– 2008-ban azzal a céllal indultatok, hogy azokról a produkciókról, előadásokról írjatok, amelyek NKA-támogatással valósultak meg. Akkor miért volt erre szükség, és most már miért nincs?

Csáki Judit: Lehet, hogy ma is szükség lenne rá, nem tudom. Tíz éve az akkori ÁSZ "szólt rá” az NKA-ra: arra voltak kíváncsiak, hogy ha valaki kap pénzt valamire, azt létrehozzák-e, vagy csak szépen elszámolnak vele. Ma ugyanis nem tudni, és nem is számít a kurátorok döntéseinél, hogy az előző évi támogatásból mi született. Ezért jött létre a Revizor, az NKA által támogatott projektek tartalmi "ellenőrzésére", kritikák formájában. Kezdetben a kiadói feladatokat Zimányi Zsófia közbenjárásával  a Budapesti Tavaszi Fesztivál végezte.

– Ez egy ideális helyzet volt: anyagilag biztosítottatok voltatok, nem jót kellett írni, hiába ugyanabból a kézből kaptatok pénzt, mint a kritizált produkciók.

László Ferenc: Persze ez némiképp sikamlós helyzet volt, és minél hamarabb szabadulni akartunk a „NKA portálja” címkétől. És az is kiderült, hogy komoly ellenérzéseket vált ki a kulturális szféra szereplőiből, ha a cikkek alatt feltüntetjük, hogy mennyi támogatást kapott a produkciójuk.

László Ferenc az Operaházban Kolonits Klárával beszélget (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

CsJ: Pedig a közönség ezt „bírta”, sokan hiányolják.

LF: Összefoglalva, megkapaszkodtunk az NKA által kínált lehetőségben, és egy-két év alatt nagy általános kritikai portállá alakultunk. Beindult a filmrovatunk, írni kezdtünk külföldi előadásokról is. 2010-ben jött létre a saját kiadónk.

– Online akkor még jóval kevesebb kritika jelent meg, mint most.

CsJ: A Revizor létrejöttének igazi oka az volt, hogy a kétezres években eltűntek a printlapokból az elemező szakmai kritikák, és egyre több lett a bulváros tartalom és az ajánló. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy a minőségi kritikának még mindig van létjogosultsága és közönsége. Akartunk egy olyan portált, ahol nyomtatott színvonalú kritikákat tudunk online közölni –

akkor még jelentett valamit, hogy „nyomtatott színvonal”.

– Tíz év eltelt, és ma már egyáltalán nem ez a dal van. Eltűnt a kritika, nem csak itthon, erre a jelenségre a New Yorker és a New York Times is panaszkodott már.

CsJ: Vannak még. A német, angol és francia lapokban nagyon komoly kritikák vannak – példaként a Frankfurter Allgemeine Zeitungot említhetném.

A kritika itthon pusztult ki a sajtóból, részint az olyan lapokkal, mint a Népszabadság, részint amiatt az ostoba, viszont politikafüggetlen hipotézis miatt, hogy az olvasó idióta, mert legfeljebb öt sort hajlandó elolvasni. Pedig az olvasó nem idióta.

– Feri, azt szoktad mondani, hogy háromezer karakter a figyelmünk nekünk, online olvasóknak.

LF: Úgy pontosítanám, hogy az első háromezer karakternek meg kell küzdenie a hátralévő kétezerért. Ha ott lazul a szöveg, elveszítjük az olvasót.

CsJ: Voltak igen hosszú cikkeink – például Forgách András Hamlet-esszéje –, és rengetegen olvasták őket. Ha jó a cikk, az olvasó marad.

Csáki Judit

– És van jó kritika? Vannak jó kritikusok?

LF: Melyik korszakban volt a színikritika írásnak nemhogy tíz, de öt neves képviselője? Most van. A zenekritikával is ez a helyzet. Fel tudunk sorolni öt-tíz érdemi zenekritikust. Ennél soha nem volt több. Viszont annyi helyen lehet kritikákat vagy kritikaszerűségeket olvasni, hogy ezen a nagy táblán a tízet nehezebben találjuk meg, mint régen a hármat.

CsJ: Ezzel azt mondod, hogy sok orgánum van, ahol közölnek kritikát.

