Az 1969-es születésű Polly Jean Harvey az autonóm, magát bátran vállaló, határokat feszegető, kísérletező művész egyik archetípusa, a popzenében nagyot alkotó nők egyik legfontosabbika. Ezt persze nem most tudtuk meg, de érdemes újra és újra leszögezni, már csak a rend kedvéért is. Életműve elképesztően izgalmas, színes, egységesen magas színvonalú, a fennsíkot pedig számos, a nagyon jó lemezeknél is fantasztikusabb csúcsmű tagolja. Nem véletlen, hogy szerző-multiinstrumentalista-énekesnő a brit MBE (Member Of The British Empire) kitüntetés tulajdonosa és számos alkalommal jelölték rangos zenei díjakra.
PJ Harvey egy dorseti farmon, főként blues-zenéken nőtt fel. Gyerekkorában gitárleckéket vett, tinédzserként szaxofonozni kezdett, tagja lett egy Automatic Dlamini nevű zenekarnak – ez utóbbi azért érdekes, mert itt ismerkedett meg John Parishsel és Rob Ellissel. Mindketten pályafutása fontos alkotótársai lettek. 1991-ben megalakította saját trióját Ellissel és egy másik még korábbi zenésztárssal, Ian Oliverrel. Ebben a felállásban jelent meg Harvey első két lemeze, a Dry (amelyet az a Steve Albini gondozott producerként, aki aztán a Nirvana utolsó sorlemezén, az In Uterón is dolgozott) és a Rid of Me, amelyek az alternatív sztárok közé katapultálták Harvey-t. A nemes egyszerűséggel PJ Harvey névre hallgató trió pont az után szűnt meg 1993-ban, hogy a U2 hívta el őket előzenekarnak aktuális turnéjára.
Első szólólemeze, a To Bring You My Love 1995-ben jelent meg. Ez volt az első album, amin a korábban a már említett U2-val is dolgozó sztárproducerrel, Flooddal dolgozott. Ez az új alkotói kapcsolat a zenész hangzásvilágára is rányomta a bélyegét: a zenéje a koszos, punkos, grunge-os, blues-os gyökerektől kísérletezőbb, elektronikusabb irány felé fordult. Két évvel később, 1998-ban megjelent Is This Desire? című lemezével, amely bevallottan egy nagyon nehéz életszakaszát dokumentálja, begyűjtötte első nagyon komoly szakmai elismerését, Grammy-re jelölték.
Ekkoriban, egész pontosan 1996-ban keveredett romantikus viszonyba Nick Cave-vel, akinek abban az évben megjelent Murder Ballads című lemezén vendégeskedett két dalban (Henry Lee, Death Is Not The End). Viharos viszonyuk pár hónap alatt végighasított az életükön, aztán – ahogy arról mostanában az énekes mesélt is The Red Hand Files című weboldalán, ahol rajongói kérdésekre válaszol – PJ Harvey szakított Nick Cave-vel, aki aztán a The Boatman’s Call című 1997-es lemeze több dalában is megemlékezett kapcsolatukról.
Újabb két év telt el, és megjelent PJ Harvey pályafutásának addigi legnagyobb sikere, a többek közt New York iránti rajongását dokumentáló, a korábbinál kommerciálisabb gitárpop-hangzás felé forduló Stories From The City, Stories From The Sea című album, amiből több mint egymillió példány kelt el világszerte, s amely 2001-ben megnyerte a Brit-szigetek legjobb albumának járó Mercury Prize-t (a díjat, a sors dupla fintora, 2001. szeptember 11-én kapta meg, de nem vette át, mert éppen turnén volt – Amerikában).
A Stories…-lemezt is csak két közreműködővel, Rob Ellisszel és a Nick Cave and The Bad Seedsből ismert Mick Harvey-val vette fel, de a hosszabb szünet után, 2004-ben felvett Uh Huh Her már gyakorlatilag egyszemélyes előadás.
Minden egyes hangszeren PJ Harvey játszik, kizárólag a dobolást bízta Ellisre.
A megelőző album kvázi-popossága után ez egy karcos, lecsupaszított, nyers dalcsokor lett.
