Dr. Ottrubay István (Fotó/Forrás: Esterházy Magánalapítvány ©)
Húsz év távlatából visszatekintve, mennyire tartja sorsszerűnek, hogy a cégcsoport élére „sodorta” az élet?
Az Esterházy házaspárt nagyon fiatal korom óta ismertem, szinte minden családi ünnepségre ellátogattak hozzánk Luzernbe. Különösen Esterházy V. Pál herceg mutatott nagy érdeklődést irántunk, gyerekek iránt, de főként a nevelésünk és iskolai teljesítményünk érdekelte. A felesége, Melinda néni (Ottrubay Melinda, Ottrubay nagynénje – a szerk.) sokat beszélgetett velünk zenéről, színházról, a régi budapesti időkről. Aztán 1990-ben, közvetlenül Esterházy Pál halála után, fölmerült a kérdés, mi történjen az uradalommal. Apámmal úgy gondoltuk, próbáljuk meg az egyetlen örököst, a herceg asszonyt meggyőzni, hogy tegye a történelmi vagyon nagy részét alapítványokba, így biztosítva az értékek egyben tartását. A szerencse is segítségünkre sietett, mert nem sokkal később, az osztrák parlament elfogadta az osztrák magánalapítványi törvénycsomagot. Így – körülbelül két évnyi munka eredményeként – át tudtuk vezetni a vagyont egy nagyon rugalmas jogi formába.
Soha nem rettent meg a feladat nagyságától?
Kimondatlanul is azzal az elvárással nőttem fel, hogy behatóan foglalkozzam a család történelmével és az osztrák gazdasággal.
Pál nagybátyánk rengeteget mesélt a mezőgazdaságról, erdészetről, az ingatlanokról, a vadászatról és természetvédelemről. Tudat alatt már a gimnázium idején igyekeztem minél több területről ismereteket szerezni. Magas pozícióban dolgoztam Magyarországon a rendszerváltás után, bankokat, értékpapír-, lízingcégeket hoztunk létre. Közben családom lett, három gyermekünk született. 1992-től rendszeresen mentem Ausztriába, a nagynéném kifejezetten kérte, hogy ismerjem meg a burgenlandi helyzetet. Ugyanabban az évben kinevezett az első alapítvány kuratóriumi tagjának. A családban nekem volt egyedül jogi és gazdasági képzettségem és gyakorlati tapasztalatom. Ő, apám, én, plusz két külső szakember: mi képeztük az első kuratóriumot. Onnantól évente kétszer-háromszor találkoztunk Ausztriában. Közben Magyarországon, egy rokonnal együtt, betársultunk egy kis borászatba.
A képre kattintva galéria nyílik:
Etyeken?
Igen. Másfél hektárral indultunk, majd elkezdtünk nőni. Volt két tradicionális magyar borász, akik egy kicsit becsaptak, ami akkor szinte természetesnek számított Magyarországon, ezért végül Ausztriában kerestünk egy jó borászt, aki kézbe vette a dolgokat. Amikor 2000-ben fölkértek, hogy vegyem át az alapítvány vezetését, már
megvolt a borászati kapcsolati hálóm, ami nagyon értékesnek bizonyult Burgenlandban, ahol mindenkinek van egy nagybácsija vagy egy unokatestvére, aki szőlészkedik, vagy borászkodik.
Így aztán rögtön befogadtak a belső körökbe. Az alapítványt addig 75-78-79 éves úriemberek vezették, akik gyakran mentek hosszú szabadságra. Mondhatni, kevesebb munkával, és minimális teherbíró képességgel vitték az ügyeket. Az első feladatom az volt, hogy feltörjem az elmeszesedett gazdasági szerkezeteket és friss, fiatal szellemet leheljek a történelmi birtokba. Akkor még csak 145 alkalmazottat foglalkoztattunk, akik közül néhányan csupán részmunkaidőben, vagy a nyugdíjazás küszöbén dolgoztak. Sok évbe került, míg a gazdasági struktúrák jelentős átalakításának köszönhetően, a modern, nyitott gondolkodásmód és a dinamizmus juthatott érvényre. Az alapítványi csoportban már több mint 350 munkatársunk van és a mai napig bővülünk.
A koronavírus – a sok veszteségen túl – hozott új lehetőségeket a cégcsoport életében?
Már 2020 márciusában – szinte néhány nap alatt – átálltunk a videokonferenciákra. Természetesen ilyenkor különös gondot kell fordítani magára az emberre – ez a része egy kicsit nehezebb. Meggyőződésem, hogy a kommunikáció sebessége és hatékonysága a jövőben is velünk marad. Az utazások egyre ritkábbak. Az ember alaposan átgondolja, mikor akar szorongani egy szűk repülőgépen.
Nagy előnyünk a közeli földrajzi régió, ezért remélem, hogy a jövőben még több magyar látogat majd el hozzánk.
