Egy héttel azután, hogy Winston Churchill londoni szobrának talapzatára felfújták, hogy Európa bőszen szivarozó és viszkiző megmentője bizony rasszista volt, megrongálták a politikus budapesti szobrát is a Városligetben: graffitivel fújták rá a „nazi” és a „BLM” (Black Lives Matter) feliratokat.
Tüntetők rongálták meg a Churchill-szobrot a Parliament Square Gardenben 2020. június 7-én. „Rasszista volt” – írták a neve alá (Fotó/Forrás: Chris J Ratcliffe/Getty Images)
A vandalizmus a Topple The Racist-mozgalom (vagyis: „döntsd le a rasszistákat”) ténykedése, amely több tucat köztéri szobor eltávolítását követeli, olyan történelmi alakokét, mint II. Jakab, Oliver Cromwell, Robert Cook kapitány, Nelson admirális vagy Mahatma Gandhi. A jelenség nemcsak azt mutatja meg, hogy a George Floyd-gyilkosság után újjáéledő Black Lives Matter mozgalomban mennyi düh szabadul fel, hanem azt is, hogy egyre nehezebb történelmi narratívát alkotni a 21. században.
Ahogy látni fogjuk, nem ok nélkül került a Churchill-szoborra a felirat: a brit politikus pályája nem csupán ellentmondásos, nézetei sok helyütt egyenesen aggasztóak.
De ha nem rakjuk rendbe a tényeket, az csak a szélsőségeknek fog kedvezni a poszt-igazság korában. Az efféle ikonoklazmus a törzsi politika, az identitáspolitika eszköze, amely inherens lényege folytán kirekesztő. És akkor soha nem jutunk el oda, hogy „all lives matter” – minden élet számít.
Színesbőrű munkás takarítja Churchill szobrát, miután tüntetők rasszistának nevezték a talapzatra felfújt graffiti szerint 2020. június 7-én. (Fotó/Forrás: Dan Kitwood/Getty Images)
De válaszoljuk meg rögtön a kérdést: rasszista volt-e Churchill?
Erre viszonylag könnyű válaszolni: igen, legalábbis minden bizonnyal annak neveznénk, ha ma működő politikus lenne. Winston Churchill hitt a brit felsőbbrendűségben, a gyarmatosítást nem számította nemzete bűnei közé, és a ázsiaiakra, a feketékre, az indiaiakra, az indiánokra számos alkalommal mondott olyat, amibe ma egy politikus nyugaton belebukna. A feketékről több ízben kijelentette, hogy alsóbbrendűnek tekinti őket: „nem hiszem, hogy a fekete ugyanolyan ügyes vagy gyakorlatias tudna lenni, mint a fehér ember”. Az indiai emberek szerinte a legutálatosabb emberek voltak „a németek után”, a hinduizmust egyszerűen bestiális vallásnak tartotta. „Nem látom be, hogy rosszat tettek az amerikai vörös indiánokkal vagy az ausztrál bennszülöttekkel, egyszerűen egy erősebb rassz, egy magasabb rendű rassz foglalta el a helyüket” – jelentette ki 1937-ben.
Winston Churchill 26 évesen
1943-ban, amikor a bengáli éhség tombolt, Churchill inkább a britek számára raktároztatott élelmiszert, és Európába szállíttatta az Indiában megtermelt rizst. Amikor az indiai alkirály élelmiszert kért a brit anyaországtól, Churchill megtagadta a kérést, mondván, az éhség India hibája, ahol az emberek „úgy szaporodnak, mint a nyulak”. Hárommillióan haltak meg.
A gyarmatosító szuperpozíciója világlik ki Churchill az Egyesült Államok alelnökével, Henry Wallace-szal folytatott beszélgetéséből is. Az amerikai alelnök naplója szerint a brit kolléga, jelentős whiskeymennyiség elfogyasztása után „azt mondta,
miért kellene apologizálni az angolszász felsőbbrendűségért, hiszen felsőbbrendűek vagyunk, megvan a közös örökségünk, amely évszázadok óta működik, és az alkotmányunkban nyerte el tökéletes formáját.”
Churchillt sokan mentegették, és még többen ítélték el rasszizmusáért angol nyelvterületeken, ahol ez a diskurzus már jó egy évtizede tart. Richard Toye 2010-es, Churchill’s Empire című könyvében kimerítően ír „a két Churchill” látszólag kibékíthetetlen ellentétéről: az egyik a nemzet megmentője, aki a kritikus pillanatban felismerte a náci veszélyt. A másik a brit birodalmi politikus, aki maga is az imperializmusban mélyen gyökerező felsőbbrendűségi elveket vallott.