Polly Jean saját lemezen utoljára a kilencvenes évek közepén dolgozott együtt John Parishsel – aztán 1996-ban készítettek egy duólemezt, amelyen a zenét Parish, a szövegeket Harvey írta –, hogy aztán 2007-ben újra közösen stúdiózzanak. A végeredmény a Walk Chalk című lemez lett, ami megint valami más a zenész pályafutásában: egy gótikus hangulatú, sötét, zongoraközpontú kamara-lemez. PJ Harvey úgy vágott bele a lemezbe, hogy valójában nem is igazán tudott zongorázni.
Az a legnagyobb dolog, amikor a semmiből kezdesz el megtanulni egy új hangszert, hogy felszabadítja a képzeletedet
– írta az albumról a The Wire. A tíz évvel korábbi mintázatnak megfelelően az albumot ismét egy olyan lemez követte, amin a zenéket John Parish, a szövegeket PJ Harvey írta. A Woman a Man Walked By.
Pályafutásának legutóbbi szakasza nyolc évvel ezelőtt, 2011-ben indult. A Let England Shake című lemezt (Goya, Dali, TS Elliott, Harold Pinter, Stanley Kubrick és Ken Loach művészetének hatásai mellett) elsősorban a háborús tematika, a pusztítás és a pusztulás impressziója inspirálta. Miután 2008-ban PJ Harvey Londonban látta Seamus Murphy haditudósító A Darkness Visible című, Afganisztánról készített filmjét, felvette a kapcsolatot az alkotóval, majd a munkakapcsolat odáig fejlődött, hogy Murphy a készülő PJ Harvey-album minden dalához kisfilmet forgatott. Ezeket a kisfilmeket aztán brit filmfesztiválokon is bemutatták és DVD-n is kiadták. Az album, amelyen John Parsihsel, Flooddal és Mick Harvey-val dolgozott, PJ Harvey pályafutásának egyik legünnepeltebb lemeze és megint valami egészen más a művész katalógusában.
Folkos, narratív és megrázó. Fájdalmas vallomás Angliának.
Ezen a nyomvonalon halad tovább PJ Harvey legutóbbi stúdiólemeze, a The Hope Six Demolition Project. Egyfelől politikai és szociális kérdéseket feszeget – persze nem a napi politika szintjén, hanem többnyire kibontva, absztrakt módon, metaforikusan kezelve azokat –, azonban szélesebbre nyitja az optikát, másfelől hasonlóan a Let England Shake-hez, a Seamus Murphyvel közös munkán alapszik (ezt a munkát dokumentálja egyébként a The Hollow of the Hand című lemezfelvezető kötet is, amelyben Murphy képet láthatjuk és PJ Harvey verseit olvashatjuk). A dalszerző-énekesnő ez alkalommal nemcsak egy már elkészült dokumentumanyagból inspirálódott, hanem el is kísérte Murphyt a világ több pontjára, háborús-, poszt-háborús- és menekültövezetekbe, Afganisztánba, Koszovóba, Görögországba és az Egyesült Államokba, Washingtonba, az amerikai főváros szegénynegyedébe.
Ezekből az utazásokból építkeznek a korábbiaknál jóval több közreműködővel felvett lemez megindítóan személyes dalai, melyeket PJ Harvey és zenészkompániája nem mindennapi körülmények között, egy a londoni Sommerset House pincéjében felállított stúdióban vett fel. A felvételből élő installáció lett:
a jegyet vásárló látogatók kintről benézhettek a stúdiószobába, az alkotók azonban nem láthatták, mi történik odakint.
És mindezekből, az utazásokból, az ott felvett, valamint a különös dalfelvételek során rögzített mozgóképekből állt össze a Titanicon most bemutatott A Dog Called Money című film.
A 2016-os album után kiadott néhány dalt, egész pontosan az előző lemezről lemaradt számokat (Guilty, A Dog Called Money, I’ll Be Waiting), de énekelt John Parish Bird Dog Dante című szólólemezén is (Sorry For The Loss), legfrissebb teljes munkája pedig egy újabb szín az úgy tűnik végtelenségig bővíthető palettán. Az All About Eve című, 1950-es film londoni színházi feldolgozásához (a darabot egyébként David Bowie-dalokból összeállított Lazarus című musicalt jegyző belga Ivo van Howie rendezte) készült, idén tavasszal megjelent zene nagyrészt instrumentális, a két énekes dalt a darab két főszereplője, Lily James és a legtöbbek által az X-Aktákból ismert Gillian Anderson énekli.
Fejléckép: PJ Harvey (fotó: Seamus Murphy / PJ Harvey Offical)