Etelka, Aletta

Meg kell tanulni levetkőzni az elvárásokat

2016.11.17. 08:03

Programkereső

Novemberben jelenik meg új filmes könyve, és már készül avantgárd-posztapokaliptikus horrorfilmje is. Ezekről, és úgy általában a kísérleti filmekről is beszélgettünk Lichter Péterrel, a műfaj egyik legismertebb hazai filmesével.

– A veled készülő interjúk első kérdése általában az, hogy mi vitt rá arra, hogy kísérleti filmes legyél. Talán a legmarginálisabb filmtípusról beszélünk ugyanis, amit kevesen értenek vagy néznek. Te hogy érzed magad attól, hogy a játékfilmek mellett másodlagosnak, mellékesnek kezelik a műfajt, amiben alkotsz?

– Tényleg azóta megkapom ezt a kérdést, amióta filmezek - azzal együtt, hogy mikor csinálok már végre egy "normális" filmet. De a látszat csal, nekem igazából nem a kísérleti film az egyetlen fixációm, ugyanúgy szeretem a művészfilmeket meg a hollywoodi mozikat is. Olyannyira, hogy a kísérleti filmjeimben is ezekkel a műfajokkal játszom. Az az igazság, hogy nem mozgattam még 100 fős stábot, szóval nem tapasztalatból mondom, de azt figyeltem meg magamon, hogy jobban működöm kis játéktéren.

A kísérleti film talán a legszemélyesebb forma. Tényleg kevés embert mozgat is meg, viszont remekül el lehet kalandozni, nem kötnek úgy a szabályok, mint a játékfilmben.

A kulcs az elvárás, mindkét oldalról, ám fordítottan. Én tisztában vagyok vele körülbelül hányan kíváncsiak a filmjeimre. Pontosan tudom, hogy nem fogok mozitermeket megtölteni. A nézőknek viszont pont a filmekkel kapcsolatos elvárásaikat kell levetkőzni, ha kísérleti filmekről van szó. Az egyik ilyen alapvető elvárás, amit el kell hagyni, hogy a filmnek legyen története.

– Alkotás közben hat rád az, hogy mennyien nézhetik majd meg a filmedet?

– 10-12 éve vagyok benne ebben a típusú filmkészítésben, szóval van egy kialakult képem, kik néznek ilyen filmeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nézőkkel a fejemben készítem a filmet. Egyetlen néző van előttem alkotáskor, saját magam. De nincs ez másként az írókkal, vagy a klasszikus rendezőkkel sem. Maga ez a kifejezés is hogy kísérleti film, üres.

Minden művész kísérletezik, a legkommerszebbek is. James Cameron például a legnagyobb kísérletező, csak ő az Avatarban a technikával kísérletezik. A végeredmény ugyanaz: ül a néző a moziban, és valami vagy hat rá, vagy nem.

– Hogyan kell nézni az ilyen típusú filmeket?

– Mint említettem, az elvárások levetkőzése és elhagyása a lényeg. Ez szerintem minden film esetében így van,

kísérleti filmeknél viszont azokat a gondolatokat és igényeket is el kell felejteni, amiket egy hagyományos film felé támasztasz.

 Ez a legnehezebb, olyannyira hogy sok filmmel foglalkozó szakember szerint ezek nem is filmek, inkább galériában kellene vetíteni őket. Én viszont azt mondom, hogy filmek és moziban a helyük. Nyilván filmfesztiválokon, művészmozikban és nem annyiszor vetítve, mint a multiplexekben. Alapvetően bármilyen típusú filmre rá tud csatlakozni az ember, ha megtanulta, hogyan kell nézni őket. Tudjuk, hogy horrort, vagy musicalt hogyan kell nézni - a kísérleti filmeket már kevesebben, de ezt is el lehet sajátítani. Én például úgy tekintek egy kísérleti filmre, mint egy versre. Egy verstől nem várom el hogy történetet meséljen, inkább azt hogy gyönyörködtessen, legyen a sorok mögött valami, a vershasználat vagy a forma különleges legyen. Filmnél ugyanez a helyzet, a képek, a vágás, a forma kell hogy tetsszen. Vagy bármi más, ami miatt megfog az adott mű.

