Bródy János (Fotó/Forrás: Dvornik Gábor)

- Végeztél valamiféle számvetést, összegzést abból az alkalomból, hogy hetvenéves lettél?

- Nem. Számomra ez nem jelent semmilyen különös fordulatot. Minden nappal öregebb leszek egy kicsit, úgy is mondhatom, hogy minden nappal közelebb kerülök a végső búcsúhoz, de a jeles ünnepek alkalmából nem gyorsul fel az idő.

- Örülsz annak, hogy nyilvánosan megünnepelnek?

- Az úgynevezett szórakoztatóiparban a kerek évfordulók kihagyhatatlan alkalmak arra, hogy kicsit körbezsongják azt a művészt, akinek sikerül ebben az életkorban is némi jelentőséggel bírnia. Annak örülök nagyon, hogy az Illés szekerén című albumom – amely 2011-ben jelent meg, és amiről azt gondoltam, hogy az utolsó lesz – elnyerte a közönség tetszését is, a szakma elismerését is, és most bakelitlemez formájában új életre kel.

- Miért bakeliten?

- A mikrobarázdás nagylemezek egyrészt egyetemes kultúrtörténeti, másrészt személyes szempontból fontosak. Amikor bekerültem az Illés zenekarba, még slágervilág volt, ami azt jelentette, hogy a szerzők egy-egy számmal versenyeztek, hogy felkerüljenek a slágerlistákra. Amikor beindult a lemezgyártás, a lemezekre is csak egy-egy sláger került fel. A 60-as évek közepén kezdett elterjedni a long play, az LP formátum, amit a gyártók azért hoztak forgalomba, hogy az alapvetően nagyobb lélegzetű komolyzenei művek is terjedhessenek hanglemezen. Az, hogy az LP-ken oldalanként húsz perc hanganyag fért el, elindított egy nagyon érdekes folyamatot a könnyűzenében: a kreatív alkotók arra használták a nagyobb terjedelemben rejlő lehetőséget, hogy maguk is a komolyzene irányába mozduljanak. Ha volt fantáziájuk, a klasszikus zenéhez hasonló fajsúlyú műveket hoztak létre.

- Vagyis a cél már nem a két-három perces slágerek csokorba gyűjtése volt, hanem – valamilyen koncepció mentén – hosszabb művek írása?

- Igen. Megjelentek a konceptlemezek, amelyeknek volt központi gondolata, körüljártak egy jelenséget, egy érzést, sőt időnként egy-egy történetet. A nagylemezen már nem kellett minden számnak slágernek lennie, elég volt egy-két sikerre számítható nóta, amiért a közönség megvette, és a korabeli hanglemez-hallgatási rituálénak megfelelően végig is hallgatta. Megnézte a gyakran képzőművészetileg is értékes borítót, az első oldal elejére tette a lemezjátszó tűjét, majd húsz perc múlva megfordította a lemezt, és meghallgatta a másik oldalát. Ettől a befogadói mechanizmustól hihetetlenül progresszívvé vált a rockzene; a slágeripartól elrugaszkodott a zenés színház irányába, és fantasztikus alkotások jöttek létre.

A konceptlemezek megszerkesztése számomra igazi kihívás és nagy élvezet volt, mert úgy éreztem, hogy túlléphetünk a szórakoztatóipar hagyományos keretein. Túl is léptünk. Az 1969-es Illések és pofonok már szerkesztett lemez volt, aztán 1971-ben megcsináltuk a Human right oratóriumot. A nagylemezek forgalmazása előtt elképzelhetetlen volt, hogy egy rockzenekar oratóriumot hozzon létre. A dupla nagylemez volt az a forma, amikor már egész estét betöltő előadást hallhattunk. A Jézus Krisztus szupersztár is lemezen jelent meg először, csak utána került színházba és filmre, és az István, a király is dupla nagylemezre készült. De sajnos a '90-es évek, a CD-k megjelenése óta a dalok sorrendje már nem meghatározó, az internet pedig végképp véget vetett ennek a korszaknak, mert a neten nem terjednek albumok, csak dalok.

- Szóval, azért jött a bakelit ötlete, hogy a közönség visszatérjen a régi rituáléhoz, és a bevezetés-tárgyalás-befejezés sorrendjében hallgassa a lemezt?

