Auguszta

Magyar fiú rajzolja Az operaház fantomja képregényverzióját

Interjú Varga Tomi képregényrajzolóval és színezővel

2017.10.25. 13:10 Módosítva: 2017-10-25 13:13:53

Programkereső

A Tini Nindzsa Teknőcök címlapjait színezi, de dolgozott már vámpírokkal és zombikkal tarkított westernen is - jelenleg épp Az operaház fantomját adaptálja képregényformában. Varga Tomi az itthoni művészeti képzéseken nem találta meg önmagát, Amerikáig utazott hogy teljesítse álmát és képregényrajzoló legyen.

– A jelenleg is futó Az operaház fantomja című képregényt te adaptáltad az eredeti regényből, te rajzoltad, színezted és feliratoztad is. Ez nem igazán bevett gyakorlat képregényes berkekben.

– Valóban nem, a nagy kiadóknál például teljesen szakaszokra van bontva a munka. Általában külön szerkesztő, író, ceruzarajzoló, tuskihúzó, feliratozó és színező dolgozik náluk - utóbbit szoktam leggyakrabban én is csinálni. Így viszont, hogy a Fantomnál minden az én dolgom, sokkal tovább tart a munka.

–Mi vonzott Az operaház fantomjában? Miért gondoltad, hogy képregényes formában is működni fog?

– A képregény nagyon változatos formátum, szinte nincsenek is határai. A magyar olvasók erről kevésbé tudnak, a hazai képregénykiadás felívelésével is leggyakrabban egy szűk szegmenssel találkoznak: a szuperhős-képregényekkel. Jellemző, hogy ha valakinek elmondom mivel foglalkozom, két reakciót szoktam kapni - egyik sértőbb, mint a másik -: az egyik az, hogy gyerekkoromban úgy szerettem a Garfieldot , a másik pedig hogy ez tök jó hobbi lehet. Kevesen vannak tisztában azzal, mennyire komoly munka van egy képregényben.

Az operaház fantomja egy érdekes eset: mindenki a musicalről ismeri - így hiába klasszikus a könyv, a legtöbben el sem olvassák, megelégszenek a színpadi változattal. Én több mint tíz éve olvastam, amikor kijött a hollywoodi filmadaptációja. Az eredeti nem csak sokkal jobban tetszett, de nagy hatással is volt rám.

Abban reménykedtem, hogy egy ilyen színes-szagos formátumban talán befogadhatóbb lesz az emberek számára, és a képregényen keresztül talán rátalálnak az eredeti regényre is.

Volt benne rizikó, de már amikor elkezdtem foglalkozni vele, azt éreztem hogy adja magát, és működik a dolog. Két éve írtam a forgatókönyvet, egy éve foglalkozom vele igazán aktívan.

– Művész szempontból mi volt a legnagyobb kihívás benne?

– A Fantom története az operában játszódik, ezért fontos része a zene. Érdekes volt mindezt egy olyan néma formátumra adaptálni, mint a képregény. Van egy temetőben játszódó jelenet például, amit különösen szeretek: ebben a hosszú részben nincsen beszéd, nincsenek buborékok, egyedül a hegedűszó jelenik meg hangként. Alkotóként izgalmas volt mindezt csak képeken keresztül elmesélni úgy, hogy megmaradjon a jelenet rejtélye, titokzatossága, lendülete. A képkockák nagyságával, beállításával lehetett például sugallni, mennyi ideig van kitartva a pillanat. Én alapvetően filmes szemmel gondolkodom, ami ennél a résznél kifejezetten látszódik.

– Egy oldalban nagyjából mennyi munkád van?

– Ez nagyon változó. Az olyan oldalra például, amin neobarokk épületek szerepelnek tele emberekkel, három nap is elmegy. (Néha pedig, amikor saját magamat szívatom meg, még ennél is több.) Mikor eldöntöttem, hogy képregényt készítek a Fantomból, úgy képzeltem, a rajzolást majd rásózom valaki másra. Ez sajnos nem jött össze, így csak fogom a fejem az olyan jeleneteknél, mint például a nyitóképek.