Hogyan lehet a múltbeli értékeket jól ötvözni a modernekkel?
A vállalati vonalnak modernnek kell lenni. Az ember, mondjuk egy kávéházat, csak korszerű technikákkal és elképzelésekkel tud vezetni. De ha szép az épület, akkor azt művédelemmel együtt teszi. Három nagy kastélyunk van, megőrizzük és restauráljuk őket. Van két szállodánk, az egyik megnyílt, a másik – a nagy, kismartoni – építés alatt áll. S a szállodai résznek kortársnak kell lennie!
Nem csatlakoznak jó munkatársak olyan céghez, ami egy lábbal a múltban él.
Kőkeményen kint vagyunk a piacon és meg kell találni a helyünket a mezőgazdaságban, erdőgazdaságban, éttermi területen. Olyan korszerű cégcsoportot kell működtetnünk, ami megbecsüli a rábízott örökséget. Az épületeket és műtárgyakat. Zenével is foglalkozunk, Haydnnal és utódaival: mi úgy működünk kicsiben, mint a Müpa nagyban. Van koncertszervező irodánk, intendánsunk, aki Berlinben ül és a programokat fűzi össze. Operára is találtunk egy nagyon jó osztrák kollégát, aki az opera sarokelemeit szokta összerakni. A lebonyolítás egy saját kis irodában történik. Megnéztük, hogyan működnek a nagy operaházak és ezt piciben mi is megpróbáltuk létrehozni.
Szerettünk volna egy kis Esterházy Fesztivállal indulni, de jött a Covid, így valószínűleg 2022-ben fogunk föllépni a klasszikus zenei területre Budapesten. Egy új rezidens zenekart választottunk ki Kismartonban, a híres European Chamber Ochestrát, amit még Claudio Abbado (minden idők egyik legnagyobb hatású karmestere és zongoraművésze – a szerk.) alapított. Valószínűleg velük jövünk majd 2022-ben Budapestre. De említhetném a fraknói várban látogatható időszaki kiállításunkat, ahol bemutatjuk, hogyan tűnt el közel 280 műtárgy a történelmi Esterházy család vagyonából. A tárlat a következő címet kapta: „300 évig gyűjtetett, 3 nap alatt elveszett.”
A valóságban több mint 300 évig gyűjtötték, és azt hiszem, négy nap alatt pakolták össze.
A címben ezt egy kicsit tömörítettük, hogy frappánsabb legyen – és nagy sikere van. Vagy ott van az ESTÖRI – Kreatív Történelmi Verseny, ami már öt éve fut. Egyre nagyobb népszerűséggel rendezzük meg, középiskolások részvételével. De említhetném a fiatal magyar képzőművészeket felkaroló Esterházy Művészeti Díjat is. Távlati terveink közt szerepel Budapesten egy Esterházy Művészeti Központ létrehozása is. De ez akkor tölthetné be leginkább a szerepét, ha sikerülne megnyugtatóan rendezni a kincsek tulajdoni státuszával kapcsolatos jogi kérdéseket. A műkincseket nem szeretnénk elvinni Magyarországról. Esterházy V. Pál herceg akaratának megfelelően, azt szeretnénk, hogy magyarországi közgyűjteményben legyenek. Erkölcsi kötelességünk, hogy azt az örökséget, amit ránk hagyományozott, óvjuk, védjük, és visszaállítsuk jogi tisztaságát. Másodfokon pert vesztettünk a magyar állammal szemben, de nem adjuk fel, megyünk tovább.
Mára nagy, komoly kulturális szolgáltatások képviselői lettünk Ausztriában, ahol gyakran a kormányzati szervezetekkel együtt jelenünk meg. Ott is igen ritka, hogy a magánszektor képviselői szerveznek olyan nagy kulturális programokat, mint például a Szentmargitbányai Kőfejtőben rendezett opera, ami évente mintegy 100 ezer látogatót vonz. Ugyanez vonatkozik a szeptemberi Herbstgold Fesztiválra, vagy zenekarok alapítására. Van egy saját csoportunk is, ami kifejezetten turisztikai kommunikációval és értékesítéssel foglalkozik.
Mint említette, még Ausztriában sem gyakori az olyan cégcsoport, amely saját bevételből finanszíroz kulturális tevékenységeket. Mi a helyzet Európában?
Ausztriában van egy nagy bútorkereskedő házaspár, akik felépítették a kortárs képzőművészek gyűjteményét. Már idősek, utód nélkül, ezért most becsukták a cégeiket és a gyűjteményt átadták az államnak. Műgyűjtők mindenhol vannak, de az ilyen átfogó program, ami nekünk van, elég egyedülálló. Angolszász országokban, vagy Amerikában a gazdaságilag sikeres üzletemberek azt mondják, ha már jó üzleteket csináltam, vissza fogok adni belőle valamit, és azt el is várja tőlük a társadalom. Európában elfogadjuk, hogy magas adót fizetünk, és akkor a kultúra finanszírozása legyen állami felelősség.
