Luca, Ottilia

Miért pusztítják el saját alkotásaikat a művészek?

2017.10.07. 11:54

Programkereső

Fájó veszteség, vagy megtisztulás? Milyen érzés egy művésznek saját alkotását kidobni? Erről kérdeztük többek között Vámos Miklóst és dr. Máriást is. Van, aki maga is művészetként tekint egy-egy mű tönkretételére, de olyan is akad, aki néha körfűrésszel esik neki a saját alkotásának.

A rombolás a teremtés egy formája - tartja az elcsépelt mondás. A művészek gyakran semmisítik meg saját alkotásaikat, legyen szó festményről, zeneműről, vagy írásról. A kortárs művészetben az Art destruction, vagyis a műpusztítás lehet maga a cél, a produktum is, performansz vagy konceptuális művészet keretein belül.

Az amerikai pop/konceptuális művész, Robert Rauschenberg például azt vizsgálta, létrehozhat-e művészetet pusztítással. Felkereste az egyik legfelkapottabb alkotót, Willem de Kooning-ot, és kért tőle egy olyan munkát, amit de Kooning amúgy is kidobott volna. Kapott is egy rajzot, amiből Rauschenberg teljesen kitörölt minden látható képet és formát, majd az üres lapot bekereteztette. El is készült egy új mű, ami nem alkotással, hanem pusztítással jött létre. A kép ma a San Francisco Museum of Modern Art-ban van kiállítva.

letöltés.png
Fotó: Robert Rauschenberg Foundation
Ennél is gyakoribb viszont, amikor az alkotók egyszerűen nem elégedettek, vagy épp utálják saját munkájukat, ezért szabadulnak meg tőle.

Francis Bacon például összes korai művét megsemmisítette, Picasso pedig simán ráfestett korábbi, kevésbé sikerült műveire, mikor nem volt pénze vászonra. Az írók szintén gyakran döntenek úgy, hogy befejezetlen, vagy korai műveiket elpusztítják, esetleg haláluk esetére rendelkeznek így felettük. Nabokov Laura modellje című, befejezetlen művéről döntött úgy, hogy nem kerülhet kiadásra halála után. Ennek ellenére sem a felesége, sem a fia nem volt képes megsemmisíteni az írást, ami így 2008-ban meg is jelent. Kafka közmondásosan sok művét égette el, és erre kérte jó barátját, Max Brod-ot is, aki szintén nem engedelmeskedett. Neki köszönhetően pedig Kafka halála után világhírűvé válhatott.

Gerhard Richter az egyik legdrágább kortárs festő, akit saját képeinek csillagászati árai is kiakasztanak.

Ő volt az, aki miután rájött, hogy nem kedveli saját, fotókon alapuló műveit, 60 ilyet is elpusztított.

Számítások szerint ezzel körülbelül 655 millió dolláros kárt okozott. Szintén könnyelműen bánik munkáival Luc Tuymans belga festő,

aki úgy kezdi a reggeleket, hogy eldönti: legfrissebb elkészült művei dealerjénél, vagy a kukában landoljanak.

Így nem ritkán hihetetlen értékes képeket dob ki egy laza mozdulattal. Igaz, ő naponta készít egy, darabonként is millió dolláros képet.

Tuymans tehát még a műhelyében eldönti, hogy egy munkáját a nyilvánosság elég bocsájtja-e. Egyesek szerint ez a választópont: a művészek szabadon dönthetnek saját alkotásaik felett, ameddig az még valóban az övék.

Képünk illusztráció!
Képünk illusztráció!
Fotó: Anadolu Agency / Getty Images Hungary
Miután viszont a mű a közönség elé került, többé már nem hozzájuk tartozik, hanem a művészettörténelem része.

Vagyis nincs is joguk elpusztítani. Ahogy a szülők sem pusztíthatják el saját gyermeküket, miután életet adtak neki - érvel a Big Think szerzője, aki egyébként Rauschenberg üres papírlapjáról is azt gondolja, hogy nem új műalkotás jött létre, hanem egyszerűen szegényebb lett a világ egy de Kooning-gal.

