A kiállítás nem csak papírforma szerint interaktív. 1957-től egészen az első Sziget fesztiválig, 1993-ig járhatjuk végig a magyar pop-rock zene történeti állomásait bakelitek, koncertfelvételek és interjúk segítségével, sőt be is csücsülhetünk akár egy virtuális pártiordába vagy egy klubba, koncertet nézni.
Valóban olyan, mintha visszarepülnénk a hatvanas-nyolcvanas évekbe:
miután a füstfelhőből formálódó rock’n’roll felirat kellőképpen felcsigázott minket, a kiállításon továbbhaladva csak kapkodjuk a fejünket. Egy 1957-es utcába csöppenünk: az Erzsike presszó installációt imádjuk, egyedül azt sajnáljuk, hogy nem lehet beülni – biztos, ami biztos, azért megpróbáljuk kinyitni az ajtaját, amely mögül vakítóan fehér fény világít. A presszó mellett találunk egy Röltex boltot is, 320 forintos ingekkel, 100 forintos nyakkendőkkel és egy pontosan olyan mintájú függönnyel, ami nagyanyáink konyhájában lógott még a kilencvenes években is, a szocializmus hagyatékaként.
Szemben a kirakattal „Kerékpár Rádió Villamoság” szaküzlet hirdeti portékáit szocreál vezetékes telefonnal, kotyogós kávéfőzővel és egy régi vasalóval, ami szintén felidézi gyerekkorunkat.
Az utcáról a TTT (tiltott-tűrt-támogatott) szekcióba léphetünk be, a Dalok terébe, ahol körben a falon a klasszik pop, a hard rock/blues, a klasszikus rock, a beat, a tánczene és az underground egykori, legendás magyar zenészeinek plakátjait találjuk.
Mi persze azonnal a kedvenc szekciónkhoz húzunk, és tátott szájjal állapítjuk meg, hogy még a CPg (Come on Punk Group), egyik kedvenc punkzenekarunk évekre bebörtönzött tagjait sem felejtették ki a sorból. Mellettük és körülöttük az Európa Kiadó zenészeit látjuk, köztük kiemelt helyen Menyhárt Jenő énekes-gitárost. De felbukkan a sorban a Trabant együttes énekesnője, Méhes Marietta, Víg Mihály, Müller Péter Sziámi és feLugossy László is, hogy csak néhány ikonikus arcot említsünk. Közben látjuk, hogy az Underground melletti Hard Rock/Blues részleg előtt nagy a tumultus: a sajtóbejáráson részt vevő Pataki Attila és Nagy Feró láthatóan élvezik, ahogy fiatalkori önmaguk fotója előtt pózolhatnak a kamerákba. A helyiségben szekcióként bele is lehet hallgatni a dalokba, úgy, hogy némelyiknek még az akkori, rossz minőségű klipjét is megnézhetjük.
A csaknem ezer négyzetméteren elterülő kiállítás talán legjobb része a Klub egység, ahol az Ifiparktól az Ikaruszon át a Fekete Lyukig minden emblematikus helyről találunk információt.
Olyan, mintha egy koncertterembe lépnénk, ahol középen retro fotelekben üldögélve nézhetjük a színpadon a hologramon kivetített LGT, Illés és Omega tagjait,
és közben hallgathatjuk is dalaikat. Az installációban egy bárpult is helyet kapott, ahol Bambival és Márka-kólával üdíthetjük magunkat. A Politika terébe besétálva egy flipperen játszva szerezhetünk némi fogalmat arról, hogyan, milyen nehézségek árán sikerült egy zenésznek akkoriban megszervezni egy külföldi turnét. Egy kis helyiségben
egy korabeli pártirodában, egy műbőr fotelben ülve tapasztalhatjuk meg a korszellemet,
miközben egy párttitkár beszél hozzánk a falra vetített videóból. A Technológia szekcióban egy korabeli, házilag kialakított próbaterembe is besétálhatunk, középen pedig egy félbevágott kelet-német Barkasban ücsörögve képzelhetjük el, milyen lehetett egy-egy turné hangulata akkoriban, miközben interjúkat nézhetünk. A Kádár-korszakban még egy keletnémet Framus gitár vagy egy csehszlovák Jolana is óriási kincsnek számított: a zenészek ugyanis nem ritkán, kénytelen-kelletlen,
saját kezűleg eszkábálták hangszereiket, amelyek mára egy letűnt kor ereklyéiként díszelegnek, mint például a „Szarocaster”, a vécéülőkéből készített házigitár.

A félbevágott keletnémet Barkas, ahol interjúkat hallgathatunk. (Fotó/Forrás: Mohai Balázs/Magyar Zene Háza)
Szinte úgy huppanunk le a Házibuli képzőművészet sarokban a zöld, retro kanapéra, mint aki hazaérkezik: itt egy régi Orion tévén nézhetünk és hallgathatunk klipeket, például a Trabant együttes Ragaszthatatlan szív című slágerét, miközben a falon El Kazovszkij Zárt előadás című remekművét is tanulmányozhatjuk, ef Zámbó képe és Sarkadi Péter Ásító című Munkácsy-parafrázisa és az LSD című olajképe mellett.
A hamisítatlan konyhabulik hangulatát idézi meg az a négy szocreál, piros párnájú székből és konyhaasztalból álló installáció, ahol a falon egy, az akkori időszakra jellemző hatalmas pálmafás, tengerpartos plakát látható.

A konyha installáció, ahol úgy érezhetjük magunkat, mintha a nyolcvanas években üldögélnénk egy panellakás tipikus konyhájában (Fotó/Forrás: Magyar Zene Háza)
Az asztalnál ülve fotókat nézegethetünk a zenekarokról, a konyha hátsó részében pedig egy Király Tamás – aki maga is szívesen járt a Fekete Lyukba és ápolt jó viszonyt a magyar underground zenészeivel, művészeivel – avantgárd divattervező által kreált fekete ruhadarab is helyet kapott, aminek külön örülünk.
Látszik, hogy a tárlat kurátorai, Horn Márton és Jávorszky Béla Szilárd valóban odaadó munkával, szakértő szemmel rakták össze a kiállítás anyagát,
amely sokkal inkább társadalomtörténeti szemszögből ad átfogó képet az akkori életérzésről a pop-rock zene világán keresztül. Az utolsó egységben, a Rajongók terében a rendszerváltást követő ikonikus zenekarok koncertjeit, klipjeit nézhetjük meg egy kivetítőn, többek között a Tankcsapdától és a Kispál és a Borztól, ami kissé úgy hat, mintha ugranánk egy generációnyit az időben: és valóban, az akkori korszak lezárása egyben egy új kezdete is, amit jól szimbolizál, hogy
a tárlatról a Sziget-fesztivál K-hídján keresztül sétálhatunk ki.
Azóta tudjuk, az a korszak is lezárult, talán pont a Szigeten, 2010-ben, a Kispál-búcsúkoncerten.
„Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig”
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: január 22.–október 29.
Fejléckép/Forrás: Mohai Balázs/Magyar Zene Háza