- Tulajdonképpen igen. A hetvenedik évfordulóra készülődvén a menedzserem, Mentler Krisztina azt találta ki, hogy az Illés szekerén CD-album jelenjen meg bakeliten, mert az igazi gyűjtőknek az a maradandó érték. Ennek nagyon megörültem, csak szembe kellett nézni egy furcsa helyzettel: az Illés szekerén CD hatvanperces, a bakelitre viszont csak negyven perc fér. Kitaláltuk, hogy akkor legyen dupla lemez, igen ám, de az meg nyolcvanperces. Az utolsónak gondolt albumom után még írtam néhány számot, amit otthon feljátszottam, majd feltöltöttem a YouTube-ra, és Krisztina ezt tudta. Úgyhogy azt mondta: tegyük fel azokat is a bakelitre ráadásként. Ezért lett Ráadás a címe.

- Ezen a címen már megjelent egy CD-d.

- Igen, mert jött egy újabb fordulat. A bakelitet az áprilisi koncertre akartuk megjelentetni. Mivel itthon leszerelték a présüzemet, külföldön kellett gyártót keresnünk. Csehországban találtunk, de a túlterheltség miatt – ugyanis reneszánszukat élik a mikrobarázdás fekete lemezek – négy hónapos átfutással vállalták. Ahhoz, hogy április 9-ére forgalomba kerüljön, már december elején el kellett készítenem az anyagot. A kiadónak nagyon tetszett, és azt mondták, adjuk ki CD-n is. Annak az átfutása csak három hét, így történt, hogy a bakelitre készült Ráadás CD-n már februárban megjelent. Végül aztán úgy alakult, hogy nem csak egy bakelitlemez lesz, hanem – díszdobozban - az öt legutóbbi albumom, amik eddig csak CD-n léteztek.

- Az egyik Ráadás-dal a Magyarok közt európai. Mi munkált benned, amikor megírtad?

- Az indulat és József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse, amelyben a "fehérek közt egy európai" sor szerepel. Néha úgy alakul egy ilyen művészgyanús szerző esetében, hogy dalokban oldja fel a feszültségeit. József Attila azt látta, hogy a világ megbolondult körülötte, és csak nagyon kevesen gondolkodnak normálisan. Én is ezt éreztem, amikor bizonyos médiumokban eluralkodott az a hangulatkeltés, miszerint nekünk az európai értékrend ellenségünk, amivel szemben meg kell védenünk az önazonosságunkat.

Holott a magyar történelem legnagyszerűbb alakjai, legnemesebb lelkei mindig arra törekedtek, hogy minél közelebb kerüljünk az európai országok értékrendjéhez.

Az államalapítástól kezdve, hiszen István király a törzsszövetségből egy, az európai közösséghez tartozó keresztény civilizációt hozott létre. Évezredes történelmi vágy, hogy ez a kis kompország végre kikössön a nyugati demokráciák partjainál. Erre meg is kaptunk minden lehetőséget, beléphettünk az EU-ba. Döbbenettel, szorongással és indulattal vettem tudomásul, hogy kompországhazám távolodik a nyugati partoktól, és visszafelé megy az időben. Ennek a következménye a Magyarok közt európai című dal.

- Melyik József Attila-mondatot érzed a leginkább magadénak?

- Borzasztó nagyképűen fog hangzani, de néptanítói ambícióim vannak, úgyhogy az "Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!"-t. Ezt úgy csinálom, hogy magamba gyűjtöm az információkat, a jeleket, mint egy antenna, majd sűrítve, közérthető formában kiszórom őket a lehető legnagyobb hatósugarú körben. Aki azt mondja, hogy plagizálok, annak teljesen igaza van. Ugyanis a témákat nem én találom ki.

Én csak rezonálok az emberi kapcsolatokra, amelyeknek olykor politikai tartalmuk is van.

- Évek óta azt terjeszted magadról, hogy rezignált nyugger vagy. Ehhez képest határozottan felvillanyozott, aktív embernek látlak.

-Most kreatív periódusban lévő rezignált nyuggernek tűnök, mert inspirációt kaptam attól, hogy megint létrehozhattam egy bakelitlemezt. Az Illés szekerénnel lezártnak tekintettem az életművemet, ezt ki is jelentettem, de a nagyon tehetséges zenész fiú, Kirschner Péter azt mondta, boldogan dolgozna velem egy új bakeliten a fiatal csapatával. Egyre több pozitív energiát érzetem mindenkiben. Lelkesedtek azért, hogy megcsináljuk. Ez megmozgatta a fantáziámat, úgyhogy újabb dalok születettek, amelyeket már kifejezetten erre a lemezre írtam. Ahhoz hasonlított ez, mint amikor a koncert végén a zenekar eljátssza a betervezett ráadást, kész, vége van, de a közönség ott marad, és nem akarja elengedni a zenészeket.

