A kortárs művész, aki még halálával is a közönséget provokálja

Adrian Piper 2005-ben (forrás: Wikipedia)

1970-ben egy huszonéves nő egy hetekig tojásban, ecetben és halolajban pácolt ruhában, csúcsidőben felszállt a különcökben amúgy sem szűkölködő New York-i metróban. Az illető nemsokára héliummal töltött Miki egeres lufit akasztott a fülére, úgy járkál a Central Parkban, majd pedig törülközőt a szájába tömve ült buszra. Ő volt Adrien Piper, akinek a Catalysis (1970-73) című sorozatához tartozó performanszai tettek ismertté a művészeti világban. Az 1948-ban született alkotó a performanszokon kívül szobrászként, festőként, fotósként is aktív, munkáinak lényege pedig általában a nézők szociális percepcióinak megkérdőjelezése. Munkásságának a New York-i MoMA szentelt a közelmúltban retrospektív kiállítás, aminek okán pontokba szedte karrierje legizgalmasabb pillanatait.

Egyik legkorábbi munkáját az amerikai hadseregnek szánta

1968-ban az amerikai hadsereg nem messze Salt Lake City-től, az Utah-i sivatagban gázszivárgást okozott, közel 6400 bárányt megölve. Az ügyet megpróbálták eltusolni, ám a nagyközönség így is értesült az esetről. Piper ennek hatására alkotta meg Parallel Grid Proposal for Dugway Proving Grunds című művét. Ez egyfajta tervezet volt amelynek lényege, hogy építsenek egy szerkezetet Dugway városa felé, aminek segítségével közvetlenül, hangosbeszélővel lehetne értesíteni a lakosokat, ha a közelben bármiféle katonai tesztelés vagy gyakorlat folyik. Ez volt az egyik első eset, amikor konkrét amerikai politikai téma jelent meg a minimalista művészetben.

Parallel Grid Proposal for Dugway Proving Grunds (1968) (forrás: MoMA) (Fotó/Forrás: Andrej Glusgold)

Ő vezette be a faji és gender témákat a konceptuális művészetbe

Konceptuális művészetnek nevezzük azokat az alkotásokat, amelyeknél sokkal fontosabb a mögöttes gondolat, mint maga a darab. A művészet ezen válfajával kapcsolatban inkább a "mi is a művészet?"-típusú kérdéseket szokás feltenni, épp ezért volt forradalmi, hogy Piper faji és genderkérdésekkel foglakozott konceptuális művészeti alkotásaiban. Ezt a terepet egyébként is inkább a fehér férfiak uralják. Egyik első ide tartozó műve a már említett Catalysis-sorozat volt. Ennek részeként például egy "Frissen festve" táblával a nyakában sétált be a Macy's ruhaboltba. Rengetegen megnézték őt, sokan pedig érdeklődve közeledtek hozzá, de senki nem merte megérinteni, ahogy a frissen festett padokat szokás, mert a társadalmi korlátok erősebbek voltak. Egy másik, Mysthic Being (1973-75) című performanszában álruhába bújt, és fekete munkásnak öltözve járkált fel-alá New Yorkban, miközben mondatokat mantrázott magában. Arra volt kíváncsi, mennyire befolyásolja a reakciókat hamis personájának neme és bőrszíne.

Catalysis III. (1970) (forrás: Generalli Foundation)

A konfrontáció művei lényege

Safe 1 (1990) (forrás: a művész weboldala)

Az imént említett Mysthic Being című művéről készült felvételt 2013 beválogatták egy kortárs fekete művészeti tárlatba New Yorkban. Piper azonban úgy érezte, maga a kiállítás nemhogy ellene menne, inkább hozzájárul a fekete művészek marginalizálásához, így letiltatta a videóinstallációt.

Nem akarta, hogy művét, aminek lényege épp rámutatni a társadalmi visszásságokra, ezzel ellentétes dologra használják fel.

Egy másik, Safe #1-4 című multimédiás installációjában a szoba egyik sarkába magazinokból származó képeket tett ki mosolygó afroamerikaiakról, a képeken "Közületek valók vagyunk" és "Köztetek vagyunk"-típusú szlogenekkel. A szoba közepére egy készüléket állított, amelyből Piper hangja harsog, amint eljátssza a látogatók gondolatait: "Bocsánat, de ez nekem kényelmetlen. Mármint értékelem a művész erőfeszítéseit, tényleg, de nekem nem tetszik" – és hasonlók.

Mindig közvetlenül szólítja meg a közönséget

Piper művei általában olyan direkten szólnak a közönséghez, mint kevés kortárs művész alkotásai.

A kiállításaim egyik fő oka, hogy reakciót indukáljak vagy változást okozzak a nézőkben.

- vallotta be a művész.

Idei, The Humming Room című, MoMA-ban bemutatott művében a látogatók például az alkotáson át folytathatnak beszélgetést vele. A múzeum egyik átjárójában egy őr áll, aki csak akkor enged tovább a következő szobába, ha dúdolunk neki. A nézőknek tehát döntést kell hozniuk, és át kell hágniuk a társadalmi szokásokat, ha meg akarják tapasztalni az élményt. Pipernek ez a munkája is arra emlékeztet, hogy a művészet nem passzív vagy objektív, hanem nagyon is aktív és szubjektív.

Haját és bőrét üvegekben gyűjti a MoMA számára

1985-ben kezdte el Mi válik belőlem nevű munkáját, amit élete utolsó alkotásának szán, amihez még halálával is hozzájárul. Nem csak haját és bőrét gyűjti ugyanis üvegekbe, de azt tervezi, hogy halála után a hamvai is a mű részévé válnak. Mindezek mellé Piper két írást mellékel. Az egyikben azt részletezi, mi mindenen kellett átmennie, mikor 1985-ben elkezdte a darabot: szakmai kudarcok élték, átesett egy váláson és apja is elhunyt. A másik dokumentumban arról nyilatkozik, hogy mindezt a MoMA-ra hagyja. Piper így saját testével szeretne hozzájárulni az afrikai-amerikai művészek jelenlétéhez a múzeumban. Mindemellett pedig korábbi alkotásaihoz híven megkérdőjelezi az emberek szokásait és hiedelmeit a halállal kapcsolatban.