Amikor a forgatókönyvet írtam, nagyon szépen elképzeltem, milyen jól fog kinézni, hogy az oldal keretét az Operaház alkotja majd, az egyes szintek helyére pedig beilleszkednek a képkockák, bemutatva az ott folyó látványos gálát. Íráskor még röhögtem is a markomban, ezzel az ötlettel mennyi fejfájást okozok majd a rajzolónak! Aztán amikor ez a feladat is rám hárult, már leolvadt a mosoly az arcomról. Amikor elkezdtem megrajzolni a képregényt, ezen az egy részen heteket ültem, annyira félelmetes vállalásnak tűnt. Végül csak szép apránként sikerült megrajzolnom.

– Most már szorít a határidő is?

– Így van, a kiadómmal a webcomic formátumot találtuk ki a képregényhez - ezzel sokan kísérleteznek mostanában. A lényege, hogy hetente két oldal jelenik meg, és online bárki ingyen elolvashatja - miután pedig a teljes történet kikerül, megjelenik nyomtatott formában is. A korábban írt 110 oldalas forgatókönyvből dolgozom, májusba kezdtük, jövő májusba lesz olvasható az utolsó oldal. A projekt indulásakor volt 30 oldal előnyöm, ez szép lassan 10-15 oldalra olvadt. Még nem vagyok kétségbeesve, de most már muszáj lesz tartani egy bizonyos ütemet. Főleg kezdetben ígérkezett félelmetesnek a feladat, viszont két választásom volt: vagy bevállalom így, vagy lehet hogy soha nem készül el. Nekem pedig szükségem volt egy ilyen munkára, ahol teljes kreatív szabadságom van.

– A színezésben, ami a szakterületed, nem kapod meg ezt a szabadságot?

– Ez projekttől és kiadótól is függ. Kevin Eastman Fistful of Blood című képregénye a második színezős munkám volt. Ez egyfajta tisztelgés Clint Eastwood Egy maréknyi dollárért című filmje előtt, csak épp vámpírok és zombik vannak benne. Az ebben olvasható történetek még 15 éve jelentek meg durván 18-as karikás rajzokkal. Ezeket kicsit átdolgozták, konszolidáltabbá tették, a női szereplőkre például az új kiadásba ruha is került. Ennél a projektnél megkaptam a ceruzarajzokat és ezeket kellett kiszínezni. Mivel ez egy független történet volt, teljesen szabad kezet kaptam, semmibe nem szóltak bele.

Ugyanennek a Kevin Eastmannek egy ismertebb képregénysorozatán, a Tini nindzsa teknőcökön immár két éve dolgozom. A figurákat Kevin és egy barátja, Peter Laird találták ki, és máig népszerűek. Én főleg a címlapokat szoktam színezni, és mivel ez egy nagyobb márka, nagyon komolyan meghatározott színpalettán mozoghatok. Ebbe bele kellett rázódni.

Máig emlékszem, amikor az első színezéseim után kapott válasz e-mailben azt kérte számon rajtam, hogy a teknőcök nem elég zöldek!

Hiába mondtam, hogy egy olyan képen, amin éjszaka van, hátulról világít a hold, az utcalámpák pedig narancssárgák, a teknőcök a valóságban nem lehetnek zöldek - akkor is zöldnek kellett lenniük. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató színezni őket, de alapvetően jobban szeretem az olyan munkákat, ahol szabad kezet kapok.

– Miért kell külön ember csak a borító színezésére?

– Egyszerűen a marketing miatt: a címlap adja el a köteteket, ezért a borítóra külön alkotókat kérnek fel, és plusz pénzt fordítanak rá. Persze ha sztárrajzoló csinálja a képregényt, akkor legtöbbször ő készíti a borítót is. A nagyobb címeknél gyakori, hogy egy számhoz több változat is készül. A Tini Nindzsa Teknőcök legutóbbi számához például négy borító készült, ebből kettőt mi csináltunk Kevinnel. Ezek ráadásul pont gyűjtői kiadások voltak, amikből kevesebbet nyomtak, így többet érnek.

– Hogy lesz valakiből színező? Már gyerekkorodban arról álmodtál hogy teknőcöket fogsz egyre zöldebbé és zöldebbé varázsolni?