Winston Churchill a V-jelet (Victory!) mutatja
Churchill a viktoriánus Angliában nőtt fel, világnézetét elsősorban ez határozta meg. Azt az egyszerű mesét mondták neki, hogy a civilizált fehér ember meghódította a civilizálatlan sötétbőrűeket, hogy elvigye nekik a civilizáció jótéteményeit. Huszonévesen maga is kivette a részét ebből a hódításból, és emlékirataiban büszkén írt arról, hogy miként semmisítettek meg településeket Pakisztánban, Szudánban, és hogy megölt legalább három „vadembert”. A Dél-Afrikában felállított koncentrációs táborokat azzal mentegette, hogy a lehető legkevesebb szenvedéssel igyekeznek működtetni őket. Amikor 1900-ben, már parlamenti képviselőként a hódítások folytatását sürgette, azzal érvelt, hogy „az árjáknak” győzniük kell.
Akkor hát nem volt több puszta véletlennél, hogy amikor Churchill szembeszállt a náci birodalommal, a britek érdekei egybeestek a nyugati világ érdekeivel – s így a bulldogképű angolból a demokrácia és a szabad világ hőse lett?
Nem szabad bedőlnünk ennek az értelmezésnek: Churchill mégsem egyezett ki a nácikkal, csak hogy megmentse a Brit Birodalmat (igaz, kénytelen volt megegyezni a Szovjetunióval). Paradox módon a békéről, a szabadságról és a demokráciáról zengett szavai – amit az ázsiaiakra, a feketékre és a bennszülöttekre persze nem akart kiterjeszteni – magként hullottak a földbe, és (ahogy Kwame Nkrumah ghánai szabadságpárti politikus írta) „ott szökkentek szárba, ahol nem tervezték.”
A történetírás hiába próbálta a fehér férfi diadalmeneteként értelmezni a 20. századot, Churchill feje felett már életében elzúgott a történelem. A politikus az ötvenes években, a gyarmatbirodalom széthullásával úgy érezte, élete munkája nem ért semmit. „A Birodalomnak, amiben hittem, vége” – mondta unokahúgának. Személye annak a szabadságnak lett a szinonimája, amely a gyarmati rendszerek széthullásának is magva volt.
Mindezt érdemes szem előtt tartanunk, mielőtt nekiállnánk ledönteni Winston Churchill szobrát.
Hiszen az ő alakja leginkább arra mutat rá, hogy milyen nehéz a 21. században egységes narratívát alkotni a történelemből – sőt, természetesen teljességgel lehetetlen. Az alaposabb vizsgálódás eredménye viszont az lehet, hogy felismerjük, mi maradt vissza abból, ami egykor a gyarmati berendezkedés jelentett.
Szeméttelep Ghána fővárosa, Accra külterületén. Agbogbloshie-ban rengeteg veszélyes hulladék végzi, a bázeli egyezményt megkerülve. (Fotó/Forrás: Marlenenapoli / Wikipedia)
Vajon nem a gyarmatosítók világnézetéből származik az, ahogy a fejlett világ a fejlődő országokkal bánik?
Hogy Afrikába, Indiába exportáljuk a veszélyes hulladékot, az akkumulátorokat, az elektronikai cikkeket. Hogy környezetszennyező gyárakat telepítünk olyan országokba, amelyek még nem engedhetik meg maguknak a szigorúbb szabályozásokat. Hogy szemet hunyunk afelett, hogy Indiában centekért varrják a ruháinkat, szerelik össze az iPhone-okat, ráadásul gyerekek. Hogy az Egyesült Államok és szövetségesei harmadik országokban, Szíriában, Líbiában vívnak háborúkat a fegyverüzlet virágoztatásáért. Miben különbözik ez attól, hogy Churchill kivitte a rizst Indiából, éhínséget szabadítva a gyarmati lakosokra? Ha a brit gyarmatbirodalom nem fér mai morális kereteinkbe, akkor a mai, sokkal észrevétlenebb, átláthatatlanabb kizsákmányolása a harmadik világnak miért igen?
Valóban kialakulóban van egy globális tudat, amely túlmutat országhatárokon. Ez Churchill idejében még épp csak pislákolt. De a brit politikus szobra elleni vandalizmus azt feltételezi, hogy létezik egy morális és ideológiai mérce, ami alapján a történelmi korok visszamenőlegesen megítélhetők, és ami alapján a történelem állandóan újraírható. Kétlem, hogy ez így lenne. De ha így van, akkor a mi korunknak is van miért félnie az utókortól. Nem is kicsit.
Fejléckép: Dan Kitwood/Getty Images
hírlevél
