Hogy reagált, amikor megtudta, hogy Mester-M Díjat kapott?
Természetesen nagy öröm volt. Jól esett, hiszen ez egyfajta visszajelzés arról, amit mindig is gondoltam: a tanár-diák viszony kölcsönösséget feltételez. A tanítványaimmal közös úton járunk egy ideig, amely végül szerteágazik, de az ösvények később újra találkoznak. Az évtizedek alatt így kialakult egy laza alkotói hálózat – hiszen sok diákom lett képzőművész, média designer vagy éppen filmes. Olyan ez, mint egy a térben rugalmas elemekből létrejövő dinamikus struktúra, amelynek valamennyi csatlakozásában egy-egy kreatív alkotóelme áll.
A Lauder Javne Iskolában az egyik koordinátora a Lauder Multiverzum Innovációs Tér elnevezésű labornak. Hogy kell elképzelnünk, mivel foglalkoznak ott a diákjaival?
Egészen különleges hosszútávú projektről van szó, amely immerzív módon összekapcsolja a tudományt a művészetekkel. A Lauder Multiverzum Innovációs Tér a Magyarországi Diáklaborok Egyesületének egyik tagja. Néhány évvel ezelőtt indítottuk el ezt a STEAM (Science – Technology – Engineering – Arts – Mathematics) műhelyt, és három speciális területtel foglalkozunk: az egyik az űrkutatás, a másik az energia, a harmadik pedig a mesterséges intelligencia. A Lauderben régóta nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hagyományos művészeti technikák mellett teret adjunk az innovációknak, így például foglalkozunk VR-tervezéssel is: feladat lehet a diákok számára például megalkotni egy szobrot, ami a virtuális térben jelenik meg. Ezt az interdiszciplináris megközelítést helyeztük a fókuszba, hogy összekapcsoljuk a különböző szemléleteket és technikákat. Valójában arról van szó, hogy azt a fajta széleskörű tudást, amit régen a polihisztor kifejezéssel illetünk, ma a Lauder Multiverzum Innovációs Térben próbáljuk közösen kortárs módon újra definiálni. Túl azon, hogy izgalmas feladat, lényegében remek lehetőség, hogy az idősebb és fiatalabb nemzedék kapcsolódjon és közösen gondolkodjon.
Szarvas Ildikó diákjaival (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)
Harminc éve tanít a Lauderben, és tudjuk, ez alatt milyen jelentős átalakulások történtek és történnek folyamatosan a technológiában, ami a különböző generációk gondolkodására is hatással van. Tanárként hogyan lehetséges nyomon követni, alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz?
Mindenképpen szükség van valamiféle nyitottságra. Ha a saját művészi utamra, tapasztalásaimra gondolok, mindig is érdekelt a nonlineáris gondolkodás, a hálózatok működése, így ezeket a változásokat átélni és lekövetni a természetes létezéssel volt egyenlő – éppúgy, ahogy azoknak a generációknak, akiknek a gondolkodását alapvetően határozta meg az új technológiák megjelenése. Szerencsére a Lauderben rendkívül rugalmas közegben dolgozom, a módszertanunk alapvetően a reformpedagógia különböző ágazataira és a zsidó hagyomány pluralista szemléletére épül:
igyekszünk folyamatosan tudatosítani magunkban és a diákokban, hogy sokfélék vagyunk, és érték, ha különbözően gondolkodunk és tanulunk.
Persze, könnyű azt mondani, hogy az oktatásunk legyen egyénközpontú, de ez a valóságban óriási kihívás. Minden egyes nap az a feladatunk, hogy maximális nyitottsággal figyeljünk a diákokra – hiszen mindannyian egyéni sorsokat, tapasztalásokat hordoznak –, hogy aztán megtaláljuk a tanításban azokat a közös pontokat, ahol a különböző élettörténetek és kreatív erők találkozhatnak.
Művészként ki volt a legfontosabb mentor az életében?
