Szilárda

Milliomosbőrbe bújó művész és a végtelen lakótelepi életkép a Bálnában

Leopold Bloom Képzőművészeti Díj 2017

2017.09.28. 09:30 Módosítva: 2017-09-28 09:31:13

Programkereső

Németh Hajnal nyerte a 2017-es Leopold Bloom Képzőművészeti díjat - ő egy erős politikai dal ironikus átiratával és egy kvázi musical-castinggal képviselteti magát az elismerés finalistáinak munkáiból válogató kiállításon, de egyedi festményeket, kollázsokat és installációkat is láthatunk az Új Budapest Galériában.

65 pályázó, és a belőlük kialakult 8-as finalista mezőny indult a Leopold Bloom Képzőművészeti díjért, amelynek elnevezését James Joyce világhírű regénye, az Ulysses karaktere ihlette, aki  olyan értékeket képvisel, mint a paragdigmaváltás vagy a nemzetköziség. A díjat egy ír szállítási vállalat, a Maurice Ward szponzorálja.

21768908 1730573290310965 4376648091085864817 o
Fotó: Talabér Géza / Leopold Bloom Alapítvány

Az elismeréssel együtt a győztesnek egy 10 ezer eurós díj is jár, amelyet nemzetközi kiállításra és megjelenésre fordíthat. A díjátadót szeptember 22-én tartották, a finalisták munkáit bemutató kiállítás pedig szeptember 23-tól november 12-ig látható az Új Budapest Gallériában, a Bálnában - mindez viszont csak egy apró betekintést ad a művészek egy-egy projektjébe, a díjat ugyanis nem csak a kiállított művek alapján ítélte oda a háromtagú zsűri.

Zavarba ejtő, szemkápráztató projektek versenyeztek a díjért, amelyek közül voltak első látszatra könnyebben befogadható alkotások, és olyan művek is, amelyekhez még alkotóik instrukciója sem nyújtott elég fogódzkodót.

A Borsos Lőrinc elnevezésű alkotópáros munkája a kiállítás egyik legkeményebb diója - azért is, mert a projekthez fűzött magyarázat ilyesmi mondatokból áll: "Megveti a hierarchiát, az annak nyomán létrejött társadalmi megosztottságot és kirekesztést". Vagy épp: "Szükség esetén vállalja az orvosi ló, a mártír vagy a bűnbak szerepét, hogy a mögötte álló alkotók irháját mentse". Borsos Lőrinc fő identitását a fekete, fényes zománcfesték (Blaek: a 'jó' fekete) adja, amely egyszerre nyeli el és tükrözi vissza a fényt. Az ezzel készült művek egy folyamatosan villódzó térben lettek kiállítva, a villódzást ráadásul dobogó hang festi alá, amit egy falra erősített baseball-ütő imitál.

Borsos Lőrinc Flag
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány
Az így kialakított térbe belépő látogató már eleve pszichedelikus hangulatba kerül, a folyamatosan változó fényviszonyok pedig minden pillantásra új jelentéssel ruházzák fel a kiállított műveket

- legyen az "Az Ismeretlen Isten szobra", amely a bibliai Jób történetéből kiszakított Teremtő szájába ad egy mondatot,  vagy "A felvilágosodás igazi arca", amely úgy igézi meg az embert, mint a Kubrick-féle 2001:Űrodüsszeia dolomitja.

Ezer Ákos festményeire Brueghel és a németalföldi festészet részegség-ábrázolásai voltak nagy hatással - képei első látásra mégis mintha képregénykockák vagy színes illusztrációk lennének. Emlékezetből festi meg a mindennapi élet számára legmegkapóbb pillanatait - ezek általában valamilyen groteszk-humoros történések, amelyekben mégis ott bujkál valami szomorú és drámai. Az a metódusa, hogy nem használ modelleket, egészen egyedi kompozíciókat eredményez.

Ezer Ákos Competition (Sorverseny)
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

Egy konténerhajó belsejében

Fabricius Anna alkotásainak középpontjában a munka áll - például hogy mennyire képviseli az embert az, hogy miként dolgozik. Művészeti módszere az úgynevezett anatómiai teátrum, az a módszer, ahogyan a középkorban közszemlére boncolásokat végeztek, a laikusok számára bemutatva a folyamatot.

