„A színész mintegy ezt mondja magának: »Tudom, hogy mindaz, ami itt a színpadon körülvesz, a valóság durva hamisítványa, csupa hazugság. De mi lenne, ha mindez igaz lenne? Hogyan viszonyulnék ehhez vagy ahhoz a jelenséghez? Mit tennék?« [...] És attól a pillanattól kezdve, amint megjelenik lelkében ez az alkotó »mi lenne, ha«, az őt körülvevő reális élet elveszti az érdekességét, és átlép a fantáziája teremtette másik életbe." Ezeket a gondolatokat a kiváló orosz színész és rendező, Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij vetette papírra élete vége felé A színész és a rendező művészetéről című írásában. A Sztanyiszlavszkij-módszert - még ha név szerint nem is - a leírtak alapján mindenki jól ismeri. A 19. század végén és a 20. század elején az orosz mester ezen elgondolásaival teremtett iskolát és ezzel a módszerrel került előtérbe a művészi megformálás hitelességének, az átélésnek a kérdése. A színésznek nem elég csak eljátszania a szerepet, nem elég csak ábrázolni vagy utánozni, hanem úgy kell a karaktert megformálni, hogy annak minden egyes „alkotóelemét", minden egyes tulajdonságát a színész saját magában találja meg, hozza felszínre, mutassa meg. Sok rendező egyetért ezzel a módszerrel, sok pedig nem, az utóbbi kategóriában leggyakrabban attól félnek, hogy elveszítik az irányítást a darab felett.

Úgy éreztem, hogy az öt Oscar-jelölést kapott Black Swan (Fekete Hattyú) is hasonló veszélyekre próbált rávilágítani, de nem elsősorban a rendező szempontjából, hanem inkább a színészéből, aki az alakításnak olyan szinten veti magát alá, hogy közben elveszti józan eszét, a külvilággal való kapcsolatát, vagyis saját magát. S közben elveszítjük a kapcsolatot mi, nézők is a film szerinti valósággal, hiszen úgy kerülünk egyik jelenetből a másikba, hogy nem csak a végén, de már a film közepén sem tudjuk, hogy mi volt főhősünk hallucinációja és mi nem.

Darren Aronofsky rendező alkotásának szinopszisa két mondatban leírható. A még mindig anyjával élő fiatal balerina, Nina Sayers (Natalie Portman) megkapja Csajkovszkij világhírű balettjének, a Hattyúk tavának főszerepét, bár a rendező, Thomas Leroy (Vincent Cassel) szerint az ifjú táncos csak az ártatlan, tiszta Fehér Hattyút képes eljátszani, a gonosz csábító iker, a Fekete Hattyú megformálására alkalmatlan (mindkét szerepet ugyanannak a táncosnak kell alakítania). Nina azonban minden áron meg akar felelni a szerepnek, de a cél eléréséhez vezető út nem egyszerű: őrült látomások és tettek árán lehet a szinte frigid lányból, enyhe képzavarral élve a rút kiskacsából a szexualitására ráébredő felnőtt nő, csábító, csalfa hattyú.

A képzavar azonban e filmre is jellemző volt, hiszen mint korábban említettem, a valóságot szépen össze lehetett keverni a rémálomvilággal, amely utóbbi ábrázolásában enyhe öncélúság érződött, s elsősorban az operatőr, Matthew Libatique, valamint Nina karakterének megformálásáért megérdemelten Golden Globe- és Oscar-díjat nyert Natalie Portman művészi munkáját dicsérte. A színésznő hitelesen tárta elénk a szereposztás után anyjának a telefonba örömkönnyeket hullató lányt, de az őrjöngő hisztérikát is. A film az adrenalin-szintet igencsak igyekezett fenntartani, s ez sikerült is, esetenként még a mulatságosabb jelenetek is váratlanul értek a gyors képváltásoknak köszönhetően (pl. az éppen önkielégítést végző főhősnő egyszer csak észrevette a szobában alvó édesanyját).

A film alapötlete elgondolkodtató, kidolgozása azonban helyenként túlzó, amikor pedig az egyik hallucinációnál képtelen módon hátratörik mindkét térde és kifordulnak a vállai, egyenesen gagyi. Igazából nem tudom, hogy be kell-e járni egy ilyen utat a cél érdekében, illetve egyáltalán volt-e valaha példa erre az előadóművészet patológiai esetei között.                 

Darren Aronofsky művének legelőnyösebb vonása, hogy elgondolkodtat, egy kicsit hasonlóan, mint David Lynch, de semmiképp sem ugyanúgy és talán nem is olyan sokáig. Aronofsky- és Portman-rajongóknak kötelező, rajtuk kívül ajánlani inkább az olyan erős idegzetűeknek tudom, akik nem fogják be szemüket-fülüket egy kis csontropogtatás hallatán.

A félreértett Sztanyiszlavszkij persze lehet, hogy megfordult...

(Black Swan /Fekete hattyú/, 2010. Színes, feliratos amerikai film, 108 perc. Rend.: Darren Aronofsky, főszerepben: Natalie Portman, Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey, Winona Ryder)