A szakember legújabb, és eddigi legátfogóbb munkájának címe: Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban, amit Daniel fiával közösen jegyez. A könyv traumáinkat és azok eredetét vizsgálja, az egyre nagyobb méreteket öltő stresszel és annak hatásával foglalkozik, valamint értő kritikát fogalmaz meg mértéktelen fogyasztásra szoktatott társadalmunkról, és a jelenségek mögötti okokat tárja elénk. Majd kiutat és reményt is kínál, a gyógyulás útjára vezetve olvasóit. Mert a lehetőség ott rejlik mindenkiben.
A könyv magyar nyelvű bemutatójának teltházas rendezvényét – a szerző jelenlétében – a Várkert Bazárban tartották, ahol Fullajtár Andrea olvasott fel részleteket a könyvből és Palya Bea muzsikált az egybegyűlteknek. A kiadvány öt héten át szerepelt a The New York Time Best Sellers Top 10-ben. Ezzel Dr. Máté Gábor – non-fiction kategóriában – minden idők legsikeresebb magyar írója lett.
Amikor a népszerű szakember Magyarországra látogatott, lehetőségünk nyílt legújabb könyvéről személyesen is interjút készíteni vele. Megkerestük Fullajtár Andreát, aki Dr. Máté Gábor régi tisztelője és munkáinak alapos ismerője, hogy megtudjuk, csatlakozna-e – riporteri minőségben – ehhez az izgalmasnak ígérkező projekthez, és a Jászai-díjas színművész, nagy örömünkre, igent mondott a felkérésre. Így valósulhatott meg az a különleges találkozó, ahol Dr. Máté Gábort Fullajtár Andrea és Canjavec Judit, a Fidelio munkatársa együtt kérdezhette. Büszkék vagyunk rá, hogy részesei lehettünk ennek a nem mindennapi beszélgetésnek.
Canjavec Judit: Egyszer azt mondtad, igen szellemesen, hogy a sírfeliratodon ez álljon: „Sokkal nagyobb munka volt, mint gondoltam.” Mekkora lépés volt a szakmai életutadban ez a könyv, ami tíz év alatt készült el?
Máté Gábor: Még egy ilyen nehéz munkát, mint ez, soha többé nem fogok csinálni. Talán tudjátok, négy-öt évvel ezelőtt visszaadtam a kiadónak a pénzt, amit előlegként kaptam. Azt mondtam, nem megy, nem vagyok rá képes. Aztán mégis sikerült, de néha tényleg nagyon elcsüggedtem.
CJ: Olyannyira, hogy még szakember segítségét is kérted.
MG: Igen, beszéltem egy terapeutával 2020 nyarán. Hetente, két hónapon át, hogy átessek ezen a nehéz szakaszon.
Fullajtár Andrea: Mesélted a könyvbemutatón, hogy magas vérnyomásod lett már a gondolattól, hogy folytasd a munkát, és rájöttél, hogy te meg a könyv a fejedben valahogy egyek voltatok.
MG: Nagyon azonosultam vele, igen.
CJ: Mennyire esett nehezedre mástól segítséget kérni?
MG: Charlie Mackesy íróval a múlt héten találkoztam Londonban. A könyve címe A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló. Három állat és ez a fiú, mind barátok. Egyikük megkérdi a másiktól, mi volt a legbátrabb dolog, amit valaha mondtál. A válasz az volt: segítséget kérni. Ez a legnehezebb mindenkinek. Nézd, én már nem védem magam. Ha segítségre van szükségem, akkor kérek. De nem volt mindig így. Egy újszülöttnek ez nem okoz problémát. Később ezt valaki kiveri belőlünk, mert gyerekkorunkban megtanultuk, ha segítséget kérünk, nem kapjuk meg. Vagy nem is szabad kérni, mert a szüleinknek nincs is rá idejük, sőt inkább nekik kell a segítség. Így aztán eljutunk oda, hogy egyedül maradunk. A legtöbb embernek az a legnehezebb és legbátrabb dolog, amit valaha mondhatnak, hogy segítségre van szükségem.
FA: A színészeknél is gyakori, hogy azonosulnak azzal a szereppel, amit játszanak. Van úgy, hogy már fizikai tüneteik is vannak. Letargia, rossz alvás, ami nem ér véget a próbaidőszakkal. Szerinted hogyan lehet megállítani ezt a folyamatot?
