Etelka, Aletta

A legamerikaibb múzeum Amerikáról

2017.08.26. 10:21 Módosítva: 2017-08-27 13:38:58

Programkereső

Az amerikai kultúrát és történelmet nehéz annál amerikaibb módon bemutatni, ahogyan azt a washingtoni National Museum of American History teszi.

Washington DC látványosságai olyan mérnöki pontossággal épültek fel a város közepén, ahogy Frank Underwood szövögeti hálóját a Kártyavár című sorozatban - amely egészen biztosan még pár százezer turistát vonz az Egyesült Államok fővárosába nap mint nap. A legtöbb, filmekben látható nevezetesség egy hosszú és kimerítő sétával fél nap alatt megnézhető az Obeliszktől kezdve a Capitoliumon át a Fehér Házig és a Lincoln-emlékműig.

Ha pedig nem csak fotózkodni szeretnénk, az ezek által határolt óriási terület dugig van első osztályú múzeumokkal, amelyek végiglátogatásához egy hét is kevés.

A legismertebb washingtoni múzeumok mind a Smithsonian Intézet szárnya alatt működnek. Ez egy olyan oktatási, kutatási tudáskomplexum és múzeumegyüttes, amiről Magyarországon csak álmodhatunk. A Smithsoniannak csak Washingtonban 15 múzeuma és galériája van, ezen kívül New Yorkban, Virginiában és Panamában is működtet kutatóközpontokat és múzeumokat. Két állandó folyóirata (Smithsonian, Air and Space Smithsonian) mellett állandó népművelési és kulturális programokat, kiállításokat és tárlatokat működtet.

Magát a Smithsoniant, az Egyesült Államok tudásának egyik legfőbb központját még csak nem is amerikai alapította: James Smithson brit tudós és kémikus hagyatékból hozták létre. Smitshon úgy rendelkezett, hogy ha unokatestvére örökös nélkül hunyna el, szálljon a vagyona az USA kormányára, amit annak a tudomány bővítésére és népszerűsítésére kell költeniük - így is lett. Az akkor 500 ezer amerikai dollárnak megfelelő hagyatékból ma közel 10 millió dollárnak felelne meg.

A fővárosban szó szerint szabadon választhatunk a Smithsonian múzeumai között, ugyanis belépőjegyet nem kell fizetnünk.

Ingyen nézhetjük meg az indián vagy az afroamerikai történelemnek és kultúrának, az űrnek és repülésnek, vagy akár az amerikai postának szentelt múzeumokat; sőt, itt található a világ leglátogatottabb természettudományi múzeuma is. Az én választásom mégsem ezekre, hanem az amerikai történelemmel és kultúrával foglalkozó National Museum of American History-ra esett.

A múzeum az USA szociális, politikai, kulturális, tudományos és hadtörténeti emlékezetét őrzi meg és mutatja be.

1964-ben nyílt meg Museum of History and Technology néven, a mai elnevezését pedig 1980-ban nyerte el. 2006-ban és 2012-ben is több tízmilliós felújításon esett át, néhány részén pedig még mindig dolgoznak. Épülete három emeletes, egyenként két szárnnyal; ezeket egy-egy, az adott szárny tárlatára jellemző kiállítási tárgy nyitja meg. A tömegközlekedésről szóló rész előtt például egy John Bull lokomotív áll, a feketejogi polgármozgalomról szóló bemutató előtt pedig egy azt fémjelző, a korban az afroamerikaiaknak fenntartott ebédlősarok egy kiállított példánya áll.

Mindezt az imént olvastam a múzeumról - nem rémlik, hogy bármelyiket közelebbről láttam volna. Az épület olyan nagy és olyan sokrétű, hogy az ember egy idő után alig tudja szétválasztani az egyes kiállításokat. Sokszor egy-egy szárnyon belül is több apró galéria látható, de a múzeum mégsem kaotikus vagy átláthatatlan: minden apró részlete egy színes-szagos prizmává áll össze.

A mini-kiállításokra és magára a múzeumra is igaz, hogy minden száz százalékosan az amerikai életérzést és gondolkodást képviseli

Nincsenek fejtörést okozó, három percnél tovább elgondolkodtató részek vagy olyan grandiózus vitrinek, amit egyetlen szempillantás alatt ne lehetne átlátni. Az egész épület több ezer kis, instant tudáscsomagocskából áll, ami pont képes arra a két és fél percre lefoglalni az embert, amit egy-egy kijelző vagy szekrény előtt tölt.

