A mai, modern eljegyzési gyűrűket a gyémántok uralják, ezek tisztasága, színe, metszése határozza meg értéküket és az, hány karátos az ékkő. A XVII. századi Európában azonban egész más volt a jegygyűrűk megszokott formája.
Ez a jegygyűrűtípus a középkorban számított közkedveltnek, majd az 1600-as években ismét divatba jött. A jegyespár mindkét tagja egy-egy különálló gyűrűt viselt, az esküvőn pedig a részeket összeillesztették és általában a feleség hordta az ékszert a házasságkötés után.
Egy 1912-ben kiadott útmutató, a Csevegések régi ékszerekről és csecsebecsékről (Chats on Old Jewellery and Trinkets) arról is beszámolt, hogy a gyűrű egyik felét utazás előtt ajándékozták a távozók az otthonmaradóknak egyfajta szimbólumként, ami abban is segített, hogy a hírnökök személyazonosságát megállapítsák, vagyis hogy tudják, valóban attól hoznak üzenetet, akire hivatkoznak.
Az, hogy a gyűrűt személyazonosság megállapítására is használták, a házasságkötéssel összefüggésben is kapóra jött. Egy XVII. századi ikergyűrű felirata alapján a British Museum kurátorai kiderítették, hogy Angliában és Wales-ben az
Elegendő volt a kölcsönös beleegyezés és ha "bizonyos jelek és szimbólumok, amik ezt a kölcsönös beleegyezést jelezték." A kettős gyűrű, aminek egyes darabjait a pár tagjai maguknál tartották tökéletesen megfelelt arra, hogy bizonyítsa mindkét fél szándékát a törvényes házasságra.
Az ékszer nemcsak kettő, hanem három, vagy több darabból is állhatott. Ebben az esetben a jegyespáron kívül
Az összeillesztett gyűrű alkotóelemei lehettek egyformák, ezzel is az egységet és az összetartozást jelképezve. Népszerű megoldás volt a két összekulcsolódó kéz - mindkét gyűrűn egy -, amik összeillesztve "megfogták" egymást. Egy másik típus esetén a gyűrű részei kiegészítették egymást: az egyiken lévő szívet a másikon lévő két kéz ölel át és védelmez.
A képünkön látható gyűrű a New York-i Metropolitan Museum gyűjteményében található és Németországban készítették 1631-ben. Az egyik felében egy rubin, a másikban egy gyémánt helyezkedik el a foglalatban. Utóbbi karikában a " “QUOD DEUS CONIUNXIT” előbbiben a “HOMO NON SEPARET” szavakat gravírozták. Vagyis: Quod deus coniunxit homo non separet:Amit Isten összeköt, ember szét ne válassza.
Mai szemmel nézve azonban
A drágakövek alatti foglalatban egy-egy kis üreget alakítottak ki. A gyémánt alatt egy összegömbölyödő csecsemő, a rubin alatt pedig egy mosolygó csontváz bújik meg. A kettő együtt a születést és a halált, a kezdetet és a véget szimbolizálta. Emlékeztető, hogy a házasság sem tesz halhatatlanná.
(via Atlas Obscura)
hírlevél
