- Mesélnél arról, hogy milyen volt egy nyolcgyermekes családban felnőni?

- A testvéreimmel nagyon szoros kötelék alakult ki köztünk az évek folyamán, hiszen sokáig egymásra voltunk utalva, így együtt örültünk, ha kaptunk valamit. Az otthoni helyzet persze nem mindig volt könnyű, hiszen egy olyan környezetben nőttünk fel, amelyben nem igazán láttuk a kiutat a szegénységből. De ez nem is csoda, hiszen semmilyen pozitív példa nem volt előttünk, lényegében én vagyok az első érettségiző a családban. Persze nem mindig voltam jó tanuló. Amíg be nem kerültem a hátrányos helyzetű diákokat támogató Arany János Kollégiumi programba, addig képtelen voltam a tanulmányaimra koncentrálni. A program nagyon sokat jelentett tehát számomra, hiszen innentől kezdve óriásit fordult a világ. Hetedik, illetve nyolcadik osztálytól megismerkedtem a színjátszással, a versmondással, és egy idő után egyre jobban teljesítettem az iskolában is.

- Általános iskolában a birkózás volt a hobbid. Hogyhogy ezt a sportot választottad? Azért ez nem kifejezetten lányos sportág.

- Egyáltalán nem lányos sportág, és ezt az bizonyítja a legjobban, hogy gyakran nem is volt ellenfelem a versenyeken, mert a súlycsoportomban nem indult másik lány. De valahogy nekem mindig két oldalam volt: egy kicsit fiúsabb, határozottabb, és egy líraiabb, lágyabb. Ez a kettősség mindig elkísért az életemben. A birkózás olyan korszakomban talált rám, amikor negatívan álltam a világhoz. A sport számomra mindig is a versenyzésről és a győzelemről szólt. Emellett a birkózás önvédelmi célt is szolgált, ugyanis általános iskolás korom alatt sajnos gyakran előfordult, hogy meg kellett védenem magamat másokkal szemben. A versmondás során ezzel szemben soha nem nyerni mentem. Verset hallgatni, verset mondani szerettem volna, és olyan új emberekkel megismerkedni, akik hozzám hasonlóan szeretik azt, amit csinálnak.

- A sport helyett a versmondást és a színjátszást választottad. Minek volt köszönhető ez a nagy váltás?

- A mára pótapukámként tisztelt és szeretett matek és kémia szakos tanárom, Török Péter kezdett el velem foglakozni. Ő mindig is rajongott az irodalom és a színház világa iránt. Mikor belekóstoltam ennek a légkörnek az ízébe, úgy éreztem, képes vagyok magamévá tenni az íróknak, illetve a költőknek a gondolatait, ami csodálatos élmény volt, és hihetetlen erőt adott számomra. Szerintem a legfontosabb, hogy egy verset úgy adjunk elő, hogy az egyúttal a sajátunk is legyen. Ez minden alkalommal egyfajta kellemes, eufórikus állapotot okoz, amit nem lehet és nem is tudtam eddig másként elérni, csak versmondással. Ekkor jöttem rá igazán, mi is a különbség a sport és a versmondás között. Mert mindkettő jelentős pluszt ad, de lelkierőt inkább a versmondásból meríthetek. A színjátszással hetedikes koromban ismerkedtem meg. Három évig az Alföld Színpadon játszottam Debrecenben, Sóvágó Csaba tanítványaként. Itt ismét kaptam egy pótapukát. Később az Arany János Kollégiumi Programhoz kapcsolódó színjátszó köröknek lettem a tagja Hajdúböszörményben.

- Te magad is írsz verseket?

- Előfordul, hogy írok verseket, de nem mondanám, hogy ezek a kortárs költészet remekei. Inkább a gyötrődéseimet fogalmazom meg benne, általában mikor nagyon negatív élethelyzetben vagyok, akkor ülök le írni.

- Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

- Több nemzetközi és országos versenyen vettem részt. Talán az elért eredményeim közül az a nagyszalontai nemzetközi szavalóversenyen kapott Arany János-díjra vagyok a legbüszkébb, méghozzá azért, mert több mint egy évtized alatt soha sem kapta meg Magyarországon élő magyar ezt az elismerést. Emellett nagyon büszke vagyok a Latinovits Zoltán vers és prózamondó versenyen elért első helyezésre is, amely szintén nagy álmom volt. Az élet iróniája, hogy ez a verseny a mai napig fájó emlékeket idéz fel bennem, mert édesanyám akkor került be a korházba agyvérzéssel, aminek következtében lebénult a fél oldalára. Bár az állapota miatt nem akartam a versenyen részt venni, nem engedte, hogy lemondjak erről a díjról. Az egész versenyből azonban csak annyira emlékszem, hogy felmegyek a színpadra, és bemondom a címet. Később már csak a dermedt csendre emlékszem, amely a vers után fogadott. Mikor aztán levonultam a színpadról, akkor csattant fel a vastaps, és a zsűri az első helyet ítélte nekem.

- Úgy tűnik, hogy mindig száz százalékosan jelen vagy a versekben.

- Talán azért is tudom a verseket annyira átérezni, mert sajnos nagyon sok negatív dologban volt részem. Lényegében minden vers egy adott szituációhoz kötődik. A versmondó tanárommal nagyon sokat beszélgetünk egy-egy költeményről, ezért is volt olyan fontos, hogy jól ismerjük egymást. Ha nem tudom, hogyan is adjak elő egy verset, ő felidéz egy emléket az életemből, és akkor azonnal megjelenik bennem az az érzés, ami segít, a verseket átélni, és mások számára is átélhetővé tenni.

- Hogyan kerültél kapcsolatba az 50 tehetséges magyar fiatal programmal?

- Az iskolai faliújságon fedeztem fel a program plakátját, és mivel láttam, hogy van művészeti ág, úgy döntöttem, jelentkezem. Egy nagyon pozitív kisugárzású embert ismertem meg a mentorom, Horváth Magyary Nóra személyében, akit mára pótanyukámnak tekintek. Rengeteget segített nekem, mindig tudott jó tanácsokat adni. Ha magam alatt voltam vagy csalódtam, mindig számíthattam rá. Megtanultam tőle, hogy nem arra kell fordulnom, amerre a nap forog, hanem a nap fog majd arra fordulni, amerre én vagyok.

- Mik a jövőbeni terveid?

- Nemrég felvételt nyertem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bűnügyi nyomozó szakára, így most az első számú célom, hogy szóvivő lehessek egy napon. De természetesen versmondást sem fogom abbahagyni, mert ettől kapok lelkierőt, és ettől érzem biztonságban magam. Szeretnék egy verses-zenés produkciót létrehozni, melyben a költemények zenei aláfestést kapnak. Ehhez egy turnét is tervezek. Emellett nagy álmom, hogy egy nap én is létrehozhassak egy hátrányos helyzetűeknek szóló programot, és ezen keresztül olyan tehetségterületeket mutassak a gyerekeknek, amelyben, ha úgy gondolják, el tudnának helyezkedni a későbbiekben. Sajnos azt figyeltem meg, hogy az ilyen programok egyre kisebb figyelmet kapnak manapság, pedig nagy szükség van rájuk, mert rengeteg a tehetséges fiatal, csak nem tudnak elindulni az úton.