Ehhez először egy kis időutazásra kell invitálnunk az olvasót.

A XVIII.-XIX. század fordulója során a művészet forradalmi átalakuláson ment keresztül a hasonló jellegű társadalmi-gazdasági változások hatására. Ezen változások kezdeti tétova tapogatózó lépéseit Szabolcsi Bence konzervatív, míg a természeti szépségek, nemzeti sajátosságok, heves érzelmek és eszmék iránt elkötelezett szakaszát forradalmi romantika néven illette. Ez utóbbi kor - később részletezendő módon - megváltoztatta a zenei nyelvezetet, de mivel hasonló mértékű változás korábban is lezajlott a művészetekben, az elhatárolás alapja nem ez kell hogy legyen a régizene definíciójakor. A régi és új zene között az az alapvető különbség, hogy az előző korszakok során a zeneszerzők életművét mint divatjamúlt mementóit a múltnak, a közönség által fogyasztott - tehát szükségszerűen kortárs műzene - elsöpörte. A képzett, művelt közönség egységes fogyasztói társadalomként élvezte a kínálatot. A forradalmi romantikában egy dolog alapvetően megváltozott. A zsenikultusz eredményeképp a romantikus hős szerzőt többé nem feledték el. Míg a korábbi szerzők (még Gluck, Haydn és Mozart is) kikerültek legalább pár évtizedre a repertoárból, Beethovennel kezdődően a szerzők ikonná magasztosultak.

Tehát régizene azon szerzők életműve, akiknek művészetét (vagy műveik egy részét) fel kellett támasztani a zenetörténet során.
Természetesen számos, bár járulékos momentum is társul ehhez a meghatározáshoz.

1. A régizene alapvetően szolgáltató műfajú műzene volt, céhekbe szerveződött mesteremberek, majd kvalifikált alkalmazottak hozták létre, korlátozott művészi szabadsággal, de nagy műgonddal kialakított minőségbiztosítási rendszer keretein belül.

2. A régizene ideáljai akár a reneszánsz, akár a barokk, akár a klasszicista zenét nézzük, főként elvont, allegorikus, mély vallásos áhitattal átitatott vagy antik jelképekben manifesztálódnak, s igen kötött, mai szemmel abszurd, néha groteszk formát öltenek. Ezért mind a világi, mind az egyházi vonalával való azonosulás a XXI. sázadi ember számára nehézségekbe ütközhet

3. Természetesen sajátos előadási tényezők is együtt járnak a régizene felélesztésével, hiszen ezeket a műveket speciális hangszereken (csembaló, natúr rézfúvósok, bélhúros vonósok), illetve különleges énekesekkel (kasztráltak, kontratenorok stb.) adták elő. Ezért is adódik önként a korszak határvonalaként az 1824, mely az utolsó kasztrált főszereplős opera (Meyerbeer: Il crociato in Egitto) bemutatójának éve. Nota bene ez majdnem egybeesik a klasszicizmus és a romantika határmezsgyéje két óriásának elhunytával (Beethoven: 1827, Schubert: 1828). A korszak vezető operaszerzője, Rossini elkötelezett híve volt a kasztráltaknak visszaemlékezései alapján. A barbár szokás kihalása miatt azonban ritkán volt alkalma ilyen énekesek számára írni. Az Aureliano in Palmira (1814, főszerepét a fenti Meyerbeer-opera főszereplője, Velluti énekelte) után opera seriáinak férfi főszerepét kénytelen kelletlen mezzoszopránokra írta át. További fontos adalék, és megerősíti az 1820-as évek fontosságát, hogy a mai értelemben vett karmester sem létezett Spontini és Spohr munkásságáig, utóbbi állítása szerint elsőként, 1820-ban használt karmester pálcát. A XIX. század első évtizedeiben váltotta fel a fortepianot a mai modern hangverseny zongora és a ventiles trombitát 1818-ban szabadalmaztatták.

