Elsőre az ugrott be, hogy a szépkorú nők, férfiak – túl jó néhány csalódáson, fájdalmon – már nem akarnak közelebbi kapcsolatba lépni, akkor sem, ha szívük azt diktálná. A szenvedéstől tartanak, sejtik, hogy ami most kínálkozik számukra – mondjuk ötven felé – elmúlik, ők meg a hátralevő életet társbérletben tölthetik eme utolsó, maró fájdalommal. Mert amikor egy mélyebbre hatoló kapcsolat szakításba fut, az szinte totális személyiségváltozást idéz elő: félelem lesz úrrá minden közelebbi-mélyebb viszonytól. (Erről szól az Emma Thompson és Dustin Hoffman által nagy sikerű mozgóképre vitt Szerelem második látásra című, 2008-as film, rendezte: Joel Hopkins.)
A mítosz fennmaradásának egy gyakoribb akadálya, hogy az érzelmek által váratlanul feldúltak – nyilván az idősebbek – szégyellnek e témáról megszólalni. Hisz
ha beszélnek-írnak róla, azzal a világirodalmat uraló szerelmi lírával szemben egy erkölcstelen, kinevetett témába vágnának bele.
Nem nyugodtam, és körülnéztem idősebb kortársaim, kollégáim, barátnőim körében, és valami tragikus hiányjelet kellett észrevennem. Mondom is sorban: tegyük fel, hogy van egy koros pár, amiben az egyik tag súlyos beteg, a másik vagy elmenekül a gondozás fáradsága elől, vagy marad, de amit csinál, az persze nem szerelem. (Alzheimeresek érzelmi maradványait próbáltam követni, de ez a kirándulás rémes kaland volt, abba is hagytam.) Hogy jövök én ide naiv kérdésemmel, hogy az időskorúak hogyan élik meg ennek az ún. „last love-affair of my life”-nak a viharjait?
Csakhogy szembejött velem Örkény István, a zseni, Macskajáték című darabjával. Hihetetlen élmény volt, amikor először találkoztunk, és azóta, ahol csak megy, végig élvezem. A sztoriból csak annyit, hogy a főszereplő nő (Orbánné) jól benne van a korban, bokája vizesedik, vendégségre készülve cipőit alig tudja felhúzni – nem sorolom e korral járó nyavalyákat –, és beleszeret (!) Csermlényi Viktor operaénekesbe, aki ugyancsak benne van a korban. Utolsó szerelem? Igen, ám persze Örkény módján: groteszkbe csavarva, de mégis szívszorítóan, emberi módon elém tálalva. Orbánné mindent megtenne szerelméért, csak a nyilvánosság előtt az operaénekes tapogató kezeit nem tudja elviselni. Pedig ez is van. Örkénynél a szerelemmel a test közreműködése is jár, akkor is, ha az évek megrágták azt a testet.
Blaskó Péter mint Csermlényi Viktor a Nemzeti Színház Macskajáték című előadásában (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)
Szóval Orbánné és a Macskajáték visszaadta e leszólt, szégyentelennek tekintett téma iránti kíváncsiságom. Merthogy – bármi is szól ellene – van ilyen: a cérna végén, kire-kire ráköszön ez a lelki érzéshullám. Körbenéztem barátaim (kortársaim) között, és egy-két esetben azt a pillanatot kaptam el, ahogy egy körülbelül hatvan körüli asszonyt gyötör ez a szenvedély, titokban – a közvélemény nem tűr ilyesmit, vagy ha tűri, lehetetlennek, mi több, erkölcstelennek tartja. Öregséggel elmúlik a vágy, kihal a lélekből a szenvedély, az ilyen gyötrelem nem létezik, csak affektálják…
Milyen is ez az „erkölcstelen viszony”?
Nevetséges – mondja a jónép előítélete. Örkény ennél bölcsebb: groteszkkel játszó darabja fedésében ott van az igazi szenvedély, ami nem törődik a körülményekkel, mások véleményével, élni akar, élni teljesen, csak jöjjön viszonzás. (Örkénynél ebből lesz a galiba, de a nyájas olvasó bizonyára ismeri ezt a kacifántot, ezért nem mondom el mulatságos-szomorú kacskaringóit…)
Egy szó, mint száz, akinek időskori szenvedélyére mint „kukkoló” ráérezhettem, megdöbbentem.
Nem igaz a köznapi előítélet, miszerint a szenvedély kihal az idők múlásával. Potenciáját vesztett ismerősöm is hálát ad az istennek (meg szerelmének), hogy „belezúgott”, vagyis hogy átélheti a szerelem Sturm und Drangját meg fájdalmát, őrületét, reménytelenségét – a „last love of my life”-ot, ahogy azóta nevezem ezt viszonyt.
