Bajor Lili

Elvált szülők gyerekeiként a papánknál külön volt a karácsony, és mi mindig nagyon készültünk a testvéremmel. Mert a papa kitalált egy rituálét: gyönyörűen feldíszítette a fát, de az ajtó csak akkor tárult ki, ha mi elénekeltünk egy magyar és egy angol karácsonyi dalt. Ugye mi két tannyelvű suliba jártunk a tesómmal. Tíz éve, hogy nincs köztük a papa. De a testvéremmel mindketten megőriztük a papa néhány ingjét, ilyenkor is felvesszük valamelyiket, úgyhogy a papánk velünk van ma is.

Bajor Lili édesapjával, Bajor Imrével (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Csiby Gergely

Angyalok márpedig vannak. Az én anyukám biztosan egy angyal. Éveken keresztül, míg gyerek voltam, Erdélyben töltöttünk minden karácsonyt. Nagyszüleim házában gyűlt össze az egész család. Nagynénik, nagybácsik, tizenkét unokatestvér. Kint vállig érő hó volt, mínusz 15 fok az erdélyi havasokban. Édesanyám mindenkinek gondoskodott személyes ajándékról. Teljesítette a kívánságokat. A lehetetlent is sokszor legyőzte ezért. Ma is ilyen. Már nem járunk Erdélybe karácsonyozni, de

Ő az én legnagyobb ajándékom.

Csiby Gergely édesanyjával (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Horváth Lili

A kép a papámnál készült, elvált szülők gyerekeként két karácsonyom is volt. Szenteste mindig a papánál gyűlt össze a nagy család, jöttek az unokatestvéreim is, én vagyok a legidősebb köztük. És nem úgy volt, hogy szépen lerohantuk az ajándékokat, téptük a csomagolópapírokat. Hanem mindenkinek – ahhoz mérten, hogy hány éves – valamit elő kellett adnia a fa körül. Tulajdonképpen ott kezdtem a „pályámat”: szavalgattam, furulyáztam. Én is próbálom visszavarázsolni azt a nagy karácsonyi hangulatot, bár a három gyerekem közül már csak Dorkát tudom rávenni arra, hogy valamit előadjon szenteste. Gyönyörűen énekel és gitározik. Anyukám december 24-én délután jön hozzánk, majd a gyerekekkel átmegyek este a papámhoz. Megszoktuk ezt az ünnepi jövést-menést.

Horváth Lili családi körben (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Kálnay Zsófia

Százholdas pagony, egy budai társasház titkos kertje. Karácsonyhoz közeledve mindig eszembe jut ez a pillanat. Miközben beszűrődik a Bartók Béla útról a 19-es villamos hangja, a csizmám alatt az első hó ropog, a kettő között pedig olyan némaság, amilyen a téli százholdas pagonyban lehet. De menni kell, mert kész az ebéd. Amint lehet, jövök vissza!

Kálnay Zsófia egy budai társasház titkos kertjében (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Kelemen Barnabás és Kokas Katalin

A karácsonyban a család szeretete a legfontosabb. Az alábbi képeken a Fesztivál Akadémia Budapest alapítóit láthatjuk: Kokas Katalint édesanyjával, Farkas Ágnessel, Kelemen Barnabást pedig ugyancsak édesanyjával, Pertis Zsuzsával, továbbá édesapjával és Thomas Zehetmair hegedűművésszel.

bal oldali kép: Kelemen Barnabás édesanyjával, Pertis Zsuzsával, édesapjával és Thomas Zehetmair hegedűművésszel; jobb oldali kép: Kokas Katalin édesanyja, Farkas Ágnes társaságában (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Keller András

Gyerekkoromban mindig nagyon izgalmas volt a várakozás a Jézuskára. Már napokkal Szenteste előtt nem mehettem be a nagyszobába, nehogy véletlenül megzavarjam az angyalokat. Eleinte próbáltam kukucskálni, de egyszer hallottam valami zajt a szobából, és nagyon megijedtem, hogy elijesztettem őket. A karácsonyi készülődésben az volt a feladatom, hogy párba kellett kötnöm a szaloncukrokat, hogy ezzel segítsem az angyalokat, ha díszítik majd a fát nálunk.

Keller András (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Szenteste napján ebéd után Anyuval megnéztük a Kisjézust a templomban, de Apu mindig elment egy időre délután, és nem sokkal azelőtt ért haza, mielőtt megjött a Jézuska. Ez olyan furcsa volt nekem – nem értettem –, de miután minden évben ugyanez volt, hozzászoktam.