MG: Meg kell nézni, van-e azokban a karakterekben valami minta. Olyan, ami a színészt a saját szenvedéseire emlékezteti, és olyankor a szerepek fájdalmán keresztül éli meg a sajátját is.
FA: Ez érdekes gondolat, ebben a formában még nem jutott eszembe.
MG: Szerintem azok, akik a színészi pályát választják, nem akármilyen emberek! Nagyon érzékenyek, amire hatalmas szükségük is van. Ők így születnek, és többet is szenvednek, mint mások.
Mert minél érzékenyebb az ember, annál intenzívebben érez.
Van bennük egy bizonyos ösztön vagy hívás, hogy más karakter mögött elbújjanak, és ne mutassák saját magukat. De mikor akar az ember bujkálni? Amikor szenved vagy fél valamitől. Ezek mind-mind összejátszanak.
FA: Értem. Sok ember nem emlékszik a gyerekkorából azokra a bizonyos traumákra, amik aztán a későbbiekben a gondokat okozzák. Ennyi év tapasztalata alapján, amit a traumákról tudsz, képes vagy arra, hogy beszélgetsz egy felnőtt emberrel és…
MG: Igen, öt percen belül.
FA: …meg tudod mondani a tünetei alapján, hogy valószínűleg milyen trauma érte?
MG: Először is, nincs úgy, hogy az emberek ne emlékeznének. Lehet, hogy nem tudatosan, de az érzelmi emlékezet mindenkiben benne van, és naponta fellép az ember életében. Nekem nem kell tudnom, kivel mi történt gyerekkorában. Elég megnéznem, mi történik most vele. Milyen a viszonya a férjével, feleségével, párjával, barátjával, gyerekével, szülőjével, munkájával. Az mind megmondja, mi történt vele gyerekként.
Lehet, hogy az emberek nem emlékeznek minden tényezőre, de a szenvedés nyomait a mai napig könnyen látni lehet.
FA: Magyarország még a régión belül is eléggé traumatizált országnak számít. Nekünk valahogy nagyon nem sikerül szembenéznünk a múlttal, vagy arról beszélni, mi történt korábban. Meg tudnád mondani, hogy nekünk, magyaroknak mi az a plusz, amivel érdemes lenne sokkal intenzívebben foglalkozni ahhoz, hogy a múlttal való szembenézés valamivel jobban menjen?
MG: A magyar mindig nagyon lehangolt, depressziós nép volt. Gondolj csak a Himnuszra! Általában minden nép himnusza diadalmas és büszke, a magyarok meg siratják magukat. Abban, hogy a magyarok nem akarnak szembenézni a saját történelmükkel, nem egyedülállóak, mert általában egyik nép sem akar, hiszen az fájdalmas. Emellett a magyarok a világtörténelem áldozatainak tekintik magukat. De vegyük észre, hogy nem vagyunk tehetetlen áldozatok. Hogy nekünk is szerepünk volt a saját szerencsétlenségünkben. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy részünk lehet a saját szerencsénkben is, de ahhoz mindennel szembe kell nézni! Amikor A sóvárgás démona című könyvemhez kutatásokat végeztem, úgy a 2000-es évek körül, találkoztam egy érdekes adattal. Megvizsgálták világszerte, hogy egy év alatt, százezer férfi közül hány hal meg alkoholizmus okozta májbetegségtől. A franciáknál százezerből tizennégy-tizenöt végzi így, a kanadaiaknál tizenkettő. A románok voltak a másodikak, náluk ötven, és az első Magyarország, itt százan.
FA: Ez nagyon durva.
MG: Ami azt is jelenti, hogy itt igen nagy az alkoholizmus kultúrája, bizonyos szempontból még dicsőítik is az ivást. Emlékszem Petőfi Sándor Csokonai című versének igen vicces soraira:
„És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.”
Amíg ezt ki nem küszöböljük, amíg ezzel nem dolgozunk, addig az ország elvérzik a sok italban. A magyar történelemben számos seb és szenvedés, rengeteg bátorság és szépség, megannyi alkotás van.
Tárgyilagosan kell szembenézni azzal, mi volt a szerepünk a történelmünkben, és tudni, hogy lehet egy ennél szebbet is választani a jövőben.
Ez a lehetőség fennáll mindenkinek, egyénileg és egy egész népnek egyaránt.
CJ: Az emberiség eljutott odáig, hogy már mindannyian érzékeljük, mennyire nagy baj van a világban. Te mit látsz és mit gondolsz arról, ami most történik velünk?