Alapvetően azért lettem tanár, mert a sors volt olyan kegyes hozzám, hogy festőmesterem Miklóssy Gábor volt még Kolozsváron. Mindvégig szellemi partnerként kezelt, ami legalább olyan fontos, mint megtanulni magát a mesterséget. Képzőművészként vallom, hogy alaposan ismerni kell az anyagokat, a technikákat, a világ mikrokozmikus rekonstruálásának az útvonalát. Ha valaki festő szeretne lenni, elengedhetetlen, hogy saját maga, nulláról indítsa a festmény születését. Képesnek kell lenni összeállítani a vakrámát, beütni a szeget, kihúzni a vásznat és jól bánni az enyvvel – ez a folyamat is része az alkotásnak, hiszen a növények és az állatok erejével dolgozunk. Érdemes tudatosítani magunkban, hogy már ezzel mikrokozmikus teret hozunk létre, pusztán azáltal, hogy lealapozzuk a vásznat. Ez a fajta fizikai erőfeszítés már önmagában lényeges tapasztalás – és csak ezután indul a projekció, az alkotás spirituális része, amikor a vászonra projektáljuk az emberi narratíva vizuális jeleit. Ezért tudatosítom a tanítványaimban is, hogy az anyagot folyamatosan dominálni kell. Amikor valaki egy mű létrehozása során össze-vissza keni magát festékkel, abból jól látszik, hogy még túlzottan küzd az anyaggal. Az alkotói folyamat során egyáltalán nem mellékes, hogy milyen viszonyban vagyunk a környezettel, az anyagokkal, milyen tiszteletet mutatunk akár egy festővászon iránt.
Szarvas Ildikó (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)
Vagyis azt képviseli, hogy a művészet és az alkotás nem csupán tevékenység, hanem teljes habitus és életszemlélet. Ezt kívánja átadni a diákjainak is?
Sokféle érdeklődésű diákkal találkozom nap mint nap. Az egyik irány az alkotói folyamatok gyakorlata, a kortárs problémákon való közös gondolkodás, a technikai kísérletezés, hogy mindenki találjon önmaga számára inspiráló képzőművészeti eljárást. Ha bejönne valaki hozzánk egy kreatív foglalkozásra, azt látná, hogy van, aki fest, mások gipszet öntenek, és akad, aki éppen digitálisan tervez.
A másik irány, amikor az alkotás életformává lesz.
Azoknak a tanítványaimnak, akik képzőművészettel vagy rokon alkotói utakkal szeretnének hosszútávon foglalkozni, egy mélyebb és strukturáltabb mesterségbeli tudást tudok átadni. Köszönhetően annak, hogy nekem is volt mesterem! De mindig jó szem előtt tartani, hogy valójában mindig saját magunk mesterei vagyunk.
Mit gondol, melyek azok a tulajdonságok, amik miatt egy tanárra adott esetben évtizedekkel később is emlékezhetnek a diákok?
Egy példát hoznék fel: amikor megnézzük a Sztalker című filmet, a diákjaim nehezen viselik, annyira lassúnak találják – meglehet, Tarkovszkij világával 18-19 évesen találkozni valóban nem egyszerű, idő kell, amíg leülepszik. Évekkel ezelőtt volt egy diákom, aki később csak azért visszajött, hogy elmesélje, az egyetemi csoportjában rajta kívül senki sem ismerte a Sztalkert. Mivel ő már évekkel korábban látta és interiorizálta a filmélményt, olyan helyzetben volt, hogy a közös filmelemzési beszélgetésben egyfajta aktív facilitátorként tudott részt venni. Valahogy úgy fogalmazott, hogy először ez az élmény csak egy kis mag volt, amit elültettem, ami később bomlott ki számára.
Vagyis ez volna egy tanár dolga?
Így van, elvetni a gondolati magokat – ez azonban kölcsönös. Ezért izgalmas és felemelő tanítani.
Ahány gyermek, annyiféleképpen tekintenek a világra, ezáltal ők maguk is újabb és újabb gondolatmagvakat ültetnek el az én fejembe.
Így hát mindnyájan magvetők vagyunk és forgatjuk a gondolatkerekeket az időkön át. Ebben rejlik a dolog szépsége.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Szarvas Ildikó (Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)
hírlevél
