan írtak és írni is fognak. Én csak annyit tudok mondani, hogy mit jelent a számomra: sokat!

Neki köszönhetem, hogy a magyar nyelv végigkíséri az életemet. Több mint húsz évvel ezelőtt, friss magyar szakos diplomával a kezemben, akkor, amikor a két ország kapcsolata abszolút mélyponton volt, egyáltalán nem találtam olyan munkát, ahol használhattam volna a tudásomat. Ekkor döntöttem úgy, hogy a nyelvtudásom megőrzése érdekében lefordítok egy könyvet, még ha csak az asztalfióknak is. A lehető legbonyolultabb szöveggel akartam foglalkozni, ezért Esterházy könyvét a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk-at választottam. A szöveg valóban nagy kihívásnak bizonyult. Hetente rendszeresen jártam a pétervári egyetem akkori magyar lektorához, akivel együtt tanulmányoztuk a szöveget. A könyv által újra felfedezhettem, hogy mi is a magyar irodalom és minden nehézsége ellenére lefordítottam, az utolsó betűig.

A könyv máig nem jelent meg nyomtatásban,

a kiadók egytől egyig elutasították a szöveget, mondván: túl nehézkes és sok benne a magyar, az idegen, ami ránk nem vonatkozik. 

Később, amikor hivatalos felkérést kaptam a szentpétervári Symposium Kiadótól a  Kis magyar pornográfia  fordítására (a könyvet a közös múltra való tekintettel kedvezően fogadta az orosz kritika), felkerestem Pétert, aki – kezdő műfordító létemre – nem várt szívélyességgel és segítőkészséggel fogadott.

Úgy érzem, hülyeségeket írok, és valami másról kellene beszélnem, de én most csak erre tudok gondolni. A kedvességére, a készséges válaszaira, a kifinomult humorára, hogy milyen megrázó élmény volt, amikor először olvastam a Javított kiadást, hogy megsértődtem, amikor azt mondták, hogy ez csak számító sikervadászat, hogy napokon keresztül nem tudtam aludni, mert becsületesnek találtam az öniróniát, hogy Péter mennyire pontosan látta, hogy ki az ő embere és ki nem, és hogy nála mindenki megkapta a magáét.

Szentpétervári Állami Egyetem
Szentpétervári Állami Egyetem

Az utolsó két év volt a legintenzívebb. Nem tudott eljönni az Amália rádiójátékának pétervári bemutatójára tavaly novemberben. Olyan leveleket kaptam tőle, amin csak sírni tudtam:

nagyon örülök a hírnek. mert örülni azért tudok.

Szóval, ahogy egy orosz író-újságíró, Grigorij Landau fogalmazta: ha meg kell magyarázni [miért fog iszonyúan hiányozni], akkor nem kell magyarázni – úgy sejtem Péternek is tetszett volna ez a mondat.

Jakimenko Okszana és Esterházy Péter 2003-ban
Jakimenko Okszana és Esterházy Péter 2003-ban

Végül mit is írhat egy műfordító egy igazán nagy íróról? A műfordítók, ha több időt töltenek egy-egy szerzővel, elkezdik úgy érteni, érezni a szövegét mintha magát a szerzőt is látnák mögötte. Olyan valakit látnak, aki valószínűleg lehet teljesen más, de ha később találkoznak vele és kiderül, hogy valóban más, akkor is kicsit többet tudnak róla mint egy átlag olvasó, mert ismerik már a kedvenc szavait, belső ritmusát, gyengeségeit. Az olvasónak szabad valamit átugrani, ha nem érti – utalást, kifejezést, nevet. A fordítónak nem. Mindent érteni kell, akkor is, ha egészen más a kora, élettapasztalata, származása, de egy más ember szövegének lejátszása még így sem teljes, soha nem is lehet az. Esterházy Péter esetében pontosan úgy éreztem, ahogy tegnap az ÉS-ben írták: Olyan közel voltunk hozzá, hogy kicsit mindig távol maradtunk.

Jakimenko Okszana

A szerző műfordító, a Szentpétervári Állami Egyetem tanára. Nevéhez fűződik többek között a Moszkvában 2015-ben megjelent, A magyar irodalom története című kötet Esterházy Péterrel foglalkozó fejezete.