Alkotásaiban úgy próbál a tárgy mélyére hatolni, ahogy a boncnok teszi azt az emberi szövetekkel.

A Postwork fotósorozatban a németalföldi portréfestészethez hasonló formában örökített meg rendőröket, vagy épp egy húsfeldolgozó munkásokat, nem megszokott helyzetbe helyezve őket. Ez a kibillentés a munkáiban legtöbbször improvizáción és játékon alapszik.

Fabricius Anna Postwork V. (Homokfúvó)
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

Fridvalszki Márk azt vizsgálja, hol az ember helye, vagy épp hogyan gondolkodik helyzetéről a digitális világban. Ehhez ő maga is olyan eszközöket használ fel, mint a számítógép, a Photoshop és a nyomtató - a kész munkáknak viszont mindig markáns fizikalitása van: tapétaként jelennek meg, vagy homokot és egyéb anyagot visz fel rá, hogy szinte tapinthatóvá váljanak. Nem célja ironikusnak, humorosnak vagy groteszknek lenni, inkább igyekszik objektív maradni, még ha ez szerinte is egyfajta kvázi-objektivitás.

Fridvalszki Márk Bestimmtes Moment
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

Gróf Ferenc munkái széles palettán mozognak: érdekli a tipográfia, az installáció és a performansz is. Művészetére életének több eseményei is hatással volt:

részt vett egy egy Odessza-Haifa útvonalon mozgó kereskedelmi konténerhajó útján, betekintést nyerve abba, mi alakította ki és hajtja a mai napig a globális kapitalizmust.

A Société Réaliste művészpáros tagjaként pedig a nemzeti identitást, az elmosódó határokat és történelmi emlékeket vizsgálta.

Gróf Ferenc Without index - studies for a sundial Kiscelli Museu
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

Álruhában manhattenben

Schmied Andi városépítésznek tanult, ám hamar rájött, hogy őt pont az érdekli, ami ellentéte ennek a hivatásnak:

a diszfunkcionalitás, a megfelelő keretek nélküli létezés és a logikátlanság.

Munkái során az első lépés mindig az, hogy belehelyezkedik egy számára teljesen idegen helyzetbe - például egy ázsiai vagy amerikai város közegébe. Így, egyszerre résztvevőként és kívülállóként vizsgálja meg tér és ember viszonyát. A Noguchi Town című projektjében az így gyűjtött élményanyagot jeleníti meg egy makett formájában úgy, hogy kitörölte belőle a jól működő, tehát unalmas részeket - így egy teljesen logikátlan tárgyakkal teli (pl. semmibe vezető lépcső) játszóteret kapunk, ahol az emberek is látszólag felesleges tevékenységeket végeznek, amelyek az adott közegben mégis normálisak és elfogadottak.

Schmied Andi Noguchi Town II
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány
Hasonlóan érdekes projektje a Private Views, amely során magát magyar milliomosnőnek kiadva járta végig a privát manhatteni felhőkarcolókat, betekintést nyerve a legfelső elit életébe.

Szabó Eszter animációja egy végtelenített videó, amely olyan hatást kelt, mintha egy tetszőleges téren figyelnénk az utca emberét - főleg a nőket. Szabó azt vizsgálja, hogyan tudnak a nők fellázadni a rájuk erőszakolt szereppel szemben:

elnyomó párjuk ellen fordulnak, vagy az őket molesztáló férfi ellen.

Az animáció a művész több művének összemontázsolt változata, nem csoda tehát ha minden szereplő mozgása mögött egy-egy külön világ jelenik meg.

Szabó Eszter Kézcsók
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

A zene, mint csatorna

A Leopold Bloom Képzőművészeti díjat idén Németh Hajnal kapta, akinek munkáiban az utóbbi időben a zene dominál: musicaleket, operákat, performanszokat és filmeket készít. A zene viszont nem maga a mű, hanem csak egy csatorna, amelyen keresztül keserű humoros formában közvetít valamit. Gyakran dolgozik társadalmi kategóriákkal, skatulyákkal, amelyeket ironikus módon kifordít, így ad egy képet korunkról, a fogyasztói társadalomról.

A kiállításon két projektje, a Fehér dal, illetve a Munkadal látható-hallható.

Azért választottam ezt a két munkámat, mert ezek a legutóbbi műveim, és mivel az itthoni művészeti életben is rendszeresen szereplek, nem akartam untatni a közönséget és magamat ismételni

- mondta el Németh Hajnal a Fideliónak.

