„A hiány elválaszthatatlan a jelenléttől” – beszélgetés a PLACCC Fesztivál két alkotójával

Mindketten sokat dolgoztok a jelenlét és a távollét fogalmával, az ittlét és annak emléke vagy története közötti kapcsolattal, vagy akár ellentéttel. Mit is jelent számotokra a távollét és a jelenlét – mind a budapesti alkotásotokban, mind tágabb kontextusban?

Rita Hoofwijk: Munkáimban mindenekelőtt azt keresem, hogy – először saját magam, majd később a közönség számára – biztosítsam az egyszerű jelenlét megélését, egy bizonyos „ide” megérkezésének élményét. Maga a munka megpróbál egy belépési pontot teremteni erre a bizonyos helyre, hogy együtt sétálhassunk át rajta. A hiány elválaszthatatlan a jelenléttől – ahhoz, hogy teljes mértékben jelen legyünk, gyakran szükség van a távollétünk tudatosítására is. Budapesti projektemben a folyó jelentette a kiindulópontot, a folyóval, a Dunával dolgoztam, ami már több mint egymillió éve jelen van – a mi távollétünkben. Ez a gondolat számomra teljesen megváltoztatja a folyóval való jelenlegi találkozást.

Bogdana Kosmina: Gyakran vizsgálom azt a paradoxont, hogyan formálhatunk egy összeomló múltból jövőt. Megközelítésemben a hiány valójában nem tűnik el, hanem nyomokat hagy, amelyek újraaktiválhatók vagy rekontextualizálhatók. Budapesti helyspecifikus munkám egy foghíjtelken – egy városi űrben – valósul meg, ahol az átlátszó kerítés, bár fizikailag jelen van, a szilárd határok hiányát szimbolizálja, elmosva a határokat az ittlét és az elmúlás között. A kerítésen lebegő saját idézetek pedig a veszteség és az átalakulás néma elbeszéléseinek adnak hangot. Tágabb értelemben

Láthatóvá teszem azt, ami máskülönben elfelejtődne vagy figyelmen kívül maradna, és olyan tereket hozok létre – fizikai és fogalmi értelemben egyaránt –, ahol az idősíkok egymás mellett létezhetnek és párbeszédet folytathatnak egymással. Erősen mozgat az a mély, belső vágy, hogy a közömbösséggel és a történelmi feledéssel, az örökség elvesztésével szemben érvényesítsük a földalatti efemer mozgalmakban rejlő megtartó erőt.

Bogdana Kosmina: Suttogó távollét – megszakított jelenlét (Fotó/Forrás: PLACCC Fesztivál)

Jelen munkáitokat kifejezetten Budapestre, és egy-egy adott a helyszínre készítettétek. Hogyan születtek meg ezek a projektek?

BK: Ahogy Budapesten bolyongtam, a város üres foghíjtelkei kezdettől fogva rabul ejtettek. A legtöbbjük azonban már nem áll szabadon, parkolókként kommercializálták őket. A fű helyett a beton és kavics dominál, fák helyett villanyoszlopok állnak bennük, kísérteties autótemetőkként ékelődnek bele a városi tájba. Viszont az a bizonyos telek, ahol dolgozom, megmaradt a szelídítetlen természet ritka példájaként. Meg akarom őrizni ezt a lehatárolt teret, miközben

Ez a megközelítés a munkáimban gyakran használt „keveredés” stratégiájához vezetett, amikor a művészeti beavatkozással a meglévő épített környezethez alkalmazkodom. Másfelől pedig ugyanez a környezet ihlette a szöveggel való játékot, amely ironikus csenddel szólalhat meg a térben.

RH: Az alkotás első fázisában bejártam a város különböző részeit, ahol újra és újra találkoztam a Dunával, a folyó erőteljes jelenlétével. Ahogy a Duna a város szívének tekinthető, ugyanúgy Budapest pedig a folyó szívének tekinthető, hiszen a Fekete-erdőben található forrása és a Fekete-tengeri végpontja között félúton fekszik. Rezidenciaidőm jelentős részét a folyóparton töltöttem, egy bizonyos ponton, ahol közvetlenül le lehet menni a vízhez. Vonzott magához a folyó, és erős késztetést éreztem arra, hogy itt alkossak valamit a folyóért – és talán a folyóval együtt. Helyspecifikus művészként mindig vendégnek érzem magam egy (új) helyen. Budapest nem az én városom; nem tehetek úgy, mintha „ismerném”. Próbálok érzékeny hallgatóként jelen lenni, és olyan alkotást létrehozni, amely költői, játékos és jelentőségteljes módon reagál az adott kontextusra, a folyóval a középpontban.

Előadásaidban rendszerint a közönség aktív részvételére is számítasz – hogyan működik ez a mostani, Budapestre készült alkotás esetében?

RH: A Danu esetében a közönséget egy hanganyagon, egy audió guide-on keresztül vezetjük végig az előadáson. Aktív résztvevőkként vannak jelen, de az előadás fő szándéka a hely, a környezetünk és saját helyzetünk megtapasztalása egy bizonyos helyszínen. A részvétel vagy aktivizálás „csupán” egy eszköz a magával ragadó élmény megteremtéséhez, vagyis nem maga a részvevő közreműködés a lényeg. Az élmény éppen attól válik erősebbé, hogy közös élményről van szó. Az előadást akár egyedül is megtapasztalhatnám a folyóparton, de az nem nyújtaná ugyanazt az élményt. Ezt az élményt együtt akarjuk átélni.

Rita Hoofwijk: Danu (Fotó/Forrás: PLACCC Fesztivál)

Mi állt alkotóművészedet középpontjában a háború előtt, hogy ez hogyan változott meg miután elmenekültél Kijevből?

BK: A teljes körű orosz invázió napján a Weet Hole kurátori csoportommal (Nikita Kadan, Alina Kleytman) a kijevi Dzherelo (Forrás) nevű kiállító- és projektterünkben könyvbemutatóra készültünk. A körülmények miatt a posztmodern kezdeményezésünk egyfelől a szabadság esszenciájává vált, másrészt viszont a háború végéig nem tudunk úgy működni, ahogy szeretnénk. A szabadság elvesztése és a közösség törékenységének megélése traumatizáló érzés, ugyanakkor rendkívül erős inspirációt nyújt, hogy folytassam a városi átalakítások gyakorlatát, valamint olyan partnereket keressek, akikkel közös kurátori programokat tudunk megvalósítani, amelyek találkozási lehetőséget nyújtanak az Ukrajnától távol „szétszóródott" művészeknek. Másrészt pedig

Nagymamám és édesanyám néprajzi kutatását foglalja össze Az ukrán népi házépítés atlasza a 19. század közepétől a 20. század közepéig, és annak gondozása során a népi és nemzeti eszmék gyökereinek kutatását elemzve kezdem el felépíteni egy saját kritikus művészeti megközelítést.

Fejléckép: Bogdana Kosmina, Rita Hoofwijk (fotó/forrás: Yaroslav Bugaev / Evelien Cammaer / PLACCC Fesztivál)