MG: Az emberek eljutnak arra a pontra, amikor be kell látniuk, hogy valami nem stimmel, és a politikusok sokszor semmit nem tesznek. Az átlagember józanabb, mint a politikus, és arra is rájön, hogy az eddig elhangzott magyarázatok már nem tisztázzák a dolgokat. Gazdasági válság van, miközben itt vagyunk a világtörténelem leggazdagabb korszakában, s egyre csak növekszik az egyenlőtlenség. A világ nyolc leggazdagabb embere annyit birtokol, mint a világ 3,5 milliárd legszegényebbje együttesen. Sok a betegség, az emberek egyre jobban szoronganak, a gyerekek idegesek és zavartak, mind többen szorulnak szakember segítségére mentálisan, és az ember belátja, hogy valami nem stimmel. Egy krízisben vagyunk, amiről a könyvben is írok, ami…
FA: …veszély és lehetőség.
MG: Így van, veszély és lehetőség. A veszélyt nem mindenki, de sokan érzik. A Covid óta növekszik a gyerekverés, az erőszak, egyre több a drogos. A magyar nyelv igen érdekes, azt mondja erre, hogy nagy a kétségbeesés. Kétségbeesni, az negatívan hangzik, pedig nagyon jó dolog kétségbeesni! Amikor az ember rájön, hogy amiben addig hitt, az nem igaz. Igenis legyen kétségünk azzal szemben, amiben eddig hittünk! A kétségbeesés nem jó, de kétségbe esni nagyon jó dolog! Ez történik most.
CJ: Azt írod a könyvedben, hogy a legtöbb, amit a világért tehetünk, ha önmagunkat megtaláljuk, vagyis önazonosak vagyunk.
MG: Igen.
CJ: A mai világban zajló folyamatok a kisember szempontjából szinte megállíthatatlannak tűnnek. Vajon én, mint kis porszem, mit tudok tenni azért, hogy a világban bármi is jó irányba változzék?
MG: Ki az, aki nem egy kis porszem? Ez a lényeg! Porszemek vagyunk – és leszünk is. Martin Buber Haszid történetek című könyvében
Izsák rabbi arról beszél, hogy amikor megérkezik majd a túlvilágra, nem azt fogják tőle kérdezni, miért nem voltál te nagy Mózes vagy nagy Ábrahám, hanem azt, hogy miért nem voltál te Izsák?
Csak azt fogják kérdezni, miért nem voltunk saját magunk? Nem az a lényeg, nagyobbak voltunk-e, mint akik vagyunk. Mindenki kis porszem. Az egyik kicsivel több fényt sugároz, mint a másik, de mégiscsak porszem.
CJ: Járod a világot, előadásokat tartasz. Mit tapasztalsz, ebben a nagy zajban, ami most a világban van, melyik az a hang, amit az emberek meghallanak?
MG: Az embereknek meg kell ismerniük önmagukat. Odajönnek hozzám, és áradoznak, hogy megmentettem az életüket. Valamiképp sikeresen tudtam nekik visszatükrözni önmagukat. És ha felismerik a bennük rejlő az igazságot, ha megismerik magukat, akkor sokkal boldogabbak, mintha hamis világban élnének.
A traumának épp az a legnagyobb hatása, hogy az ember elveszíti a kapcsolatot önmagával.
Selye János kutató és orvos volt, ő mondta, hogy „A feszültséget és a frusztrációt legtöbbször az okozza, hogy megrögzötten játsszuk olyasvalakiknek a szerepét, akik valójában nem mi vagyunk.” Mindannyian színészek vagyunk. Megjátszunk valakit, akik nem vagyunk. A különbség az, hogy a színész tudja, szerepet játszik, míg a legtöbb ember nincs vele tisztában.
CJ: Tehát a külvilágnak való megfelelés a tévút? Hiszen állandóan külső visszajelzések mentén igazoljuk vissza saját értékességünket, ami meg közben – lévén, rajtunk kívüli megerősítés – pont önmagunktól távolít el?
MG: Ebben a világban igen. Mert arra van beállítva, hogy senki sem ismeri saját magát, ezért nem is lehet elégedett. Ezért vásárol annyit, veszi meg ezt, majd azt, el akarja érni ezt, majd azt. Mindig szüksége van a tapsra. Nemcsak mint a színésznek, akinek taps a fizetsége, hanem általában a világ elismerésére vágyik. Mert mindig a másik fantáziájában élünk. Abban, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ez az életünk központja.
CJ: Azt is mondhatjuk, hogy a piac gyakorlatilag erre szakosodott?
