Aki járt valaha zeneiskolába tudja, hogy „B”-snek lenni nem könnyű. Ők azok, akik nehezített szolfézsra járnak és második hangszeren tanulnak játszani azért, hogy egy napon zenészek lehessenek. Megszámolhatatlan órányi gyakorlás, több száz darab elsajátítása és töretlen kitartás szükséges a sikerhez. Ezért valódi ünnep, mikor ennyi ember közös munkájának köszönhetően „elkészül” egy darab, és eljön az előadás napja.

A „konzisok” egész estés programmal készültek, melynek második száma, Orff Carmina Buranája csalogatott be engem a templomba. A sorokban ülő nézőközönségen kívül sok érdeklődő állt már az ajtón belül, többen leültünk a későn érkezőknek kikészített pótpadokra.

A fantasztikus akusztikájú térben felcsendült egy a IX. gregorián inspirálta hommage és Grieg gyászzenéje is. Váratlan intermezzót jelentett az este nyolc órás harangszó, mialatt a karmestertől megtudtuk, hogy Magyarországon elég ritkán hallható kórus és fúvószenekar együtt. A legkülönlegesebb zenei csemege minden bizonnyal a Bizet-átirat volt. Gondoljunk csak bele: a darab a francia zeneszerző operájának egy áriája, melynek a főszereplője egy franciául éneklő spanyol cigánylány, a hangszerelésért egy holland karmester felelős, és mindezt magyar diákok adják elő.

A vendégsereg döbbenetesen sokszínű volt: környékbeli lakosok, családtagok, turisták, a művésznövendékek barátai, munkából hazasétáló érdeklődők. Egy, még babakocsiban érkező kislány ugyanúgy lelkesen követte a koncertet, mint a térképpel és fényképezőgéppel felszerelkezett külföldiek.

Mint minden sikeres koncerten, itt is készültek telefonos felvételek; csak éppen klasszikus és populáris zene volt programon egyszerre, egy templomban. A másfél órás műsor végén álló ovációval köszöntük meg a koncertet a zenészeknek, akik a Volt egyszer egy vadnyugat főcímdalával búcsúztak. Kifelémenet egy vendég megjegyezte: nem volt „se Dolby, se sztereó”, csak tiszta örömzenélés.

Írta: Gézárt Anna