Muszáj, hogy most azonnal megosszam veletek! Alig egy órája fejeződött be, ma volt az első próbám az itteni zeneiskola zenekarával - mármint az első tutti próba, amit én vezettem. Hát, ezekkel aztán lehet dolgozni! Nem akármilyen zenekarom van! Fúúúh, micsoda évnek nézet elébe...!

És egyáltalán: ma harmadik napja vagyok San Miguelben (igen, ha hiszitek, ha nem, végre megérkeztem!), és minden szempontból úszok a boldogságban, és egyszerűen nem tudok eltelni vele! Ahogyan Adrian testvér - itteni főverbita - mondta, ez itt a mennyország kapuja, és én meg hozzáteszem, hogy a templom hátsó udvara, vagyis a mi kertünk pedig maga az édenkert. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer olyan kertem lesz szobámtól néhány lépésre, ahol egész évben kókuszdió, banán és papája terem, és most pedig éppen a mangóérés idejében érkeztem. A narancs pedig állítólag majd télen, vagyis június-júliusban érik.

És azzal sem sokan dicsekedhetnek, hogy a szobájuk a világörökség része. Pedig szó szerint így van! Itt lakom (és innen írok) azzal a templommal egy épületben, mely egyike azon kevés jezsuita redukciós templomoknak, melyek mai napig állnak és működnek. (Aminek egyébként praktikus előnye is van. A 300 éves vastag falak között kellemes hűvös van, akkor is, ha kinnt 35-40 fokok dúlnak.)

Egyébként meglepően tűrhető az időjárás, nem vészesebb, mint otthon nyáron. Talán ez annak is köszönhető, hogy az úgynevezett bolíviai "mélyföld" sem annyira mély, hisz itt is 400-500 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Állítólag az esős évszak is - amivel továbbra is csak fenyegetnek, idáig alig esett - inkább csak lejjebb, pl. Paraguayban fülledt, párás, itt fenntebb nem annyira.

De haladjunk most már sorban! November 9-én reggel érkeztünk meg egy éjszakányi aszfaltozatlan úton zötyögés után előbb San Ignacióba, majd San Miguelbe.

A templom San Miguelben (kötelező turistafotó...)

Hát tudjátok, láttam róla már sok fényképet (meg csináltam is...), de hát a valóság összehasonlíthatatlanul szebb! Azért ez a templom hatalmas és tekintélyes, és az utcák sokkal színesebbek (hála a vörös földnek...) és tisztábbak, sokkal rendesebbek, mint amit Santa Cruz külvárosában láttam! Egy ilyen kis városnak (inkább nagy falu) azért sokkal inkább van egy identitása, egy jó értelemben vett büszkesége, hogy mi vagyunk San Miguel, és tegyük hozzá, olyan kultúrörökséget őriznek, amire lehetnek is büszkék.

No, szóval megérkeztem. És bármennyire is lenyűgözött a hely, és bármennyire is égett bennem a felfedezés vágya, egy buszon töltött éjszaka után vonzott az ágy, San Miguel pedig megvár... Délutánom aztán szobám takarításával telt - a por is 300 éves? :o) Bár állítólag elődöm, Severin is itt lakott... - és még a zuhany alatt áztatom magam, hát már hallom a szomszédból a kishegedűsök ciripelését, mert hogy nemcsak hogy Szent Mihály arkangyal temploma van a tőszomszédságomban, hanem szobámat szó szerint körbeveszi a zeneiskola:o) Hát nem kell messzire mennem a munkahelyemre sem...

Egyik próbaterem (van még egy hasonló)

Átlátogattam hát első benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Rögtön első nap be is fogtak cselló-bőgő szólampróbára. Nos, az első benyomások? Abszolút pozitívan csalódtam! Elődöm elmondásából úgy képzeltem, itt valami teljes fejetlenség van, és hogy nekem kell majd minden alapot lerakni, mindent gatyába rázni, de erről azért szó sincs! Van rendes órarend, többé-kevésbé tartják is magukat hozzá. Alapvetően egészen más a munkametódus, mint otthon, de ez nem volt meglepetés, erre Severin már felkészített. Szóval, itt csak csoportos zeneórák vannak, gyakorlatilag zenekarcentrikus minden. Csoportos óra - vagy ha úgy tetszi,k zenekar - viszont minden nap! Hangszert haza sem viszik, gyakorlatilag csak itt, csak együtt játszanak. A latin-amerikaiak alapvetően társas lények, hogy valaki a négy fal között magányosan zenélgessen, nem illik bele az életstílusukba. És hogy milyen eredménnyel? Nos, van a rendszernek előnye, hátránya. A zeneiskola még nem régi, tehát 2-3 évnél senki sem tanul régenbben, de hát ahhoz képpest le a kalappal! Olyan energikusan játszanak, hogy azt hinném, lángra kap a hegedű! Másfelől a hátrány a technikai nagyvonalúság, illetve a súlyos intonációs hiányosságok! Mikor első alkalommal ismerkedésként eljátszottak nekem egy korábban tanult helyi barokk triószonáta-tételt - már említett minden elismerésem mellett -, olykor olyannyira a felismerhetetlenségig hamis volt, hogy tényleg nem tudtam eldönteni, hogy amit hallok, az dúr vagy moll akkord akar-e lenni, mert a kontextusba mindkettő beleillett... Azért hát akadni fog tennivaló is velük elegendő... (Egyébként azt hiszem, ez olyan "fejétől bűzlik a hal" dolog, mert a tanáruk is igen hamisan mutatta nekik. Mentségére legyen mondva, neki sem a hegedű az első hangszere, de hát az igénytelenség akkor is igénytelenség.) 

Mint írtam, szerdán mindjárt befogtak szólampróbálni. Két napot külön-külön próbáltunk hát, meg még ma is egy órát, aztán ünnepélyesen rám bízták a feladatot, hogy az első tutti próbát vezessem. És hát, mint mondtam: le vagyok nyűgözve! Mert hát rohadtul tehetségesek! Inkább vissza kell őket már fogni, hogy azért nem mindig praktikus mindent egész vonóval játszani... és ami pláne lenyűgözött, hogy nagyon fogékonyak, hogy akarnak tanulni, és pillanatok alatt átálltak arra, hogy akkor most csak szépen lassan! Pucolunk, és tisztítunk, és percek alatt tisztább is lett! (Egyébként meg magamtól is egészen le voltam nyűgözve, hogy spanyolul + kézzel-lábbal egészen tisztességesen át tudtam adni, amit akartam. Hozzáteszem, azért ebben is nagy segítség, hogy akarnak tőlem tanulni és meg akarnak érteni!). És jön a hétvége, elvileg hétfőn lenne a következő próba, de hát mit van mit tenni, ha a gyerekek megszavazták, hogy holnap is legyen próba?...:o)