MG: Ez a mai világ, ez a kapitalizmus.
CJ: Vagyis az nem céljuk a kapitalizmus haszonélvezőinek, hogy ezen változtassanak, hiszen ebből profitálnak.
MG: De közben maga a kapitalista is szenved, és általában nem is boldog.
De semmilyen uralkodó osztály nem látja be saját ürességét és lelki hiányát, mert ahhoz túlságosan kényelmes.
Elmondok egy viccet, majdnem beleírtam ebbe a könyvbe, de nem volt rá hely. Apámat egyszer kinevezték tömbmegbízottnak az ötvenes években.
FA: Tömbház felügyelőnek?
MG: Tömbház felügyelőnek, igen. Propagandista üléseket kellett rendezniük lent a pincében. A házban mindenki összegyűlt, jött a párttitkár, és elmagyarázta, az, hogy az árak fölmentek, a fizetések meg le, miért jobb mindenkinek… Egy barátom mondta nemrégiben, hogy kommunista fizetést kapunk, és kapitalista árakat fizetünk. Mert a Wall Street urai tényleg uralják a világot. Nemcsak a Wall Streeten, hanem világszerte. Nem érdekük, hogy a hatalmukat feladják. Csakis a saját hasznuk vezeti őket. A Covid alatt is, a milliárdosok több milliárdnyit nyertek, miközben az emberiség elszegényedett. Ők minden krízis alatt megtalálják a hasznot.
CJ: A könyvben arról is beszélsz, hogy a boldogság egyre jobban hiányzik a világból, s inkább pillanatnyi, átmeneti örömök kielégítése mozgatja a fogyasztói társadalmat. Vajon mennyire veszik észre az emberek, hogy egyfajta csapdában vannak?
MG: Nem hiszem, hogy észreveszik. Éppen azért lehet nagyon sikeres.
CJ: De azért érzik, hogy valami nem oké.
MG: Azt igen, de az okait nem tudják. Ha az emberek úgy érzik, valami nem stimmel, az még a rendszernek is tetszik, mert akkor el tud nekik adni még több ezt vagy azt. Ezt a ruhát, azt az ételt, ezt a vakációt vagy bármit.
Ez a rendszer az emberi elégedetlenségen alapul.
Mert ha az emberek elégedettek lennének, ki akarná megvenni ezt a sok marhaságot? Ki nézné meg azokat a borzalmas műsorokat világszerte?
CJ: Egy mondás szerint mindenki annyit tud az igazságokból magáévá tenni, ahol éppen tart. A könyvet annak a reményében írtad, hogy mindenki meg tudja benne találni azt belső fejlődési a pontot, ahol tart, vagy akár még tovább is léphet onnan?
MG: Azt szerettem volna, hogy az emberek találjanak egy tükröt maguknak ebben a könyvben. Vagy az egyik fejezetben, vagy a másikban, nem számít, csak lássák meg magukat tisztán és világosan. Mert az adja meg a cselekvés lehetőségét. Legyen egy érzésük, hogy ismerik önmagukat, és nem tehetetlenek sem a belső, sem a külső világgal szemben.
FA: Ami nekem nagyon fontos volt a mostani könyvednél, hogy van benne a gyógyulásra egy módszer, amiről azt mondod, akár naponta vagy hetente, de ha sokáig csinálja az ember, eredményre vezet. Ki szeretném próbálni. Ezek szerint semmi mást nem kell csinálni, csak rendszeresen leírni a könyvben szereplő kérdésekre a válaszokat, attól függetlenül, van-e az embernek terapeutája, vagy nincsen?
MG: Nem azt mondtam, hogy semmi mást nem kell csinálni. Ha van terapeutád, annál jobb, ha meditációt végzel, vagy jógázol, az is jó. Ha sportolsz, ha jól eszel, egészségesen bánsz a testeddel, még jobb. Ha kimész a szabadba, és élvezed az egyidejűséget a természettel, az szintén jó. Mindezek mellett, ez a gyakorlat nagyon sok pozitív változást tud okozni.
FA: Szuper!
CJ: Eddigi tapasztalataim alapján, a pszichológusnak a pácienssel való kapcsolatában tudatos távolságtartás van. A páciens semmit nem tudhat meg magánemberként a szakemberről, így ő megmarad egyfajta hibátlannak tűnő tanácsadónak. Te meg kiállsz az emberek elé, és elmeséled nekik, mi mindenben vagy tökéletlen, mi mindent tanulsz még most is. Miközben hálálkodnak, hogy te vagy a hősük, te ezzel mutatsz nekik egy egészséges tükröt, amibe belenézve magukra eszmélhetnek?