Példaképem, Helmuth Schmidt, egykori (tán a történelem legjobb) német kancellárja későn vesztette el feleségét (Hannelore Glasert, akit a kor „Loki” néven ismert), és idős korára, 93 évesen beleállt egy korábbi munkatársa (Ruth Loah) életébe. Interjúiban többen is rákérdeztek, nem gondolja-e szentségtörésnek „megcsalni” az akkor már eltávozott „Lokit”, élete nagy szerelmét? Ilyen buta kérdésre a már tolószékben, pacemakerrel nyilatkozó „Altbundeskanzler” bölcs mosollyal így hárított: „megvagyunk”. És ez így volt igaz, új viszonya több mint tíz évig tartott, ha jól számolom. (Persze ebbe a kapcsolatba a gondozás is beletartozik, de érzelmi hullámát Schmidt sohasem tagadta.)
A „last love of my life” – mint egérút
Aztán itt van az időskori love sajátos változata: szerelem (illetve szeretés) mint menekülés a magánytól. Az egyedül maradottak – akár férfiak, akár nők – börtönnek érzik a magányt, sok minden miatt: magukra zárják az ajtót, megtanulnak főzni-vasalni vagy bejárónőt elviselni, de nincs, akihez akárcsak egy szót is tudnának illeszteni, aki válaszolna, aki megfogná a kezüket. Ez a menekülés-szindróma a társadalom legalább tíz százalékát terheli, bármit is mondanak a szociológusok. Gyermekét egyedül nevelő asszony, miután a gyerek (ahogy mondják) kirepült a fészekből, az anya, mint az ujjam, magányba süpped.
De az özvegyen maradt férj sorsa se jobb.
Az alig hatvanas férfinál nincs szomorúbb látvány.
Nem panaszkodnak, hozzáedződtek a fájdalomhoz, de életük lyukacsos, szürke, a négy fal – képletesen – láthatóan rájuk borul. Nos, ha ilyenkor betoppan egy ismerős, akiben érzelem-csírát is fel tud fedezni a férfi (vagy nő) – megnyílik valami fura boldogság-féle. Nem olyan, mint az első (második, érett kori stb.) szerelem, de minimum szabadságélmény, kitörés a szürkeségből, az elviselhetetlen szótlanságból, a monologue intérieurből (miszerint csak magammal beszélek, és közben látom magam és „belső partnerem” kiszolgáltatottságát). Nos, ettől szabadul, akire ráköszönt egy „sorstárs” – akárhány éves –, de társ, akinek meg lehet fogni a kezét, aki érti, mit gondolok-mondok. Ez bizony igazi öröm. Mit tegyek: ezt neveztem el úgy, hogy the myth of the last love.
Szex és a „last love-affaire”
Ez a szerelem-szeretés fajta nem a szexre épül. Mondanám, hogy inkább az elfogadásra, szívmelegségre – ami egyre nagyobb hiánycikk világunkban. Azaz a szavak (levelek!) játékára. Igen, levelekre, habár a digitális korban azt mondják, a levél halott, az e-mailre építő szerelem pár nap alatt kihal. Pedig van ilyen. Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című – tragikus férj-szerető-szerelem-fájdalom viszonyát kommentáló –, híres verskötete lírai tour de force. Ám a „lírai rekviem” mögött ott található a levéltömeg. (A dokumentumértékű titokgyűjtemény Kabdebó Lóránt monumentális kutatása révén olvasható.) A levéltömegben, ott találod az igazi szerelmet, plusz a házastársi viszony poklát – ménage a trois –, de még a „mindent akarás” kínját, gyűlöletét, őrületét, azaz e viszony gyilkos szenvedélyét is. (Hisz tudjuk: Szabó Lőrinc huszonéves szerelme, Korzáti Erzsébet öngyilkos lett, de a költő is vagdosta ereit – hál istennek, eredménytelenül.) De a levéltitkok, a megcsalt-szeretett felesége többszörös szuicid kísérletének tragikumát is.
Az időskori „last love” nem mennyország – véres-gyilkos viszony, „héjja nász az avaron”. Az ilyen kapcsolat a boldogságot csak gyógy-cseppekben nyújtja, ám életben is tart, felépít (és szét is tép…).
Szabó Lőrinc az Est-lapok munkatársaként (Fotó/Forrás: MTAKK)
Még több „szégyentelen” ügy
Csak megemlítem a régebben zárójelbe tett viszonyt: Móricz Zsigmond és Csibe szerelmét. Egyik legnagyobb írónk 63 évesen kapta ki a Littkey-kislányt, először gyámként pátyolgatta, aztán beleszeretve haláláig szerelmes volt bele. (Maga írja naplójában, hogy „ősz-korára látogatta meg a szerelem” Csibe személyében…) Tudjuk, e kapcsolatból lett a klasszikus regény Árvácska címmel. A történet valódi-igazi háttere azonban „szégyentelen” titok volt a konzervatív közvéleményben (szerelme miatt „vén kujon” jelzőt kapott tán a közelmúltig). Mert erkölcstelennek tartották e viszony tudomásul vételét, mondván,
ha elfordítjuk a fejünket, akkor ez a „szégyentelenség” nincs, és miénk marad a tiszta-emberségű író-óriás.