- A Ráadás már az első héten felkerült a sikerlista élére. Előkelőbb helyen szerepelsz, mint a ma népszerű fiatal sztárok. Mi a siker titka?

- Mindenekelőtt az, hogy Kirschner Péter egy varázsló. Megteremtette a stúdiójában azt az atmoszférát, amelyben megfelelően jó hangulatba kerültem, és megtalálta azt a keverési arányt, amellyel a nem éppen operai énekhangomon a leghitelesebben, a legönazonosabb módon szólalnak meg a dalok. A siker másik oka valószínűleg az, hogy a fiatalok nem vásárolnak már hanghordozót, mert a slágereket le lehet tölteni az internetről. Csak az idősebbek vesznek lemezeket, illetve azok, akik a minőségi kiadványokat szeretik. Ezért is lehet a Ráadás az élen.

- Manapság tud olyan gyújtó hatású lenni egy dal, mint mondjuk a Marseillaise a maga idejében?

- Ilyen dalt a szerző saját akaratából nem tud létrehozni, nem elhatározás kérdése. A Marseillaise éppen erre jó példa. Nem azért lett belőle francia himnusz, mert Rouget de l'Isle annak szánta, csak évekkel később, tőle függetlenül vált azzá. Egyébként a szerző maga nem volt forradalmár, és életében totálisan elfeledkeztek róla. Szegényen, elhagyatottan halt meg.

- A Ha én rózsa volnékkal titkon sem akartál ébresztőt fújni?

- Csak egyszerűen jó dalokat akartam írni mindig, amelyekről azt gondoltam, jelentenek valamit.

A Ha én rózsa volnékról is csak egy-két évtized múlva kezdett kiderülni, hogy nincs hozzá hasonló, generációs himnuszként felfogható dal. Nem láttam a jövőbe, hogy annak alapján úgy döntsek a '70-es évek elején: olyan dalt írok, amely a majdan megvalósuló harmadik köztársaság elnökének, Göncz Árpádnak a kedvenc dala lesz, annyira, hogy a végrendeletében kéri, az hangozzon el a ravatalánál. Ezt senki nem tudhatta előre, én sem. Engem is megrendített. Annak ellenére, hogy Árpi bácsi egy rólam szóló könyv előszavában megírta: számára ez a dal egy közép-európai himnusz. A dal történetéhez nyilván hozzá tartozik, hogy egy ideig be volt tiltva. Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezén jelent meg, amit a '70-es években bezúztak.

- Van újabb keletű dalod is, amelynek nem örül a hatalom: a Lesz még egyszer. Be nem tiltják, de az állami csatornákon nem játsszák. Másutt is csak elvétve.

- Ez tulajdonképpenegy múlt századi, katonanóta-szerű dal. Elképzeltem, hogy az első világháború végén leszerelő katonák eléneklik a Lesz még egyszert, abban a reményben, hogy eljön az első magyar köztársaság. Mostanában egyre több helyről hallom, hogy ezt a nótát fújják azok, akik úgy érzik, a mai magyar társadalmi berendezkedés nem felel meg a köztársaság kritériumainak. Magyarország államformája jelenleg is köztársaság, csak a működése nem hasonlít rá.

Bródy János (Fotó/Forrás: Dvornik Gábor)

- Nem hiszem, hogy nem gondoltál valamiféle mozgósításra, amikor írtad.

- Indulatból írtam, az biztos, mert elkötelezett híve vagyok a köztársaságnak, és veszni láttam. A ,,Vive la République”, a rendi társadalom elleni lázadás jelszava volt bennem. A magam részéről mindenképpen meg akarom tartani ezt a társadalmi berendezkedést, ezért írtam, hogy lesz még magyar köztársaság. Ha nincs, akkor hozzuk létre. De nem vagyok forradalmáralkat, békés polgár vagyok. Mindig a józan észben, a lelkiismeretben és a megegyezésben bíztam.

- Azt írtad a dalban: álljunk fel a köztársaságért! A koncerteken felállnak az emberek?

