Lully hatása különösen elképesztő a következő faktorok és jelenségek miatt:

1. Egy novícius, ha Lully, majd egy száz év múlva alkotó mester (Mondonville, F. Rebel, Francoeur, Leclair, Boismortier, Dauvergne) művét meghallgatja, semmi különbséget, fejlődést nem hall.

2. Egész Európában hasonló tendencia figyelhető meg. Bárhol az ouverture egy laikus számára ugyanaz az ouverture.

3. Lully művei több mint száz évig maradtak repertoáron. Amikor az ódivatú Rameau-t kritizáló Rousseau műveit mint ósdit kifütyűlték, és parókát dobtak a "Le devin du village" előadásán a színpadra, Lully művei még javában műsoron voltak.

3. Lully, mint kukta, majd táncos hiányos alapokkal bírt, és a komplex zenei megoldásokat ráadásul szándékosan tovább egyszerűsítette. Azonban mindenki tudta, hogy ezt zseniálisan tette. A művészi kifejezés hatásossága nem komplexitás kérdése. Ezzel Gluck számára biztosított kiindulópontot. Nem véletlen, hogy Gluck Lully végső mesterművét, az Armide-ot próbálta meghaladni mint végső kihívást.

4. Lully keveset törődött a "zenei szép"-pel. Ez annyiban érdekes, hogy a burgundi zene, mint a reneszánsz első kontintetális megnyilvánulása pont erről lett híres, és a Lully előtti vérbő francia chanson irodalom pezsgő életörömöt áraszt. Lully szárazzá, az olaszok számára érthetetlenné tette a francia zenét; mindezt olaszként. Sőt a franciákat is süketté az olasz zenére! Ezt jól mutatja, hogy francia zenében szocializált elmék képtelenek voltak az olasz módi imitálására.

Lully zenéje szolgálja a drámát, a firenzei minták szerint. Ezért egy járatos, érzékeny hallgató számára sokkal kevesebbet ad zeneileg, mint egy profi, pl. Rameau művészete. Lullynél még egy tisztességes dallamot is nehéz előásni. Zenéjének lényege a manír, a pompás külsőségek, a felszínesség. Mai előadói - filmes háttérre ("A király táncol") támaszkodva - ráéreztek, hogy ez az affektáló kifejezésmód meglovagolható a Napkirály végletekig dekadens, túlfűtött és ambiguusként beállított szexualitású udvara révén. Pedig tudjuk, Lully durva fickó volt. Himlőhelyes, rossz fogakkal, durva beszéddel. Teherbe esett színésznőit elvetélésig rugdalta, és zenészeinek hátán szétverte a hangszert.

De! Lully tökélyre vitte, és tanítványai (Marais, Colasse, Muffat, Kusser) révén európai rangra emelte az előadói standardot. Nemcsak a zeneszerzők, de a zenészek is zseniális szintet kellett, hogy megüssenek.

És lássuk be, legnagyobb riválisai (Charpentier, Moreau) is ugyanúgy kezdtek komponálni, mint ő.

Azonban Lully életművének elfogadtatásához a rokonszenv és a CD kevés. Lully korhű színpadra állításban DVD-n juthat közel a közönséghez eszközkészletének sajátosságai miatt. Ezzel ki lehetne védeni Lully és Rameau igencsak méltánytalan eredménnyel járó összevetését. A legjobb művekből Lully kánon felállítására és a Rousset megmutatta expresszív, sőt túlzó előadásokra van szükség. Mert ezen alapok lerakása után lehet hozzákezdeni a Lully és Rameau közötti fél évszázados űr kitöltéséhez.

Lully életművének feltámasztása láthatóan kétélű fegyver. Száraz fanyarsága, monotóniája révén csalódást kelthet, akár el is riaszthat a régizenétől. Teljesen más okból hasonló problémával szembesülünk Telemann estében.

Telemann, noha közel sem akkora hatású szerző, mint Lully, de hála Istennek mára végképp kinőtt a "kismesteri" kategóriából. Telemann népszerűsége a következő okoknak tudható be:

1. Életműve hatalmas, kimeríthetetlen forrás. A "Telemann kánon" kialakítása önként adódó lehetőség.

2. Műveinek színvonala igen egyenletes. Fércművei nincsenek, hangvételük könnyed, a korhoz képest kifejezetten modern. Egész életében képes volt megújulásra és stílusváltásra.

3. Nagy hangsúly fektetett a dallaminvencióra. Az előző generáció legfőbb hibájának azt rótta fel, hogy "a régi mesterek műveiben a dallamnak szikrája sem található meg". Ihlet, híján - "beültem a kocsmába lengyel dudásokat hallgatni".

4. Ha volt ideje és eltökéltsége remekműveket (Der Tag des Gerichts, Ino, Orpheus, Pimpinone, Schulmeister, stb.) is papírra vetett, melyek, néhol - ha Bach szintjét nem is közelítik meg - Handel nívóját elérhetik (zenekari szvítek, versenyművek), vagy akár fel is múlhatják (lsd. a párhuzamos Brockes passiók).

Telemann esetében a legnagyobb veszélyforrás a kritikátlan és tömeges lemezre vitel, az értő kánon kialakítása előtt, ami felfokozott elvárások esetén többet árthat, mint használ. Telemann, csakúgy, mint Gluck vagy Lully, egyenlőre nem tűri a Handel, Bach, Vivaldi, Rameau, Pergolesi, Mozart, Haydn vagy Beethoven esetében természetes teljes feldolgozást. Kánon kialakítása, a hallgatóság adaptációja után lehetséges a fokozatos bővítés. 

2011 © Minden jog fenntartva 

Cleofide írásai:

A régizenéről - melyben a régizene meghatározását adja

Miért is lenne nehéz egészséges, informatív operai repertoárt kialakítani? - melyben a hazai operai repertoár kialakításához kínál szempontokat

A barokk opera és az ellenreformáció - melyben arra világít rá, miképp hatott ellenreformáció az opera műfajára

Az angol opera kezdetei - melyben az angol opera megszületésének időszakát rajzolja meg

Az oratóriumok felbukkanásának lehetséges motívumai Händel munkásságában - melyben hipotézist fogalmaz meg Ruth Smith zenetörténeti fejtegetésével szemben

Zeneszerzők élete és működése a nyugati típusú zene kezdetétől a kora romantikáig - Innen egy több éve folyó, még nem lezárt projekt részeként elérhetők a jelzett időszak európai rangú szerzőinek életrajza, fontosabb művei, életművének értékelése, sok esetben először magyarul.

A zenekritikáról - melyben a zenekritika feladatairól, lehetőségeiről és korlátairól, a zenekritika és a kortárs zene viszonyáról beszél

Elfeledett nemzedékek - melyben azokról ír, akik az egyes országokban előálló intellektuális vákuumot kitöltötték nagy komponistagenerációk közötti űrök idején

Vivaldiról - aki a tökéletes és a bosszantóan közönséges határán egyensúlyoz

A preromantikus olasz stílusú opera három nagy korszaka - személyes megközelítésben

A barokk opera színpadra állításának problémája - a jelenkori interpretáció lehetőségeiről

Händelről - kvalitásairól, operai koncepciójáról