MG: Nézd, világszerte tanítok terapistákat, vannak tanítványaim Magyarországról is. Ez a kérdés mindig felmerül, hogy mit mondjunk saját magunkról. Szerintem annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy a páciens ne érezze magát egyedül. Ne érezze úgy, hogy egy szakember felette áll, ő meg a kis páciens, aki ott lent van, mert ez hülyeség. Itt két emberről van szó. Ha megosztok dolgokat saját magamról, az lehet helytelen is. Attól függ, azért csinálom-e, hogy szimpátiát kapjak a páciensemtől, és mert magamról akarok beszélni, ám akkor kihasználom a másikat. De ha azért mondom, mert meg akarom neki mutatni, hogy nincs egyedül, az más! Nem kell meséket írni hozzá, az ember csak az igazságot kell mondja. Akkor a páciens belátja, hogy mind a ketten emberek vagyunk, ugyanazt a harcot vívjuk, és ugyanazokkal a kihívásokkal birkózunk. Ez emberi dolog, ahol a terapista és a páciens mint szövetségesek jönnek össze. Szerintem sokkal hatásosabb, és az embereknek is nagyon tetszik. Ez az egész szabály, hogy magunkról nem szabad beszélni, mint Dr. Freud, aki ott ül a széken és jegyzetel, a páciens meg fekszik– ez hülyeség.
CJ: Azért is izgalmas, hogy tökéletlen emberként mutatod meg magad, mert valószínűleg ezzel segítesz nekik, hogy ne kezdjenek el piedesztálra emelni, ami megint egy olyan irány, amit, gondolom, nem szeretnél.
MG: Nem, azt nem bírom.
CJ: Ha ilyet tapasztalsz, azt hogyan tudod kezelni?
MG: Mármint azt, hogy az emberek így reagálnak rám?
CJ: Igen. Mert imádnak heroizálni és fölemelni valakit, mondván, „mester, mutasd meg nekünk az utat!”.
MG: Három-négy éve csináljuk ezt a tanfolyamot, volt már nyolcvan országból háromezer tanítványunk. Időnként hallom a kis csoportokban, amikor együtt tanulnak, hogy egyik vagy másik megjegyzi, Gábor erre most mit mondana? Egyszer közöltem az egész tanfolyammal, hogy ha legközelebb valaki azt mondja, mit szólna ehhez Gábor, a válasz az, hogy ne vegyenek komolyan!
Belőlem ne csináljanak gurut, még a tanítványaim sem!
CJ: Mikor lettél olyan bátor, hogy kiállj az emberek elé, mert úgy érezted, amit tudsz, azt már érdemes továbbadni?
MG: Nekem sokkal nehezebb csöndben maradni. Ha valamiben hiszek, akkor azt ki akarom fejezni. Selye János mondta, hogy „ami bennünk van, az kiélést követel. Ha nem vezetjük le, rossz helyen robban ki, vagy gátlások zavarosába vezethet.” Bennem mindig megvolt a késztetés, hogy ha mondandóm van, akkor kimondjam. Ez gyerekkorom óta így van. Már hatodik osztályban is azt írta a tanárom a bizonyítványomba, hogy lázítom az osztálytársaimat. Nekem nem bátorság ilyen dolgokról beszélni.
CJ: Többször említed a könyvedben a belső hangod, amit egykor mindenki ismert, csak idővel már nem figyel rá. Ezt a belső hangot egyesek megérzésnek hívják. Az ahhoz való visszatalálás az önazonosság egy megnyilvánulási formája. Korábban irodalmat és történelmet tanítottál. Mondhatjuk, hogy onnantól találtál vissza magadhoz, amikor orvosként kezdtél el dolgozni?
MG: Ennek több rétege is van. Politikai szempontból ez már megvolt itt Magyarországon, amit 13 éves koromban hagytunk el, amikor kiköltöztünk Kanadába. Megvolt, amikor egyetemre jártam, a 60-as években. Amikor kitört a vietnámi háború, politikailag nagyon aktív voltam. Aztán cionista lettem, majd rájöttem, hogy a cionizmusnak is megvan a maga vaksága. Azt is mindig hangosan kimondtam és őszintén gyűlöltek érte Vancouverben, a zsidó közösségben. Mindig volt bennem igazságérzet. Ha valamelyik osztálytársamat bántalmazták a többiek, kiálltam érte.