Ne higgyük azt, hogy csak az elismert művészek kiváltsága saját műveik tönkretétele. A Huffington Post egy hosszú cikkben szedte össze jó néhány feltörekvő alkotó véleményét a műpusztításról. Nagy részük egyfajta megtisztulási folyamatként tekintett a rombolásra és nemcsak megkönnyebbültek, de tárolási problémáik is megoldódtak ezzel.

Megkérdeztünk néhány magyar művészt, ők hogyan vélekednek a saját alkotásaik elpusztításáról.

Váli Dezső festőművész honlapján statisztikát vezet elkészült és kidobott alkotásairól, ami jelen cikk írásakor így fest:

festmény készült: 2336
festmény, élő: 1274
kidobtam: 1062 (beleszámítva a kb. 110 opuszozás előtti)
(utolsó kép A/2017/26 ....
2017.03.31. )

Váli tehát elképesztő mennyiségű képet készít, és jelentős részét meg is semmisíti. Hogy hogyan?

Asztali, szovjet körfűrésszel - ugyanis farostlemezre dolgozom. De cipős és egyéb polcaink is kidobott képeimből készültek.

- mondta el a Fidelionak. A képek megsemmisítése pedig egyáltalán nem fájdalmas élmény számára, inkább egyfajta megtisztulást hoz.

dr. Máriás jóval kevesebbszer pusztítja el saját műveit és nála ez is általában átfestést jelent.

Az arány mondjuk tíz az egyhez, tehát aránylag kevés az úgymond megsemmisített festmény. Inkább addig kínlódok az eredeti ötlettel, ha kell, amíg meg nem valósul jó szinten. A legérdekesebb, amikor én átfestem, mert nekem nem tetszett, azután meg jelentkezik valaki, hogy neki meg nagyon, de annyira, hogy szeretné a képet.

– osztotta meg gondolatait a művész a Fidelioval. dr. Máris azt is elmondta: az egyik legfurcsább a befejezés után kontroll időszak, amikor a kész képet felakasztja a falra, vagy valami gyakran látható helyre teszi, és vizsgálja, vizsgáztatja: kritikusként nézi.

Ilyenkor néha bele is javít, és az is előfordult, hogy addig javítgatta, míg végül inkább halálra ítélte a művet.

Saját műve elpusztítása viszont dr. Máriás szerint az alkotó számára a legnagyobb vereség. Ellenben, ha egy terv vagy álom megvalósul, akár jobban és szebben is, mint tervezte, az a legnagyobb sikernek számít.

Ha pedig ez a nagyon feszült, kontrollált, játékos kreatív folyamat valahol elakad, elbizonytalanodik, meghal, akkor a mű olyan, mint egy abortusz eredménye, s akkor valóban a legjobb megszabadulni tőle és a rossz karmájától, s új vászonra álmodni valami jó és új, friss és tiszta pimaszságot.

A művek kidobásának leggonoszabb formájának dr. Máriás azt tartja, ha elajándékozza az ember. Ennél talán humánusabb, ha újra felhasználja azokat az anyagokat, amiket lehet, így például a vásznat vagy a farostlemezt.

Persze olyan is van, hogy az ember örömmel rúg bele, s miután átszakadt, mehet végül a kukába.

Tasnádi Szandra szobrászművész az utóbbi időkben Bud Spencer-szobrával került be a hírekbe. Számára saját művei elpusztításának semmiféle misztikuma nincs.

Nem tölt fel energiával, nem sajnálom a műveket. Olyan munkákat dobok ki, amik már érdektelenné váltak számomra, irányok, melyeket nem folytatnék, utak, amiken többé nem szeretnék járni. Igazság szerint mindig a múlt terhes örökségeinek érzem ezeket az alkotásokat, amiktől a legjobb megszabadulni. 