– A színezés teljesen véletlenül jött. Én is úgy kezdtem, mint a legtöbben: szerettem szuperhősös történeteket olvasni.

A szakmának ezek a szent gráljai, mindenki arról álmodozik, hogy a Batman vagy Pókember ceruzarajzolója akar lenni.

Én nem leszek ez, az én stílusom nem igazán illik ezekhez, és valószínűleg nem is elégítene ki az ilyen munka. New Jersey-ben, Amerikában tanultam egy képregényrajzoló suliban, ahol mindenre felkészítettek minket, hogy könnyebben elhelyezkedhessünk: az írástól a rajzoláson át a színezésig a három év alatt mindenbe belekóstoltunk. A színezés pont egy mellékes óra volt a második évben, legtöbben muszájból csinálták. Én élveztem az alkotásnak ezt a részét is, de nem gondoltam hogy fontos lehet. Aztán néhány tanáromnak megtetszettek a munkáim, ugyanis a rajzainkat mindig kiállítják a folyosó falára. Kértek tőlem néhány próbamunkát, én pedig emiatt arra jutottam, ez egy olyan dolog, amivel érdemes foglalkozni.

– Hogyan kaptad az első színezős megbízásodat?

– Ez szintén a szerencsének köszönhető. Mikor eldöntöttem, hogy ráfekszem a színezésre a pozitív visszajelzések miatt, felcsaptam egy nekem tetsző képregényt, megnéztem ki a szerkesztője, és írtam neki Facebookon.

Teljesen amatőr módon szombat este, a személyes profiljára küldtem az üzenetet, amiben kértem tőle pár oldalt, hogy kezdő színezőként gyakorolhassak.

Egy szőrösszívű szerkesztőnél valószínűleg egy életre elástam volna magam, és lehet hogy a karrieremnek is annyi lett volna. Nekem viszont pont a világ legvajszívűbb szerkesztőjét, Chris Ryell-t, az IDW kreatív igazgatóját sikerült megtalálnom. Egyből válaszolt, azt mondta, majd hétfőn írjak neki egy e-mailt és igyekszik összekaparni nekem valamit. Így is lett, színeztem három oldalt, és visszaküldtem neki, mert kíváncsi voltam a véleményére meg a kritikáira, fejlődni szerettem volna. Tetszett neki a munkám, és azt mondta, elmenti a nevem, arra az esetre ha akadna valami számomra. Két hét múlva írt is, hogy van egy sorozat, ami pici dolog ugyan, de elkezdhetnék rajta dolgozni. Ezután egyik munkám hozta a másikat: Kevin meglátta a projektemet, és tetszett neki, úgyhogy meghívott Teknőcöket színezni, és így tovább. Büszke vagyok, hogy mindig ilyen módon kaptam az eddigi munkáimat - smúzolni egyébként sem tudok.

– Hogyan kerültél ki Amerikába? Itthon nem oktatnak képregényrajzolást?

– Én legalábbis nem tudok róla. Eléggé rögös út vezetett az Egyesült Államokig. Nem akartam külföldre menni, nekem a családomban mindenki orvos-féle, a szüleim doktorok, a nővérem pszichológus. A gimiben én is természettudományos szakra jártam, de hamar rájöttem hogy nem leszek jó a hasonlóan okos szakmákban. Továbbtanuláskor bejelöltem az összes művészeti szakot, amihez egy kicsit is közel éreztem magam, a Képzőművészeti, MOME, forgatókönyvíró szak a Színművészetin. Különböző fordulókban, de mindről kirostálódtam, így utolsó opcióként arra gondoltam, elmegyek az ELTÉ-re Anglisztikára.