– Mégis, az ember szeret történeteket látni a vásznon - olyannyira hogy alapvető pszichológiai jellemzőnk, hogy mozgó pontok és formák mögé is sztorit, érzelmeket konstruálunk. Neked nehéz volt ezt elhagynod?

– Első filmem –, amit 18 évesen, a gimnázium alatt csináltam barátaimmal – már kísérleti film volt, pedig akkor azt se tudtam, hogy mi az. Ennek van ugyan történeti magva, de nem úgy mesél, ahogy megszokhattuk, mert tudtam, hogy nem tudok párbeszédet írni, ezért nem is írtam. Nem akartam zenét se használni, nem akartam hogy zenés némafilm legyen, ezért elkezdtem hangokat alávágni. A sztori valamiféle szerelmi történet volt, de annyira banális, hogy inkább visszafelé vágtam össze az eseményeket. Tudtam, hogy mit tudok és mit nem, és azt is, hogy mi érdekel: a formák, a filmnyelv. A formára való érzékenység valószínűleg abból adódik, hogy korábban verseket írtam.

– Found-footage és lírai dokumentumfilm - ezekkel a kategóriákkal jellemzik a filmjeidet. Mit jelentenek?

– A found-footage talált nyersanyagot jelent. Ezeket a filmeket különböző, korábban már leforgatott filmekből vágják újra. Nincs forgatás, csak vágás. Azért kezdtem el ilyen típusú mozikat készíteni, mert szereztem egy Super8-as vetítőt, majd egyre több ehhez illő nyersanyagot találtam bolhapiacokon és mindenfelé - ezekkel dolgoztam. Az első ilyen filmem a Light-sleep volt, amit erotikus és pornófilmekből készítettem. 

Nagyszerűen lehet a celluloiddal kísérletezni, megfesteni az anyagot, össze-vissza vágni, ezért is tetszik ez a forma.

A lírai dokumentumfilm nehezen megfogható kategória. Olyan dokumentumfilm, ami nem használ narrátort vagy interjúkat, csak képeket, hangokat és zenét. A helyett, hogy a körülöttünk lévő világról tudósítanának, inkább benyomásokat közvetítenek. Joris Ivens Eső című filmje például egy amszterdami esőről szól. Líraiak, mert a lírának a banalitáshoz való vonzódását és a benyomásosságát viselik magukon a filmek.

– A kísérleti filmeknek is megvannak a saját Spielbergjei, vagy Bergmanjai?

– Persze, ott van például Stan Brakhage, aki nálunk kevésbé ismert, a nyugati kísérleti filmben viszont igazi megkerülhetetlen, bergmani figura. Ahogy a 70-80-as években svéd filmesként szinte lehetetlenül nehéz volt Bergman gravitációs mezejétől elszakadni, ugyanúgy Brakhage is megkerülhetetlenné vált Amerikában. Épp ezért van egy ilyen szeretem-gyűlölöm viszony az amerikai kísérleti filmeseknek felé.

– Brakhage rád is hatott?

– Nyilván rám is hatással volt, de nem tenném a kedvenc, vagy a leginspirálóbb rendezőim közé.

Érdekes, de sokkal több hollywodi alkotó áll hozzám közelebb, Hitchcock-ot vagy Kubrick-ot sokkal előrébb tenném mint bármelyik kísérleti filmest.

Ők olyan elérhetetlen magasságokban vannak, ahova én soha nem fogok jutni, de feléjük kell törekedni.  Rengeteg kísérleti filmes van, akinek egy-egy alkotását kedvelem, de a többit egyáltalán nem. A ma is aktív rendezők közül talán Peter Trscherkassky fekete-fehér found-footage filmjeit, vagy az amerikaiak közül Bruce Baillie.

– Mennyire szűk a kísérleti filmes kör?

– Eléggé, 200 embernél nem lehet több aki aktívan jelen van és filmeket készít. Nagyjából mindenki ismer mindenkit, a másik munkáit, stílusát is.

– Magyarországon mintha egyre láthatóbbá válna a műfaj, Nemes Gyula Zero-ját és a Buharov testvérek filmjét is vetítették moziban.

– A kísérleti filmek az esetek többségében rövidfilmek. Egyszerűen azért, mert annyira radikálisak, hogy 10-20 percnél hosszabban nem lehet és nem is kell kibontani őket.