De arra nem jöttem rá, hogy van egy belső világ is, ahol az igazságaim még fontosabbak, mint a külsőben.
Kívülről mindig kimondtam az igazságot, de belülről nem nagyon láttam. Volt egy nagynéném, aki a Rókusban dolgozott, nagyon jó szemorvos volt. Ő sokkal tisztábban látott engem, mint én saját magamat. Húsz éves koromban küldött nekem egy levelet, amiben a Hamletből idézte Polonius híres mondatát, amit a fiának, Leartes-nek mond:
„…Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj
Következik, hogy ál máshoz se léssz.”
Amikor ezt a nagynéném leírta nekem, fogalmam sem volt, miről beszél. Később jöttem rá, hogy létezik ez a belső világ. Amikor elkezdtem ott meglátni az igazságot, azt is ki kellett mondanom.
CJ: Nagyon fontos gondolat a könyvedben a szeretet és az elfogadás – és „az ügyek”. Ha mindenki megtalálja a maga ügyét, akkor az is gyógyító, jó irányba terelheti az embert?
MG: Nem az irányt kell keresni! Ha az emberek megtalálják magukat a jelenben, az irány magától megérkezik. De amíg kívülről keressük – miközben nem tudjuk, hol vagyunk –, addig vakok vagyunk.
Ne azt keresd, hová menj, hanem azt, hol vagy éppen.
CJ: Korábban nyilatkoztad, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettél, hogy szakemberként próbáltál segíteni a gyerekeiden ahelyett, hogy az apjuk lettél volna. Jól gondolom, hogy a Daniel fiaddal közösen írt könyv egy lényeges állomása annak az útnak, ami ezt a hibát helyrehozza?
MG: A fiammal mindig fontos téma volt köztünk, hogy milyen a viszonyunk. Mert amikor Daniel még kisgyerek volt, nem volt könnyű vele. De ez a könyv megteremtette az alkalmat, hogy közösen dolgozzunk valamin, ami mindkettőnknek nagyon fontos volt. Alig bírtuk abbahagyni! Közben lehetőségünk volt a viszonyunkat simítgatni, és magasabb szintre hozni.
FA: Meg tudja ezeket a problémákat a már felnőtt gyerek beszélni a szülőjével? Helyre lehet tenni ezeket a dolgokat?
MG: Szerintem igen. A szülők legnagyobb fájdalma, ha a gyerekükkel szemben hibát követtek el, és ez a gyereknek ugyanúgy fáj! Tegnap Romániában voltam előadást tartani, és valaki elsírta magát, mert nincs jó viszonya az anyjával. El kell őt látnia, mert már beteg és gyönge. De akármikor találkoznak, ugyanazok a régi fájdalmak jönnek elő, mint gyerekkora óta. Hogy lehet ezzel együtt élni? Igen, nagyon is meg lehet beszélni, ezért tartunk ebben a témában előadásokat világszerte, és a fiammal második közös könyvünk is erről szól majd, a szülő és a felnőtt gyerek viszonyáról.
FA: Magyarul is megjelenik majd?
MG: Igen, terveink szerint másfél év múlva fogjuk befejezni.
CJ: Három gyermeked is van. Miért pont Danielt vontad be ebbe a könyvbe?
MG: Daniel egy fantasztikus szókovács. Ritkán találkozom olyasvalakivel, aki okosabb nálam. Szerintem a fiam az. Ő egy sértett géniusz. Fantasztikusan jó kifejezési készséggel és nagy belátási képességgel. Nagyon lát engem is, a hibáimmal, sekélységeimmel és gátlásaimmal együtt. Tudta, hogyan kell nekem segíteni. Mind a szavakban, mind a könyv szerkesztésében. Nagyon fontos volt, hogy valaki, akivel ilyen kapcsolatban vagyok, megértő és okos, és megvan a saját fantáziája. Ezért írtuk együtt ezt a könyvet.
CJ: Daniel azt írta neked a könyvetek végén – ami nagyon szép –, köszönöm, hogy megengedted, hogy segítsek abban, hogy segíts a világnak.
MG: Igen, ez az ő álláspontja, hogy ezzel a könyvvel nem a világnak segített, hanem nekem. A következő munkánk már teljesen fifti-fifti lesz, Daniel és Máté Gábor együtt írja. Az lesz majd az ő ajándéka a világnak.
Fejléckép: Fullajtár Andrea és Dr. Máté Gábor (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)