Egyébként Móricz halála után Csibét az író lányai kiutálták, ám ez a Csibe addigra már kikupálódott, és Móricz Erzsébet néven hős felnőtt lett, zsidómentő akciókban küzdött, majd jóval halála után (1996-ban) a Jad Vasem jeruzsálemi emlékhelyen felvésték nevét a világ igazai közé. (Köszönet Nyáry Krisztiánnak az adatok feltámasztásáért – ld. Így szerettek ők.)
Móricz Zsigmond Leányfalun, családja körében, 1940-ben (Fotó/Forrás: FORTEPAN)
Van itt más is…
Ahogy belekaptam egy névbe, rögvest jöttek a többiek. Elsőként Faludy György – aki élete végén, kilencvenhárom évesen lett szerelmes (a prűd hivatalosság persze érdekházasságként könyvelte el szenvedélyét). Faludy nagy költő volt, megjárta a poklokat (a recski büntetőtelepről meg is írta élményeit: Pokolbéli víg napjaim címmel, 1962-ben). De amíg lehetett, vagyis amig engedte a nyilas meg komcsi cenzúra, hihetetlen lírai művet publikált: a Pompei strázsán című verseskötetét (1945-ből meg a Villlon-átköltéseit), ma is kéthavonta olvasgatom…
És csak jöttek a többiek. Vladimir Nabokovot alig merem említeni (Lolita című regénye (angolul: 1955, magyarul: 1987) botrány-listán van tán még ma is…) – pedig ez a lány-szerelem nem a fantázia szüleménye, Nabokov, az orosz-amerikai író valóságos élettörténetéből sarjadt regény: tán ez is a késői szerelem mitológiájához tartozik. (Prűd magyarhoniak ne figyeljenek!)
Majd még egy név a világirodalom csúcsáról: Ernest Hemingway, őt is alig merem idecitálni – de kihagyhatatlan. Minden generáció imádja, igazi népszerű és egyben mélyen klasszikus nagyság. Közben oroszlánvadász, a spanyol polgárháborúról tudósítja az amerikai lapokat (erről szól az Akikért a harang szól című regénye). Hemingway élete közepétől kezdve súlyosan depressziós, kórházról-kórházra jár, ahol is elektrosokkal próbálkoznak (te úristen!). Nem csoda, hogy jön a pia meg a kínlódás, aminek vége suicidium.
Ernest Hemingway 1953-ban a Finca Vigiában, a kubai San Francisco de Paulában. Az író a saját portréja előtt áll. A festményt Waldo Peirce készítette róla és a Kölyök Balzac (1929) címet viseli. (Fotó/Forrás: Ernest Hemingway Collection. John F. Kennedy Presidential Library and Museum, Boston.)
Ám mindezek előtt még ott a nagy (beteljesületlen) szerelem. Negyedik, azaz utolsó feleségével (Mary Welshsel) Velencébe utaznak, békülő-túrára (javítani megromlott házasságukat). Csakhogy ott – 1948-ban – az író végzetesen beleszeret egy olasz arisztokrata tinilányba, „contessa” Adriana Ivancichbe. Állítólag ez volt ihletője az Öreg halász és a tenger című, 1952-es kisregényének (amiért 1954-ben Nobel-díjat kapott). Az Adriana-viszony szenvedélyes love story volt, bár plátói maradt, csókok, vallomások, levelek dögivel – az író boldog és boldogtalan, lángol és depressziós: majd több évi kínlódás-lángolás után szakítás.
Persze ezt is „szégyellte” a korábbi irodalomfelfogás, „világklasszis nem szerelmeskedik tini csajokkal”, és inkább törölte ezt az affért a zseni életéből. Pedig Adriana maga volt az ihlet, akkor is, ha beteljesületlen maradt. Bár a velencei kaland után Kubában és másutt is találkoztak, aztán pedig leveleztek. Hemingway évekig kínlódott érzelmeivel. Mert tragikus ez a késői szerelem, írását feldobta, de magánéletét nem kúrálta, inkább gyilkos szenvedélyként akad lelkébe. Tűrte, elviselte, az írásba menekült, de még az 1954-es Nobel-díj sem segített rajta. 1961-ben lőtte főbe magát…
A szerelem mint a szavak tükörjátéka
Az időskori szeretést-szerelmet jobbára a beszélgetés, veszekedés, a szavak cseréje, a dialógusviszony hordozza. Lehet, persze, hogy erotika is játszadozik az ilyenfajta viszonyban, de ennél fontosabbnak tartom a „megszólítva-levés” és a kedvességek-gorombaságok lehetőségének élményét, a némaságból kitörés szótükrét. Az elsuttogott szavak zenéjét, hogy az idős szerető napi apróságait el tudja mesélni (meg tudja hallgatni). Egyáltalán az érzelmeket „hordozó” beszédet – írva, telefonon, levélben, e-mailben, négyszemközt, álmokban – sok dimenzióban. Nem egyszerű játszma, de nem is szégyentelen: emberi.
Fejléckép: A Pesti Színház Macskajáték című előadásának jelenete (forrás: orkenyistvan.hu)
hírlevél