Nálunk viszont van egy nyugaton kevésbé élő hagyomány, talán Bódy Gábor óta, hogy a kísérleti filmesek játékfilm formában és hosszúságban készítenek filmeket.

Ezek műfajukat tekintve felemás kategóriákba tartoznak. A Zero és az Itt élő lelkek nagy része is történetmesélőek bizonyos szempontból, viszont annyira egyedi a formájuk, hogy a sztori nem könnyen visszaszálazható.

– Már a te következő filmed is játékfilm hosszúságú lesz.

– Fagyott május a címe, egy klasszikus posztapokaliptikus horrortörténetet mesél majd el avantgárd filmes formával. Bartók Imrével közösen írtuk a forgatókönyvet, és ezúttal nem csak talált filmekből ollóztuk össze a filmet, forgattunk is, nagyrészt erdőben, mivel itt játszódik majd a mozi. Úgy éreztük, ez az ötlet 60-70 percben tudna igazán működni, mivel ez most egy történetmesélő film lesz. Igaz, annak radikális.

– Honlapod szerint idén 29 fesztiválon vagy vetítésen jártak filmjeid, szerte az egész világon. Az új filmet is fesztiválokon láthatja majd a közönség?

– A Fagyott május egyik oldalról kísérleti film, a másik oldalról egy klasszikus horrorfilm,  arra számítunk, mindkét műfaj kedvelőit érdekelheti majd. Itthon mindenképpen vetíteni fogjuk, és az is biztos hogy mozikörülmények között - hogy ez hagyományos mozitermet jelent majd, vagy valami mást, még nem tudjuk. Elég kiszámíthatatlan, hogy mit milyen vetítésre hívnak meg, de valószínűleg fesztiváloztatni is fogjuk a filmet.

Az avantgárd alkotásoknak nemzetközi szinten az 50-60-as évek óta komoly hálózata van, intézetekkel, folyóiratokkal, szubkultúrával. Nálunk is hagyománya volt a műfajnak, ott volt például a Balázs Béla Stúdió, de a rendszerváltozással ez a fajta kultúra támogatása és jelenléte elhalt.

A 29 vetítés, ahol a filmjeim megfordultak, egyébként egy jó szám, de egyáltalán nem kimagasló - a nemzetközi szinten legtöbbet vetített és legismertebb kísérleti filmesek ennél jóval nagyobb számot produkálnak.

– Mintha missziódnak tekintenéd a kísérleti filmek ügyét. A Prizma Filmművészeti Folyóiratban rengeteg ezzel kapcsolatos cikket írsz, az új könyved pedig teljes egészében erről a műfajról szól.

– Valóban van bennem ilyen hajlam. Mikor elkezdtem kísérleti filmekről írni, még senki más nem foglalkozott itthon a témával. Azóta szerencsére már lett társam, Szalay Dorottya ráadásul mára nálam is komolyabban csinálja. Én ilyen formában készítek filmeket, ez a műfaj érdekel, kézenfekvő volt, hogy akkor erről írjak. A Prizmában ráadásul nincsen nyomás, arról írhatok, amiről akarok, csak magamnak és a szerkesztőtársaimnak kell megfeleljek.

– A láthatatlan birodalom - ez a könyved címe. Az előző Prizma-könyvhöz hasonlóan alkotókon keresztül mutatod be benne a kísérleti filmeket?

– Ez egy esszégyűjtemény lesz, olyan szövegekkel, amelyek nagy része korábban már megjelent - főleg a Prizmában - ám mára már nehezen elérhetőek. Lesznek benne portrék, korszakokról, irányzatokról szóló tanulmányok.

Kicsit Bevezetés a kísérleti filmbe-jellegű kötet lesz.

Ebből adódóan viszont A láthatatlan birodalom nem egy komplett filmtörténet, nem is így kell olvasni. A klasszikus avantgárd korai korszaka, a magyar kísérleti film, vagy Luis Bunuel is kimaradt belőle. Igyekeztem olyan filmekről és alkotókról írni, akikről és amiről nem, vagy nem nagyon írtak még magyarul. A legtöbb, könyvben megemlített művész viszont egy Google-kereséssel könnyen felfedezhető - ez is fontos szempont volt. A kötet abban segíthet, hogy akit érdekel a kísérleti filmek világa, az angol szakirodalmat megkerülve vagy megelőzve belekóstolhasson a műfajba.