Bogdán Zsolt: „A vers lélektől lélekig terjed még azelőtt, hogy az értelemig eljutna”

Az egész napos rendezvény kapcsán Bogdán Zsolt Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

Az avatóünnepség egy pontján versösszeállítást hallhatunk Csutak Réka, Szarvas József és a te előadásodban. Milyen versek hangzanak majd el, és mi alapján válogattatok?

A Tündérkert-rendezvény azzal kezdődik, hogy a mozgalom valamennyi megálmodója és pártolója, valamint mi, színészek és zenészek részt veszünk az istentiszteleten, meghallgatjuk Isten igéjét. Az nincs leszögezve, hogy milyen verset mondunk, nyilván az alkalomhoz illőt. Nemrég voltunk Magyarlapádon, még mindig az ottani közösség szeretetének hatása alatt vagyunk, és ott Radnóti Miklós- és Kányádi Sándor-versek hangoztak el.

Gyakran adsz elő verset, a Kányádi-ested idén nyáron például Kőszegen szerepelt. Milyen személyes viszony fűz a lírához?

Muszáj helyesbítsek: az nemcsak az én Kányádi-estem, a Vannak vidékek a Kalákával közös produkció, amelyből már több mint hatvan előadást játszottunk: Budapesten, Kolozsváron, Erdély különböző városaiban, a délvidéki Zentán, sőt még Bécsben is voltunk. Eldugott kis falvak, települések közösségeihez juttattuk el Kányádi Sándor verseit és a Kaláka remekbeszabott dalait. Nagyon nagy kincs, nagy ajándék hallgatónak, előadónak egyaránt. A vers lélektől lélekig terjed még azelőtt, hogy az értelemig eljutna.

Hát, ezért próbálkozom minden egyes alkalommal újra meg újra, hogy kihalljam belőle a dallamot. Még akkor is, ha nincs közönség, ha egyedül vagyok, amolyan lábonjáró vers-Spotify dolgozik bennem.

Bogdán Zsolt (Fotó/Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Szeptember 29-én előadjátok a Spectrum Színház és a Kaszás Attila Pajtaszínház közös produkcióját, Móricz Zsigmond Boszorkány című színdarabját, amelyben te is szerepelsz. Nem gyakran játszott alkotás, miért választottátok? Hogyan illeszkedik a programba?

Báthory Anna „boszorkánykonyhájában” a rontás, bájolás virágnyelveként népdalkincsünk sorai köszönnek vissza özönnel, például elhangzik a Fehér liliomszál… vagy a Nem anyától lettem… prózában. Ezek a sorok olyan erővel törnek elő, oly módon gazdagítják és izzítják fel a párbeszédet, hogy már-már a szerelmi történet balladisztikus mozgatórugóivá válnak. Mindez Török Viola sajátos dramatizálása nyomán születhetett meg így, a népdal-összeállítás erős egységet alkot a móriczi művel. A darabot tavaly szeptemberben mutattuk be a Spectrum Színházban, aztán

Az előadás létrejötte tulajdonképpen a Tündérkert-program kulturális továbbgondolása, „egy határokon túl ívelő, színházakat összekapcsoló előadás” – ahogy Török Viola fogalmazott.

Nagyon szépen, szeretettel tudsz beszélni a munkáidról. Mi az, ami téged boldoggá tesz a színészetben, színházban?

Megfogtál. Eddig nem gondoltam arra, boldog vagyok-e, jóllehet arra sem, hogy boldogtalan vagyok-e. A színpad meg végképp nem az a hely, ahol az ember ilyesmin gondolkodik. Ott az életéért küzd. Vagy ha mégis, ha valamelyik levegővételnyi szünetben arra vetemedne, hogy a rábízott szerep helyett önnön boldogságán tépelődjön, akkor könnyen arra a következtetésre juthatna, hogy inkább nem az, mint az.

Mi a boldogság? Ha a boldogság egy olyan virágos rét, mint dédnagyanyám álmában a túlvilág, ahol férje újfent megkérte kezét, de nem az életre, hanem odaátra, aztán a mondat végén, amivel álmát elmesélte, összecsuklott, és dédapám után sietett; nos ha a boldogság egy ilyen lebegő virágos rét, ahol minden kis kudarcom, verejtékcseppem, minden emberi gyengeségem, lustaságom, tökéletlenségem, sebezhetőségem és másokat hej de ügyesen megsebző képességem a maga idejében újra meg  újra szárba szökik, virágba bomlik; ahol minden vágyam, minden emberi törekvésem azért nyílik csak, hogy kelyhében elringathasson minden szitakötő pillanatot; ahol minden emberi kapcsolatom holdtányérjában mérgező vagy gyógyító csodafüvek teremnek, s ahol derékig állok eme kaszálatlan csodafüvekben, a divatos, pollenre túlérzékenységem köntösében, nem tudni, takony vagy inkább könny keveredik orromban; ahol folyton az jár a fejemben, hogy: valaki legelőjét taposom, „szegény ember hogy fogja lekaszálni”, meg kellene találni már a jelzett utat, Isten felé, a csúcsra… Ha ez a boldogság, akkor nagyon boldog vagyok, és nagyon hálás, hogy egyáltalán vagyok. Minden illat, minden dicsőség, ami ezen felül van, egyedül Istené.