-Attól függ, milyen társaság alkotja a közönséget.Egymásra néznek, van, aki bátortalanul feláll, van, aki nem mer. Olyan is van, hogy orgonasípszerűen, sorban egymás mellett felemelkednek a székükből. Valahogy úgy, mint az A velencei kurtizán vagy a Holt költők társasága című filmben: először egy valaki áll fel, aztán szép lassan követik a többiek. (Lásd itt! – A szerk.) Ez egyre több helyen történik meg.

Nem mindenki örül neki, és nem mindenhová hívnak szívesen fellépni. Előfordult, hogy ugyan meghívtak, de a helyi kultúrházvezető kezeit tördelve azt mondta: az önkormányzattal nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy felléphessek, de méltányolták a közönség igényét. Viszont arra kér, hogy lehetőleg a Lesz még egyszert ne énekeljem el. Ilyenkor azt szoktam mondani: nyugodjon meg, ebből nem lesz forradalom. És eléneklem. (Nevet.)

- Többletfelelősséget ró rád, hogy a dalod felállítja az embereket?

- Nem, mert nem kötelező. A dalok ma már egyébként sem bírnak olyan jelentőséggel, mint abban az időben, amikor a hangzó anyag hirtelen versenytársává vált az írásbeliségnek. A '60-as évek nagy mozgalmaihoz, diákforradalmaihoz erősen hozzátartozott az új műfaj, amely vitte az üzeneteket, de az internet világában sokkal erőteljesebb üzenetközvetítők vannak.

- Ötven éve vagy a pályán. Még mindig őszintén inspirál a közönséggel való személyes találkozás, vagy inkább csak megfelelsz az elvárásoknak?

- Ha őszintén kell vallanom magamról, zavarba jövök, mert minimum kétfajta személyiség lakozik bennem: egy szerző és egy előadó. Alkotni csak magányban lehet, kizárva minden zavaró környezeti hatást. Amikor valamit sikerül megfogalmazni, akkor szerzőként örülök, ha sikeres előadók fölhasználják, színpadra viszik. Ahogy egy drámaíró nem akar fölmenni a színpadra, hogy eljátssza a darabját, hanem attól boldog, ha tehetséges színészek jelenítik meg az általa megálmodott karaktereket, úgy szerzőként én sem akarom előadni a dalaimat.

Nekem is vannak karaktereim: Koncz Zsuzsa, Halász Judit, Szörényi Levente, Tolcsvay László számainak nagy részét én írtam.

Mindig igyekeztem beleélni magam az egyéniségük világába, hogy olyan dalt írjak nekik, ami hitelesen hangzik tőlük. Mert a közönség az előadóval azonosítja a számot. Az előadó is akkor sikeres, ha a közönség úgy érzi, hogy a dal olyan, mintha ő írta volna. Ezek között a szereplők között saját magamra csak mint egy lehetséges karakterre tekintek. Bizonyos dalokat el tudok énekelni nagyon hitelesen, de sokkal több dalt tudok írni annál, mint amennyit elő akarok adni.

Az előadó énem exhibicionista, azt szereti, ha sokan vannak körülötte, és annyira magáénak érzi dalt, hogy nem szereti, ha mások éneklik. Ez a kétféle attitűd időnként vetekszik egymással, de ahogy az évek teltek, jelentősen alább hagyott az exhibicionizmusom. Azért is, mert egyre kevésbé vagyok képes megfelelni saját magamnak. Ez nyilván a korral járó fizikai fáradtság jele, másképp működnek már bennem a hormonok. Nehéz ezt kimondani egy nagy, látványos koncert előtt, de az az igazság, hogy kis klubokban, egy szál gitárral érzem a legjobban magam. Nem az Arénában. Van bennem egy csomó szorongás, hogy nem okozok-e csalódást, hiszen az Arénában fantasztikus előadói képességekkel rendelkező főhősök szoktak szerepelni.

- Fél évszázados színpadi rutinnal is szorongsz?

- Éppen azért, mert ennyi idő alatt alaposan megismertem a szakmát. Tudom, hogy az Arénában nagy látványosság kell. Nem elég, hogy kiáll egy pasi, pengeti a gitárját és énekel. El kell kápráztatni a nézőket.

- Jártál valaha hangképzésre?

- Nem. Tudomásul vettem, hogy nincsenek olyan hangi adottságaim, amivel versenyre kelhetnék a jó torkú pacsirtákkal.