Azt hiszem, talán tizennégy éves lehettem, amikor elmondták a történetüket nekem.

Elmesélték, hogy 1955-ben politikai koncepciós perben elítélték, és börtönbe vetették őket a kommunisták. A nagyszüleim fél évig nem tudták, hová tűntek a szüleim. Nagyanyám karácsonykor feljött Pestre, és a Kozma utcai Gyűjtőfogháznál karácsonyfát állított, hátha él még a fia, és ha él, legyen neki karácsonya.

Ennek emlékére apám élete végéig minden karácsonykor elment erre a helyre, fát állított, és gyertyát gyújtott. Ennyi a történet.

Kiss Anna Gizella

Nagyon szeretem ezt a húsz évvel ezelőtti képet és az emléket is. Szüleimmel (Györgyi Anna színművész és Kiss Csaba író-rendező – a szerk.) mentünk el a nagykarácsonyi Mikulásházba. Krampuszok fogadtak minket, és „igazi” volt a Mikulás, arra emlékszem, hogy tényleg valódi volt a szakálla. Mutatta, mennyi levelet kapott már eddig is a gyerekektől. A következő évben én is írtam neki levelet. Nem tudom, végül megkapta-e, de a kívánságaim valahogy teljesültek.

Kiss Anna Gizella az „igazi” Mikulással (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Létay Dóra

Nálunk a karácsony mindig nagy ünnep volt: nagy család, nagy fa, nagy asztal, nagy vendégség. Szenteste összegyűltünk az ebédlőben, vagyis a felnőttek, mi a bátyámmal és az unokatesóimmal addig szánkóztunk, kutyáztunk a kertben, amíg ők készülődtek. Halászlé- és süteményillat keveredett az előszobában, amikor visszajöttünk piros arccal, fagyott ujjakkal, és leselkedni kezdtünk a kulcslyukon át. „Ott az angyalka!” – kiáltotta a tesóm, és mi elhittük neki. Még a szárnyát is láttuk elsuhanni leselkedés közben. Euforikus élmény volt az ünnep, a csillagszóró, a gyertyafény, a mennybőlazangyal, az ajándékok, a közös vacsora, amikor legalább tizenöten körbeültük az asztalt.

Létay Dóra (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Miklósa Erika

Az anyai nagymamámnál készült a fotó, ő egészen bizonyosan főangyal volt. Ma is úgy érzem, hogy embernek nem lehet olyan szíve, olyan lelke, olyan belső harmóniája, mint amilyen az övé volt. Ő volt a JÓSÁG – csupa nagybetűvel.

és bármerre jár is, minden ember arcát felderíti, mindenkinek erőt ad, mindenki vele szeretne lenni, az ő mély hitében lakozni. Nevelőszülő volt, sok gyerek nyüzsgött körülötte. De karácsonykor, amikor nála töltöttük az ünnepet Szabadkán, csak a miénk volt. A húgomé és az enyém. Mindig kézzel készített nekünk valamit. Ha talált egy porcelán babafejet, varrt hozzá egy kitömött babatestet, mi pedig izgalommal vártuk a karácsonyait, mi lesz az, ami újra életre kel a varázspálcájától.

Miklósa Erika (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Náray Erika

Anyukámmal vagyok a fotón, két-három éves lehetek. Ahogy öregszem, a karácsonyba egyre inkább beépítem a nagymamám vagy az anyukám hagyományait, amelyeket tőlük tanultam. Volt olyan időszakom – szerintem másoknak is –, amikor teljesen mást akartam csinálni, mint amit otthon láttam, nehogy már a felmenők szokásait vigyem tovább, lesznek nálam új rítusok, új receptek, borleves, gesztenyével töltött akármi.

és mégiscsak töltött káposztát, zserbót, húslevest, halászlét készíteni, mert az ízekben, a főzés, a sütés minden egyes fázisában, minden egyes mozdulatában ilyenkor ott lehetnek velünk ők is, akik már nincsenek közöttünk, és egy kicsit odaülnek velünk a karácsonyi asztalhoz, s ettől lesz sokkal meghittebb az ünnep.