LF: A színikritikánál mennyiségi probléma nincs, csak minőségi: nagyon hullámzó a színvonal. A komolyzene-kritika esetében sokkal nagyobb probléma az, hogy a műfaj a magyar hagyományok szerint óvatos, olykor már-már baráti jellegű.

Mivel a zenekritikusok többsége ugyanabból az iskolából kerül ki, mint a zenészek, megfigyelhető egyfajta jóindulatú óvatosság.

Ráadásul a zenészek olykor úgy vélik, hogy a kritika mintegy kötelező hódolat a munkásságuk előtt. A külföldi előadók viszont jóval könnyebben kapnak szigorú kritikát.

CsJ: Főleg, ha kritikának számítjuk azt a rengeteg blogot.

– Lehet, hogy azok nem profi kritikák, mégis megörökítenek valamit a színházi életből.

CsJ: Az egyik nagy nyomás a Revizoron az, hogy a vidéki színházakról például a hetilapokban kevés szó esik. Ez egyszerűen torz képe a mai magyar színházi valóságnak, mert

az érdekes dolgok hetven százaléka vidéki színházakban történik.

– Lehet a kritikusi szakmát tanulni?

CsJ: Én konzervatív vagyok, azt hiszem, a kritikaírás nagy része tanítható, elég baj, hogy nem tanítják.

– Tanítják, vannak ilyen kurzusok egyetemeken.

CsJ: Igen, de nem gyakorló kritikusok, hanem doktorok és elméleti szakemberek, amivel nem a PhD-t szólom le, de itt nem rájuk lenne szükség – nem csak elméletre, illetve nem arisztokratikus hozzáállásra.

LF: Én kevésbé hiszek ennek a tanítandó voltában. Ha az ember elvégez egy egyetemet, akkor már megismerkedett a számára elérhető műfajok palettájával, és ha rátekint valamire, fel tudja kritikus szemmel is idézni. Elgondolkozik, mit tart benne érdekesnek, és ha nyílt eszű ember, megvizsgálja több oldalról. Ha van tehetsége az íráshoz, ebből megszülethet egy kritikus.

Képünk illusztráció!

– Hogyan lehet a clickbait-korszakban fenntartani egy kritikai portált?

CsJ: Szerintem közfeladatot látunk el. Én nem tehetem a különböző rezsimektől függővé, hogy mi mikor kellünk, ez nem attól függ, hogy az aktuális kormánynak lövése van-e a kultúráról vagy sem. Mi vagyunk, és tovább fogunk tartani, mint azok a kormányok, amelyek tesznek a kultúrára.

– Miről érdemes kritikát írni? Az év rögtön egy Mága-koncertkritikával indult a Librariuson, egy echte „fikázással”, ha úgy tetszik, amelyet a magyar sajtóban számos helyen szemléztek. Érdemes kritikát arról írni, ami ennyire rossz?

Kapcsolódó

Nem kellett sokáig várni, meg is született az Év Zenekritikája

Két üveg Mága-bor sem tudta megmenteni a prae.hu vitriolos tollú kritikusát a Mága Zoltán koncertjével járó traumától.

LF: Érdemes, és nem is csak azért, mert sokan elolvassák. Úgy gondolom, hogy nem mondhatunk le a minőség jelszavával azokról a témákról, amelyeket nem ezer vagy tízezer ember néz meg, hanem naponta milliók. Szűklátókörűségnek tartom, ha nem foglalkozunk a „vacakkal”: mert ez is kulturális produktum, és megérdemli a kritikai szemléletet.

Hadd maradjon nyoma annak, hogy mit váltott ki azokból, akik értelmes ésszel hallgatták-nézték.

Véleményözönben élünk. Mindenki hiszi, hogy fontos és a másokéval egyenértékű a véleménye, de a kritikának azt kell megértetni, hogy ez nem okvetlenül van így. A vélemény akkor válik fontossá, ha kellően gazdag, átgondolt, kifejtett, és képvisel egy értékrendet. Több annál, hogy nekem tetszett vagy nem.

Ahogy a globális felmelegedéssel vagy a kötelező oltásokkal kapcsolatban nem dönthetünk többségi szavazás útján,ugyanígy az esztétikai kérdésekben sem.