A Fehér dal-ban Roy Harper - aki történetesen maga is fehér brit férfi - 1970-es "I Hate The White Man" című számát dolgozta fel: a refrénbe egy vesszőt illesztett ("I Hate The White, Man"), illetve a Fehér szót időnként Vörösre, Feketére vagy Sárgára cserélte.

"Fontos számomra, hogy a kiválasztott, felhasznált szövegek önmagukban is erős statement-ek legyenek, amiket aztán egy apró csavarral vagy neutralizálok, vagy az ellenkezőjére fordítok. Roy Harper száma  egy gyönyörű dal erős politikai szöveggel. Olyan  kritikát tartalmaz, amivel én is egyetértek: hogyan nyomja el a világot a fehér ember és a kapitalista társadalom."

Azt gondolom viszont, hogy a gyűlölet bármilyen irányból jön és bármire irányul, egy hibás és kioltandó dolog.

Ezért illesztettem egy vesszőt a refrénbe, leválasztva az emberre irányuló gyűlöletet, és átirányítva azt egy színre vagy egy tárgyra" - mesélt a művész alkotásáról.

Egy fiktív meghallgatáson

A másik kiállított projektje, a Munkadal egy azonos nevű, fiktív musicalre pályázó fiktív meghallgatást jelenít meg: a darab valójában a meghallgatás folyamata, a jelöltek egymást követő énekei és versei adják.

Németh Hajnal White Song - Among Others
Fotó: Leopold Bloom Alapítvány

"Egy elég hosszú alkotási folyamat során jönnek létre a műveim. Az egész a szövegírással kezdődik, amikor a korábban összegyűjtött performanszokból, pop és rockzenékből, musicalekből és operákból, prózai és költészeti szövegekből származó részletekből egy szöveges vázat rakok össze, amire az egész projekt felépül. Néha én magam is írok részeket. Ha ez elkészült, akkor nagyjából már látszik, milyen lesz a mű formailag: egy dal, vagy akár egy több órás musical.

Ezután elő kell teremteni az anyagi hátteret, hiszen előadókból, technikusokból álló stábbal dolgozom.

Ha a pályázási folyamatban sikerült előteremteni az anyagi hátteret, akkor összeszedem a stábot - vannak emberek, akikkel rendszeresen együtt dolgozom, de castingolni is szoktam. Az alkotási folyamat legizgalmasabb részei az ezután következő próbák és felvételek" - avat be minket Németh Hajnal a munkafolyamatokba.

Arra a kérdésre, Berlinben élő művészként mennyire reflektálnak művei a mai magyar politikai-társadalmi változásokra, azt feleli, hogy ha nem akarná követni a magyar közéletet, a hírek akkor is eljutnának hozzá. Az ő művei viszont ezeknél általánosabb érvényű dolgokról szólnak.

Szerintem nem az a legfontosabb, hogy az ember rögtön és azonnal reflektáljon arra, mi folyik Magyarországon és Európában.

Érdemes ezeken túlmutatni, arra gondolni mi volt, vagy hogy mi lehet a jövőben, tehát egységében látni a világot" - magyarázza.

A Bloom-díj elsősorban abban segíti a hazai művészeket, hogy nemzetközi ismertséget szerezzenek. Németh Hajnal viszont nincs híján ennek, hiszen munkájával a Velencei Biennálén is részt vett már.

Azt gondolná az ember, hogy a Velencei Biennálé a csúcsa a művészetnek, ahonnan nincs feljebb - de ez nem így van, az embernek utána ugyanúgy tovább kell építkeznie és dolgoznia

- mondja.

Tizenhat éve Berlinben él, a hazai művészeti élettől mégsem szakadt el - sőt, elmondása szerint itthon aktívabb, mint Németországban. Épp ezért szeretné a külföldi, elsősorban német megjelenését erősíteni: Berlinben vagy Düsseldorfban tervezi egy nonprofit intézményben kiállítani műveit, valamint egy kiadványt is készítene, amellett hogy két folyamatban lévő projektjét is továbbvinné. Mint elmondta, munkái a technikájuk, valamint a résztvevők honoráriuma miatt elég költségigényesek, a díj pedig óriási segítséget jelent neki abban, hogy tovább építkezhessen.