Náray Erika édesanyjával (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Peller Károly

Ez a kép karácsonykor készült a haraszti nagymamánál. Amúgy is ilyen pirospozsgás kisfiú voltam, de akkor nagyon hidegből mentünk be a szobába, én pedig rögtön beleültem a fotelba, néztem az ajtót, mikor nyílik, s mit hoz majd a Jézuska. A várakozás pillanatát rögzíti a fotó. Nálunk egyébként az volt a hagyomány, hogy elmentünk sétálni, és mire hazaértünk, addigra a Jézuska „meghozta” a karácsonyfát. Ma már húgommal közösen díszítjük anyunál a fát. Hosszú és dús ünnep a karácsonyunk, ugyanis édesanyámnak december 25-én van a születésnapja.

Eszembe jut egy másik történet is, amely már felnőttkori. Az Operettszínházzal tizenöt éven keresztül vendégszerepeltünk karácsonykor is Münchenben. December 24-én reggel 8-kor beültünk egy autóbuszba, és elindultunk oda. Ezért a családom egy nappal korábban tartotta a szentestét, december 23-án. Miattam módosítottuk az ünnepi naptárt. Máig hálás vagyok a családnak ezért.

Peller Károly (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Peremartoni Krisztina

A fotó az első karácsonyomkor készült, apukám fényképezett. Nyilván erre még nem emlékszel, de a többire igen. A szentestéket mindig Balatonarácson töltöttük, a nagyszüleimnél. Nem messze a tótól. Hideg és havas telek voltak. Nagymamával fakutyáztunk a Balaton jegén, és még jégvitorláztunk is. Nagyon készültünk az ünnepre. Szenteste a konyhában a sparhelt és a cserépkályha mellett várakoztam, a nagymamám azt mondta, ne moccanjak meg, legyek csendben, mert csak akkor hallom meg az angyalokat, ahogyan beszállnak hozzánk a karácsonyfával és az ajándékokkal. Nagyon figyeltem. Mozdulatlanul.

Aztán megszólalt a csengettyű, azt is az angyalok rázták meg. Be lehetett menni a nagyszobába, a karácsonyfán gyertyák égtek, én boldogan hallgattam, ahogy a nagypapám elénekelte a Stille Nachtot, németül.

Az egyik angyal másnap hajnalban még visszaszállt, és a reggelihez terített asztalon, a szalvéta alá kis meglepetéseket rejtett el. Nagymamám volt ez az angyal, ő találta ki a másnapi ajándékozást, ami szokássá vált a családban. Megmondom őszintén, sokkal jobban izgultam, mit hagyott az angyalka a szalvéta alatt, mint előző este.

Peremartoni Krisztina (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Pokorny Lia

Karácsonykor a pontyok a fürdőkádban várakoztak. Aztán egyszer csak eltűntek onnan. Megkérdeztem anyukámtól, hova lettek. Azt mondta, átúsztak látogatóba más családokhoz is. Sokáig tartotta magát ez a mese nálunk.

Amikor ez a fotó készült, Salgótarjánban laktunk, nem messze az anyai nagymamámtól, aki fényképész volt, a nagypapa pedig jogtanácsos, és rendkívül szigorú ember. Valami különös varázsa volt a nagyszülőknél töltött karácsonyoknak. Náluk a csoda talán hihetőbb volt egy gyerek számára. Gyönyörű régi tárgyaik voltak, azok is hozzátettek a karácsony bűvöletéhez, meseszerű hangulatához. Vidám ünnepeink voltak. És ezt a vidámságot viszem tovább én is a saját karácsonyaimmal.

Pokorny Lia (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Rakovszky Zsuzsa

Már nem emlékszem, melyik évben készülhetett a kép – ’55-ben? ’56-ban? –, de az biztos, hogy a karácsonyfán még igazi gyertyák voltak, nem égősor, és igazi szaloncukor, selyempapír-rojtokkal a csomagolás két végén. Ezeknek a korai karácsonyoknak a „menetrendje” mindig ugyanaz volt: délután a nagynéném elvitt egy gyerekelőadásra a SOTEX-kultúrházba (alighanem az üzem amatőr színtársulata adhatta elő a Hófehérkét vagy a Hamupipőkét). Hazafelé úton már sötét volt: lehetett leskelődni, látszik-e már egyik-másik villanyfényes ablakban a karácsonyfa, „megjött-e már a Jézuska…”.  Mert ha igen, akkor bizonyára már otthon is… Rendszeresen visszatérő, csaknem teljesen biztosra vehető csoda: ilyennel a későbbiekben már nemigen lehet találkozni. És mégis:

Rakovszky Zsuzsa (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Reisz Gábor