Mindig azt a megszólalást kerestem, amivel a leginkább önmagamat tudom adni. Ez nem kitanult szakmai fogásokon alapul.

Persze mondhatni, hogy eléggé régóta keresem magam, de úgy érzem, most, az új lemezzel vagyok hozzá a legközelebb. Ahhoz képest, hogy általában csak a hibákat látom az elkészült produkciókban, azt, amit nem sikerült megvalósítani, a Ráadással nagyon jóban vagyok. Annak alapján, hogy a csúcson kell abbahagyni, fel is merül bennem, hogy ennek kellene az utolsónak lennie.

- Ha bejelentenéd, hogy most tényleg abbahagyod, úgysem hinné el senki.

- Ebben a műfajban is alapszabály: soha ne mondd, hogy soha, úgyhogy nem is mondom. Nem akarok mindent abbahagyni, csak nem gondolom, hogy az a kategória vagyok, amelyik sportcsarnokokat tölt meg.

- Szerettél volna nemzetközi karriert befutni?

- Nem. A magyar kultúra beágyazott része vagyok, amit létrehoztam, ebből született. Nem hiszem, hogy a nyelvi határokon túlnyúlóan bármi olyat tudtam volna képviselni, ami nemzetközi mércével nézve is értéknek mondható. A magam módján mindig azt a szakadékot próbáltam áthidalni, ami a slágeripar mint a tömegkultúra része és az irodalom mint a magas kultúra között van. Azt hiszem, ez sikerült. Örülök, hogy mostanában egyre több az átjárás, az irodalmi élet jeles szereplői szívesen nyúlnak hangszerhez, a zenészek szívesen merítenek a minőségi irodalomból.

Olyannyira nem gondolom, hogy ebben a műfajban nemzetközi pályára kellene lépni, hogy számos fiatal zenészcsapatnak elmondtam: azt a közönséget tudják igazán megszólítani, amelyikkel azonos az anyanyelvük. Rábeszéltem őket, hogy miközben angol nyelvű dalokkal próbálják meghódítani a világszínpadokat, fordítsanak figyelmet a magyar közönségnek szánt magyar nyelvű dalokra.

- Mint kultúrafogyasztónak mi jelentett nagy élményt mostanában?

- Pintér Béla elképesztően érzékeny társulata. Régóta figyelem őket, és úgy érzem, egyre jobbak. Külön érdekesség, hogy Kirschner Péter körém szervezett csapatának Roszik Hella, a Pintér-társulat tagja a hegedűse. Nem csak ő nagyszerű, hanem az összes közreműködő. Vannak köztük egészen fiatalok, huszonévesek is. [Kirschner Péter (gitárok, Hammond orgona, ütőshangszerek, szintetizátor, vokál), Szabó Ádám (tangóharmonika), Roszik Hella (hegedű, vokál), Bakos Zita (zongora, vokál), Szeifert Bálint (basszusgitár), Ágoston Béla (fúvósok), Prommer Patrik (dob és ütőshangszerek), Libor Laura, Baka Rebeka és Szekeres András (vokál) – a szerk.]

Bródy János (Fotó/Forrás: Facebook)

- A fiatalok úgy tekintenek rád, mint egy nagy bölényre?

- Igen, általában főhősnek neveznek, és hihetetlenül nagy tisztelettel közelítenek hozzám. (Nevet.) Igyekeznek megkímélni a fáradságos próbafolyamatoktól, mire én bemegyek a próbákra, ők már fölkészültek a darabokból. A Facebook-oldalamon rendeztem egy szavazást, megkérdeztem, mely dalok szólaljanak meg mindenképpen az Arénában. Ez ugyan nem volt nemzeti konzultáció, de figyelembe vettem a közönség szavazatait, és az általuk megnevezett 60-70-ből választottam ki azt a 30 dalt, amit eljátszunk. Azokat is meg kellett tanulniuk a fiataloknak. Sokat dolgoznak a koncert sikeréért, nagyon hálás vagyok nekik.

- Hogyan tovább a koncert után?

- Az előadói ambícióim most olyan módon elégülnek ki, hogy egy ideig nem kívánkozom személyes fellépésre. Egy zenés színpadi művön dolgozunk Kocsák Tiborral.

- Erről már évek óta hallunk. Még mindig csak készül?

- A nagy művek lassan készülnek. Az István, a királyt tíz évig írtuk.