Ott van például az Egyesült Államok kulináris részével foglalkozó rész. Az amerikaiak tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mint kultúrájukat és történelmüket, úgy a konyhájukat is a bevándorló milliók tömegei alakították és alakítják ma is, így külön vitrint kaptak a legjelentősebbek, mint például a kínai vagy a mexikói konyha. Ezt a szegmenst mégis Amerika kedvence, Julia Child uralja: a legismertebb amerikai szakács egész karrierjét arra tette fel, hogy ránevelje az embereket, hogy inkább otthon főzzenek a mikrózható kaják és gyorséttermek helyett. A mai Egyesült Államokban körülnézve azt mondanám, felemás sikert ért el - viszont ha otthon, gyorsan elkészíthető, finom ételekről van szó, a legtöbbeknek még mindig a francia konyhára felesküdött Julia Child jut az eszébe. Nézzük csak meg a Julie & Julia című filmet, amelyben egy nő megpróbálja végigfőzni Child szakácskönyvét, miközben a Meryl Streep alakította szakácsnő pályája is megelevenedik.

Az amerikaiak a büszkeséget és a hazaszeretetet az anyatejjel együtt szívják magukba, és az mindegy számukra, hogy Child francia ételeket főzött, mert amerikai konyhaművészet nem létezett.

Ha van egy prominens amerikai szakács, akit kitehetnek a vitrinbe, ki is teszik. Szó szerint: a National Musem of American History-ban nemcsak Child konyhájának élethű mását nézhetjük meg, de válogatást is a legjobb tévés receptjeiből, illetve gondolatai és aranyköpései is ott virítanak a falon.

Soha nem voltam Julia Child követője vagy rajongója, néhány alapinformációt tudtam róla, meg persze láttam említett filmet. Ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy a múzeum róla szóló része már ne  tartogasson újdonságot. És ez igaz az egész intézményre: a legalapabb dolgok szórakoztató, könnyen emészthető formában. Ez nem az a múzeum, ahol a látottaktól letaglózva, a tudástöbblettől kongó fejjel fogunk távozni. Ez az a múzeum, ahol rengeteg mindenről tudunk meg apróbb dolgokat, azokat is szórakoztató formában.

Az amerikai kulturális örökségről szóló rész egyik vitrinje például a legamerikaibb kiállított dolog, amit valaha láttam: Coca-Cola doboz, Oscar-szobor, Miki-egeres sapka, John Deer-traktor - mert valóban ezek képviselik legtöbbünk szemében a nagybetűs Amerikát. Ami nálunk még mindig szubkultúra, és jó pár évtizedig biztos hogy nem teszi be a lábát semmiféle állami intézményben, az Washingtonban már rég a kulturális örökség része. Például a rap és hiphop: külön sarok szól erről a zenei stílusról, de persze az ember itt sem veszik el a részletekben. Néhány tájékoztató jellegű tábla és képernyő mellett egy DJ-pult áll itt, ahol mi is szkreccselhetünk és belepörgethetünk egy lemezbe. Semmi komoly, pont akkora élmény, hogy még a múzeumból kilépve sem felejti el az ember. Pár lépéssel arrébb a Szilícium-völgyről tudhatunk meg annyit, amennyit egy átlagos Szilícium-völgy-epizód 5 percéből is elsajátíthatunk - ennél többet úgysem tölt el az ember egy vitrin előtt. Az amerikai filmipart mind ismerjük - a múzeum nem is megy bele a részletekbe, néhány felirat és kép mellett viszont az Óz, a csodák csodája egy képkockáján keresztül bemutatja, mi is az a technicolor eljárás.

Az interaktivitás az egész épületre jellemző: persze láthatunk mozdonyokat, repülőket és autókat a különböző évtizedekből az ide vágó épületrészen - de mennyivel emlékezetesebb az, amikor egy LCD kijelzőn saját magunk pörgethetjük az éveket, közbe pedig láthatjuk a képernyőn, hogyan alakult az Egyesült Államok autópályáinak vagy épp vasúti sínjeinek a hossza és felépítése.

Ahogy a kulináris tárlatnál, úgy máshol sem feledkeznek meg a kisebbségekről a múzeumban

A bevándorlóknak külön kiállítást szenteltek például. A fekete kisebbség is impozáns tárlattal képviselteti magát - ezen felül pedig egy mini előadást is megnézhetünk, amely során két afroamerikai színész bemutatja, hogyan tüntettek a korban a polgárjogi harcosok, megtanítanak minket a dalaikra és mondókáikra, és azt is prezentálják, hogyan kellett békésen tüntetni és passzívan ellenállni akkor is, amikor erőszakkal próbálják félreállítani az embert.

A  National Museum of American History pont az ilyen apróságok miatt válik többé, mint egy múzeum: élménnyé. Lehet, hogy nem az itt eltöltött két-három órából írjuk meg a disszertációnkat az amerikai tömegkommunikációról vagy az Egyesült Államok egyik kisebbségének szociális helyzetéről, de ennél amerikaibb formában nehéz bemutatni az amerikai kultúrát és hagyományokat.