Pótfelvételin viszont szembe jött velem a Budai Rajziskola, ahova felvettek, és két évet jártam grafikára. Ezután kerültem a Képzőművészetire, abban bízva hogy így közelebb kerülhetek az álmomhoz, a képregényrajzoláshoz. Az egyetemen viszont borzasztóan éreztem magam. Először egy év után hagytam ott, elmentem egy fotós OKJ-re, majd fél év erejéig visszatértem, hogy ismét otthagyhassam. Ezúttal viszont a leckekönyvet is kikértem, hogy még véletlen se jusson eszembe tovább folytatni a tanulmányaimat. Elkeseredésemben egyszerűen beírtam a Google-be hogy képregényrajzoló iskola. Az első találatra kattintva tudtam, hogy megvan amit kerestem. Lehet hogy azért, mert ez az egyetlen iskola, ahol ezt oktatják - nem tudom, - mindenesetre akkor ott a gép előtt ülve tudtam, hogy nekem Amerikában a helyem. Fél év múlva már ott is ültem a Joe Kubert School of Cartoon and Graphic Art óráin.

– Miért nem találtad a helyed az itthoni művészeti képzéseken?

– Egyrészt mert sehol sem azt oktatták, ami engem igazán érdekelt. Másrészt már a rajziskolában pillanatok alatt kiderült, hogy itthon nem kajálják a stílusomat. Rengeteg olyan dolgot tanultam, amit a mai napig hasznosítok, de állandó összetűzéseim voltak a tanáraimmal. Az egyiknek annyi volt a visszajelzése a munkámra: Ez szar, csináld újra!

Egy másik, MOMÉ-s tanárom az első órák egyikén közölte: Nem a kezemmel van a probléma, de amíg az ízlésemmel ekkora baj van, addig nem lehet mit kezdeni velem.

Kipróbáltam minden műfajt és eszközt, de rá kellett jönnöm, hogy a MOME-stílus nem nekem való. Persze tudom hogy az iskolának milyen eredményei vannak és hogy az ott tanulók többsége megtalálja magát az egyetem keretein belül, de én azt éreztem, van egy megkövetelt stíl, amit ott elvárnak. Ez a nagyon kelet-európai, naiv illusztráció, amihez perspektívát, anatómiát és bármilyen segédeszközt tilos használni, mert a művészet nem ezekből születik meg. Úgyhogy minden amit én csináltam, giccses volt, és a tanáraim szerint ízlésficamos.

– A képregényrajzoló iskola után mégis hazajöttél. Nem is terveztél kint maradni?

– A vízumkérdés hamar eldöntötte helyettem a dolgot. Az iskola végeztével lejárt a tartózkodási engedélyem, nem is reménykedhettem, hogy vízumot tudok szerezni; nem atomtudós vagy tengerbiológus vagyok, szóval nem éppen hiányszakmában dolgozom.

Az iskolában elég sokan voltunk külföldiek, és az utolsó évben nagyon is komoly félelmeink voltak: mi van, ha letelik a három év, hazamegyünk, és életünk végéig mondjuk a CBA-ban dolgozunk pénztárosként?

Még pár hónappal a hazatérés előtt is reális lehetőség volt, hogy semmi nem lesz belőlem, az ott töltött évek mennek a kukába, én pedig kezdhetek megint elölről valamit. Épp ezért óriási szerencsém volt, hogy a színezésen keresztül meg tudtam vetni a lábam a szakmában.

– Amikor olvasol egy képregényt, megfordul a fejedben hogy ezt te is meg tudtad volna csinálni? Batman-t lapozgatva például eszedbe jutott már, hogy ehhez pont illene a stílusod?

– Előfordult már hogy a kezembe vettem egy képregényt, és rendkívül arrogánsan azt gondoltam, hogy ezt én ennél is jobban meg tudtam volna csinálni. Ha lehetőségem volna rá, nyilván szívesen csinálnák is X-ment, vagy mondjuk Pókembert. De a megfelelési kényszer, hogy addig nem vagyok igazi képregényrajzoló, amíg nem színeztem szuperhős-történetet, szerencsére már elmúlt. Ezt főleg Kevinnek és a teknőcöknek köszönhetem, mert rajtuk keresztül volt szerencsém például a DC kiadónak egy olyan címlapot színezni, ahol a Batman a Tini Nindzsa Teknőcökkel együtt szerepel. Ott azt éreztem, hogy ezt kipipálhatom: dolgoztam Batmanen is, nincs bennem többé az, hogy nem vagyok senki a szakmában, mert nem volt még szuperhősös munkám. Így hamarabb és könnyebben válthattam át a hozzám közel álló projektekre.