Tasnádi ilyen értelemben felszabadítónak tartja egy mű kidobását, de nem él olyan látványos gesztusokkal, mint az elégetés vagy a szétrombolás. Kivéve, ha máshogy nem fér bele a szemetesbe. Azt viszont még ő maga sem tudja, mi alapján válogat:

ki akar törölni valamit munkásságából, szégyelli a művet, mert már meghaladta a szintjét, vagy épp vissza akar térni oda, ahol az adott alkotás előtt járt?

A szobrászművész szerint ezekre ő maga is csak érettebb korában fog tudni választ adni.

A leltározás, számvetés viszont nagyon is aktuális Tasnádi számára, hiszen költözés előtt áll, így nem csak személyes tárgyait, de munkáit is igyekszik selejtezni. Egy művéhez 4-5 formavázlatot készít, így rengeteg makettja van, szép számmal kerültek már ezek is a zsákba.

Talán utólag látja csak az ember, melyik munka volt fordulópont a munkássága nézőpontjából, melyikhez kötődik érzelmileg.

Tasnádi különösen élvezi a kezdeti kísérletezgetést. Ha sikerül megvalósítani elképzelését, akkor gyakran sorozatban gondolkodik, mert sokszor nehéz egyetlen munkában kifejezni azokat a gondolatait, amelyeket szeretne. Ez történt a Nézőpont, a Csigababák vagy a Transbox-sorozata esetébe is. Máskor azonban nem tudja a makettekkel megvalósítani előzetes terveit. Ilyenkor félreteszi a művét, és csak reméli, hogy kellő idő után munkája nem lesz érdektelen számára. Ha mégis, akkor nem is sajnálja kidobni, hiszen minden "elfojtott mű" hátráltatja egy művész fejlődését.

A művekre fordított időt sosem sajnálom, mert a fejlődéshez minden vargabetű, minden kudarc vagy siker egyaránt, ugyanolyan mértékben járul hozzá.

- fejtette ki.

Vámos Miklósról legutóbb új kötetének megjelenése, a Rögtön+Lehetetlen kapcsán írtunk a Fidelion. Ez a könyve két, korábbi tévéműsorának írásos adaptációja; de ezen kívül is jelentek már meg tőle például emléktöredékek. Korábban, egy szintén a Fideliónak adott interjújában azt vallott magáról, hogy a nagy abbahagyók közé tartozik, mert ha úgy érzi, valamit nem tud már jobban csinálni, inkább abbahagyja. Mindez viszont csak a tévé- és rádióműsoraira igaz, az írásaira kevésbé.

Én nagyjából be szoktam fejezni a dolgokat, legföljebb aztán nem publikálom. Tízből két esetben fordul elő, hogy abbahagyok novellát vagy cikket, rendszerint az első-második oldal után. De van két publikálatlan regényem

- osztotta meg velünk az író. Azt is elmondta: nem annyira egyes írásokkal, inkább témákkal esik meg, hogy nagy lendülettel nekifog, majd, ha nem megy, félreteszi egy időre. Ez történt a Hattyúk dala című regényével (kritikánk), amelynek tíz éve fogott neki először. Akkor még Jézus Krisztusról szólt volna, azonban túlolvasta magát, elbátortalanodott. Ráadásul Spiró is abban az időben jelent meg. Végül a kész Hattyúk dala egészen más könyv lett, amiben Jézus csak egy fejezetben szerepel, áttételekkel.

Amióta számítógépet használok, minden megmarad a merevlemezen. Az én félretett munkáim az ottani "temetőben" nyugszanak, egy erre szolgáló dossziéban

- avat be minket Vámos Miklós. Arról pedig, milyen érzés, ha mégis elpusztít egy művét, így gondolkodik:

Szerintem a halál születés is egyben, a kéziratgyilkosság pedig egy szülés előkészülete. Sem tisztulást, sem fájdalmat nem érzek, inkább reményteljes elégedettséget: na, ezen túlvagyok.