„Most így, ha visszagondolok, emlékszem
pontosan, ahogy tekergek abban a lakásban, tipegek,
rohangálok, néha rám szól a nagymamám, néha valaki más, hogy
ne marhuljak, hogy ne bohóckodjak. Össze-vissza bejárom az
egészet, mert tudom, hogy történni fog valami. Valami rémlik
korábbról is, de most van először, hogy tudom,
itt várjuk a csodát. És aztán hirtelen sötét lesz,
valahogy az emberek is eltűnnek, kicsit talán egyedül is
vagyok a nagy, sötét lakásban, nem értem, hová lett mindenki,
ez valami játék, határozottan állíthatom, hogy be fogok
pisilni az izgalomtól, és akkor hallok valami csilingelést a
folyosó végéről, meg érzem, hogy ott bújt el mindenki, látom
a nappali falán az árnyakat, de semmi nem félelmetes, szól
valami zene, Mennyből az angyal talán, őrületesen hamisan
énekel nálunk mindenki, nem is értem, aztán belépek a
nappaliba, roppan a parketta, a bátyám, aki mindig unottan
néz mindenre, tátott szájjal áll a fa előtt, ami
hatalmas, a vége talán a mennyben van, és ragyog, vibráló
fénye a szemekbe csillog vissza. Most már nem hallom az
éneket, nem hallok már semmit sem, némaság van és mosoly
a család arcán, ahogy néznek engem, mert csodát látok.”

Reisz Gábor (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Sajgál Erika

Katedrál üveges volt a lakásunk nagyszobájának az ajtaja. Nem lehetett belátni rajta, csak elmosódott dolgokat, mozgásokat kivenni. Öcsémmel együtt mindig izgatottan vártunk a csengettyűszóra. De előtte már átszűrődött az üvegen a csillagszórók fénye. Amikor aztán a csengettyű megszólalt, beléptünk a szobába, ott állt a csodásan feldíszített karácsonyfa, akkoriban még gyertyák is voltak rajta. Az erkély elé került a fa, úgyhogy elhittem a szüleim meséjét, hogy a Jézuska és az angyalok éppen most szálltak ki az ablakon. Álltunk a fa előtt, és közösen mondtunk el egy verset, amelyet ma is mondunk, a gyerekem is megtanulta:

Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím' elhozták
A halkan szálló angyalok.

Köszönjük neked, édes Jézus,
Hogy szíved minket így szeret,
S az angyalok dalával együtt
Dicsőítjük ma szent neved!

S ha elmúlik majd a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot
Szeresd, ó édes Istenünk!

Most nálunk lesz a karácsony, velünk van anyukám, jönnek az öcsémék is a két gyerekükkel. Én fogok főzni. Ez lesz az első olyan karácsonyunk, hogy – előre megbeszéltük – nem veszünk ilyen-olyan tárgyakat egymásnak, hanem a családi együttlét lesz maga az ajándék.

Sajgál Erika (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Schneider Zoltán

Most, hogy a Fidelio kérésére a családom végiglapozta az összes albumunkat, hogy gyerekkori fotót találjunk valamelyik karácsonyunkról, és végre meglett ez a teherautós kép, szóval elnézve régi önmagamat, ha szakállal képzelném el azt a kisfiút, meg talán celofánt tennénk a fotó elé, voltaképpen megállapíthatnánk, hogy alig változtam. Vagy mégis?

De rátérve a régi karácsonyainkra: a piacon beszerzett pontyok egy ideig a kádban voltak. Szerintem sokaknál. Másrészt mi december 24-én körbejártuk az egész családot, hiszen mindenki egymás közelében lakott, a nagyszüleim, a keresztszüleim is. Mindenhol volt karácsonyfa, mindenhol ettünk, és mindenhol kaptunk ajándékot a bátyámmal. Egy ideje nálunk jön össze a család szenteste, a kis feleségem már úgy októberben elkezd aggódni, hogy elég lesz-e az ételmennyiség. Mindig elég.