A magánéletben műgyűjtő?
Szeretem a kortárs művészetet és a modern építészetet. Ezek illenek a mai emberhez, így lehet érezni korszakunk hangulatát. A modern(ség) nem áll ellentétben a történelemmel. Minden kortárs művészet megdöbbentően progresszív volt a maga idejében. Sok kortárs tanulmányozta alaposan az öreg mestereket. Talán Picasso erre a legjobb példa.
Egy átalakítás sohasem megy könnyen, sok ellenszelet kapott menet közben?
Ahol az ember újat akar elérni, ott sok ellenszél van.
Sokan egyszerűen nem akarnak változást, félnek, hogy veszítenek, vagy nem jut nekik megfelelő pozíció. De ha látják, hogy tisztességesen bánunk azokkal, akik új szerepbe kerülnek, az bizalmat kelt.
Melyik részét élvezi jobban? Fölépíteni valami újat, vagy – amikor már kialakult – menedzselni azt?
Mindkettőt. 25 évvel ezelőtt inkább a válságmenedzselés érdekelt nagyon. Most már elértem egy kort, amikor azt is élvezem, ha egy pár hétig nyugodtan lehet vitorlázni. De az ember mindig jobb eredményt akar elérni. Tetszeni az ügyfeleknek, a külvilágnak, úgyhogy sosincs megállás. Az én pozíciómban és ezzel a felelősséggel sokat kell, hogy dolgozzon az ember. De ezt csak örömmel és lelkesedéssel lehet csinálni, ami érezhető is az Esterházy Csoport légkörében. Ez engem is fiatalon tart.
Pont két évtizednyi munka van ön mögött. Gondolatban összegezte, mi mindenen vannak túl?
Egyes fejlődésekre szívesen gondolok vissza, más szakaszokra azt mondanám, nehezek voltak. Remélem, hogy a dolgok sikeresen mennek tovább húsz, ötven, vagy nyolcvan év múltán is. Legyen akkor egy olyan Esterházy vállalati és kulturális csoport, ami már olyan modern márka, ami visszatekint a történelmi elemekre.
Meg kellett találni a helyünket a jövőben, és még egy kicsit passzintani Magyarország felé.
A történelmi súlyunk itt jóval nagyobb, mint Ausztriában, de érdekes, hogy Szlovákiában az Esterházy család a négy nagy történelmi családhoz tartozik. Ha odamegyünk, majdnem úgy fogadnak, mint Magyarországon.
Ha most találkozna húsz évvel ezelőtti önmagával, milyen jó tanácsot adna saját magának?
Visszatekintve, nem nagyon tennék másképp semmit sem. Szilárdan hiszem, hogy van egy bizonyos célja az életnek. De a lehetőségek sajnos nem olyan nagy számban várnak ránk, mint gondolnánk.
Fontos, hogy az ember korán felismerje képességeit, érdeklődési körét és ennek megfelelően éljen.
Az embernek kell egy optimális távolság, ami segít a sikeres irányításban. Mindig sikerült ezt megtartania?
Sok tevékenységünk van, ami lelkileg is közel kerül hozzám, például a klasszikus zene. De azt mondom, egy tiszta, jó könyvelés is örömteli, ha a számok stimmelnek.
Mi az, ami mégis egy kicsit jobban „behúzza” a megszokottnál?
A bor is nagyon szép téma! De egy ilyen pozícióban, mint az enyém, egy kicsit vissza kell fogni a túlzott lelkesedést, mert a munka szenvedheti meg.
Olyan munkám van, mint egy karmesternek, aki nem szerethet jobban egy hangszert a többinél.
Azért, hogy tökéletes legyen az összhang?
Az egésznek kell jónak lennie. Mint egy „coach”, egy edző. A coach egy modern kifejezés, már nem is ő edzi a csapatot, erre vannak a technikai edzők. A coach ellenőrzi az egészet, ő választja ki azt, aki a kapussal dolgozik, vagy a csatárokat, és ők csak góllövést gyakorolnak. Egy nagy focicsapatnak komplikált összetétele van. Úgyhogy még jobb példának tartom a focit, mint a karmestert. A fociedző itt van a jelenben, hivatalosan kitéve a kritikának, a sajtónak és a közvéleménynek. Meg kell állnia helyét a meccseken és pontosan 90 perce van. Abban a 90 percben kell elérnie csapatával a legoptimálisabb eredményt.
Szóval ön a jelen embere.
Az vagyok, igen.
További képek az Esterházy család gazdag történelmi örökségéről galériánkban:
Támogatott tartalom.
hírlevél