A XIX. és XX. század fordulóján további változás zajlott le a zenei életben a társadalmi kataklizmákkal párhuzamosan. A modern zenei törekvések (impresszionizmus, expresszionizmus - lásd második bécsi iskola) csakúgy, mint képzőművészeti és építészeti párhuzamaik, már nem találkoztak a tömegek ízlésével. A régizene történetében ez a második fordulópont talán még jelentősebb. Mivel a közönség igénye és a zeneszerzők terméke inkongruenciát mutatott, a korábban egységes közönség, az introvertált géniuszoktól magára hagyottan, saját útját járva próbálta kielégíteni zenei éhségét és óhatatlanul rétegződni kezdett. Kialakult a könnyű és komolyzene fogalma és utóbbiban is egy konzervatív (lassan eltűnő, a művelt közönséget még szolgálni igyekvő) posztromantikus és egy megrögzötten individualista l'art pour l'art, kortárs megközelítés. A színházi-hangversenytermi repertoár bővülése megállt, bebetonozódott. Beethoven, Brahms, Mahler, Verdi, Puccini, Wagner, Richard Strauss darabjainak végtelenített reciklálása jellemezte a XX. század első éveit. És ekkoriban - vélhetőleg repertoárbővítési, útkeresési célokkal - kezdtek kutakodni elfeledett szerzők művei iránt. A színpadi zenében ezt jól jelzi a barokk operák reneszánszának kezdete, az első modernkori bemutatók évszáma: Rameau (Castor, 1903), Händel (Rodelinda, 1920) és Vivaldi (L'Olimpiade, 1939). Ezzel párhuzamosan a hangversenytermekben Haydn, Mozart, Bach (az addig előadhatatlannak tartott Brandenburgi versenyek is felkerültek a repertoárra) és Vivaldi műveinek (az utóbbiakat tartalmazó Foá és Giordano kéziratokat 1926-30 során találták meg) előretörése mutatta, hogy korszakokon átívelő egyetemes értékeket hordoznak e művek.

Valójában tehát egy több mint egy évszáda zajló folyamatról van szó, melyben hazánk egykoron éllovas volt Sándor Frigyes, Németh Pál, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, valamint a Capella Savaria révén. Sajnos az utóbbi időben ez a lendület megtörni látszik a külföldi példákkal párhuzamba állítva, Németh Pál és a Savaria Barokk Zenekar, a Capella Savaria, Vashegyi György, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar töretlen lelkesedése ellenére. Ezért a Fidelio régizene-kedvelői kis táboruk támogató erejét latba vetve próbálnak minden telhetőt megtenni a közönség érdeklődő részének megnyerése és az újabb (Aura Musicale, Affetti Musicali) régizenei együttesek munkájának promótálása céljából.

2011 © Minden jog fenntartva 

2011 © Minden jog fenntartva 

Cleofide írásai:

A régizenéről - melyben a régizene meghatározását adja

Miért is lenne nehéz egészséges, informatív operai repertoárt kialakítani? - melyben a hazai operai repertoár kialakításához kínál szempontokat

A barokk opera és az ellenreformáció - melyben arra világít rá, miképp hatott ellenreformáció az opera műfajára

Az angol opera kezdetei - melyben az angol opera megszületésének időszakát rajzolja meg

Az oratóriumok felbukkanásának lehetséges motívumai Händel munkásságában - melyben hipotézist fogalmaz meg Ruth Smith zenetörténeti fejtegetésével szemben

Zeneszerzők élete és működése a nyugati típusú zene kezdetétől a kora romantikáig - Innen egy több éve folyó, még nem lezárt projekt részeként elérhetők a jelzett időszak európai rangú szerzőinek életrajza, fontosabb művei, életművének értékelése, sok esetben először magyarul.

A zenekritikáról - melyben a zenekritika feladatairól, lehetőségeiről és korlátairól, a zenekritika és a kortárs zene viszonyáról beszél

Elfeledett nemzedékek - melyben azokról ír, akik az egyes országokban előálló intellektuális vákuumot kitöltötték nagy komponistagenerációk közötti űrök idején

Vivaldiról - aki a tökéletes és a bosszantóan közönséges határán egyensúlyoz

A preromantikus olasz stílusú opera három nagy korszaka - személyes megközelítésben

A barokk opera színpadra állításának problémája - a jelenkori interpretáció lehetőségeiről

Händelről - kvalitásairól, operai koncepciójáról