Schneider Zoltán (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Szabó T. Anna

Komandó, Kovászna megye legmagasabb települése, valamikor a nyolcvanas évek elején. A téli vakációt a szüleim orvos barátjánál töltöttük, sízni mentünk, volt gyerekpálya is, úgynevezett „kutyával”, vagyis csákányos felvonóval, kevesen voltak, ugratókat építettünk, nagyokat repültünk rajta. Volt hóvárépítés is, és esténként a kandallónál meséltünk és játszottunk. Ott hallottam először farkasüvöltést, és ott írtam meg az első színdarabomat is, az összegyűlt gyerekekkel adtuk elő nagy izgalommal, papírból kivágott bábokkal. A képeken engem és az öcsémet (és még három másik gyereket) vontatnak egy régi fehér Daciával a havas úton, máig emlékszem, mennyire élveztük. Rajtam az új (örökölt) síbakancsom.

Szabó T. Anna öccsével (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Minden hétvégén kirándultunk gyerekkoromban, télen síléceken, az erdőkben csúszkáltunk, olyan havak voltak, hogy simán eljutottunk a sín akár a tömbházunkig is. Akkoriban minden karácsonyra lécet vagy bakancsot és síruhát-síszemüveget kértem, meg persze könyvet, a szüleim valahogy mindig beszerezték, ami kell, pedig nem lehetett kapni szinte semmit, gondolom, az akkor már Budapesten élő síbajnok nagybátyám segített. Örülök, hogy átélhettem, mire való a hó, és milyen jó siklani a lécen, gyorsan is, lassan is, merengve vagy a sebesség extázisában, milyen szikrázó napsütésben frissen hullt magashegyi havat enni (akkor még lehetett), milyen átfagyva hazaérni édesanyám ebédjére.

Nemrég elém kerültek ezek a képek, édesapám diái, és megint belémsajdult: diákkorom óta nem volt léc a lábamon. A gyerekeink már nem éltek át ebből a mámorból semmit, legfeljebb a kirándulás és a szánkózás örömét.

Takács Katalin

Amikor én még… akkor még csodálatos havas telek voltak. Az a nagy fehérség számomra varázslatot jelentett, száguldást szánkóval, hempergést, valamiféle szabadságot. A világ átalakult, különös jelmezbe bújt, elhalkult benne minden. S ha jött a karácsony, apámmal nagy sétát tettünk, titkon próbáltam „lépést tartani vele”, felnéztem rá, ő volt a biztonság, s mire hazaértünk, ott várt a gyönyörű, fénnyel teli karácsonyfa. Akkor még hittem, hogy Jézuska hozta, csak később jöttem rá, hogy édesanyám szorgoskodott, míg mi az utcát jártuk.

Ezen a fotón barátnőm, Bán Anna, húgom, S. Takács Zsuzsa és jómagam. Imádtam szánkózni. időszámítás előtt 1963-ban.

Bán Anna, S. Takács Zsuzsa és Takács Katalin (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Vajda Gergely

1985 decemberében, tizenkét évesen, Apukámmal utaztunk a kanadai Montréalba, hogy Édesanyámmal töltsük a karácsonyi-újévi időszakot. Anyu akkor egy Puccini-produkcióban szerepelt ott, és mindenki örömére sikerült ezt a családi utat megszervezni. A kép a belváros melletti hegy, a Mount Royal tetején készült, ahol lehetett szánkózni és korcsolyázni is, és ami – a mai napig élesen emlékszem – tele volt mókusokkal, akik a nagy hidegben bármi ehetőt örömmel vettek a sétálóktól. Tőlem, lévén egy szopránénekes gyermeke, mentolos torokcukorkát kaptak. Ezt a képet ugyan nem, de a gyermekkori látogatás történetét módomban volt megosztani a montréali operaközönséggel, amikor 2004-ben, egy Bartók-Schönberg produkcióban én debütáltam karmesterként az ottani operában.

Vajda Gergely édesanyjával, Kincses Veronikával (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Vámos Miklós

Amíg óvodás voltam, imádtam a telet. Hóembert építeni, golyót gyúrni, és nyakon találni ismeretleneket, siklani a műjégpályán – közel laktunk ahhoz. De mindig csak fölcsatolós korcsolyám volt, nagyon szerettem volna rendeset, cipőre szereltet. Negyvenes éveimben vettem magamnak egy kanadai hokikorit, azzal jártam egy darabig a műjégre, sokszor Koncz Zsuzsával, hétköznap délelőtt, amikor kevesen voltak. Sajnos, ez is elmúlt.

A mellékelt fotó a kedvenc képem, anyával és nővéremmel, téli fényekkel a jégen. Akkoriban még minden rendben volt, legalábbis azt hittem.

Vámos Miklós nővérével és édesanyjával (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Békés, szép karácsonyt kívánunk minden kedves Olvasónknak!