„Csak úgy tudok hiteles pedagógus lenni, ha emberileg is jelen vagyok a diákok mellett” – Tóthné Páncsics Edina, a Mester-M díjazottja

Közeleg a tanév vége, ami egyfelől felszabadult időszak, másfelől azonban szomorkás is, hiszen vannak, akiktől ilyenkor búcsút kell venni. Hogyan éled meg az elválást a diákoktól, és mi visz folyton előre?

Amikor az első tanítványaim kirepültek, azt nagyon nehezen éltem meg. Olyannyira, hogy szinte depressziós lettem utána, mert hirtelen ott maradt bennem az a rengeteg közös élmény és kötődés, ami addig a mindennapokat alkotta. Megfogadtam, hogy legközelebb nem engedem ennyire közel magamhoz a diákokat, mert az elválás rendkívül nehéz volt. Persze az ember idővel rájön, hogy ezt nem lehet másképp csinálni. A mostani osztályom éppen végzős, túl vannak az írásbeli érettségin, a szóbelik pedig csak június végén kezdődnek. Május eleje óta már nem találkozom velük rendszeresen, de minden alkalmat megragadok arra, hogy valamilyen formában kapcsolatban maradjunk. Több mint három évtized tanítás után azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem: amit május elejéig nem sikerült megtanítanom, azt később már aligha lehet, mert addigra a diákok figyelme és lelkiállapota is átalakul. Éppen ezért a tanév végéhez közeledve én is könnyedebb témák felé fordulok, és ilyenkor sokkal több tér jut a beszélgetésekre is. Kérdezem őket a nyári terveikről, arról, ki készül dolgozni, merre indulnak tovább. Hamarosan pedig kezdődnek a táborok, amelyekből én is lelkesen kiveszem a részem, mivel ezek újabb kapcsolódási pontokat teremtenek a gyerekekkel, és megalapozhatják a következő tanév együttműködéseit.

Előfordul, hogy egy tanár–diák kapcsolat annyira mély és meghatározó lesz, hogy évekkel vagy akár évtizedekkel később is megmarad, sőt idővel barátsággá alakul?

Több korábbi diákomhoz is nagyon szoros kapcsolat fűz. Az első tanítványaim ma már harminchat évesek, tudunk egymás életéről, megosztjuk az örömöket és a bánatokat is. Meghívnak az esküvőjükre, egyiküknek nemrég kisbabája született, különleges érzés látni, hogyan alakul tovább az életük. A mostani diákjaimmal is sokat beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről, nem csupán a tananyagról. Tartok nekik felvételi beszélgetéseket, hogy segítsem őket a továbbtanulásban, és egy kicsit magabiztosabban induljanak neki a következő életszakasznak.

Tóthné Páncsics Edina (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)

Nagyon érdekes, amit mondasz, mert az ember azt érzi, hogy a diákoknak óriási igényük van arra, hogy emberileg is tudjanak kapcsolódni egy tanárhoz. Az iskolában, ahol tanítasz, mennyire természetes ez a fajta nyitottság a tanárok részéről?

Meg kell teremteni az alkalmakat arra, hogy közös élményeket szerezzünk a diákokkal. Ha én nem fordítok erre plusz időt a tanórákon túl – ha nem megyek el velük kiállításra vagy ha nem tartok nekik extra foglalkozásokat –, akkor nehezebben alakulnak ki mélyebb kötődések. Ugyanilyen fontosak a nyári táborok is, ahol napokon át együtt élünk, közösen dolgozunk egy projekten, és egészen más módon tudunk kapcsolódni egymáshoz. Számomra ez a tanítás egyik legsarkalatosabb része. Ugyanakkor nem tudom rossz szemmel nézni azokat a pedagógusokat sem, akiknek nincs idejük vagy energiájuk arra, hogy délutánonként is a gyerekekkel foglalkozzanak. Mindenki másként működik. Nekem viszont rendkívül fontos, hogy létrejöjjenek ezek a közös alkalmak, és rengeteg energiát fordítok erre.

Esténként sokszor úgy fekszem le, hogy azon gondolkodom, másnap mivel tudnám meglepni a diákokat,

mert minden korosztályhoz külön kulcsot kell találni. Nap végén úgy szeretek belenézni a tükörbe, hogy azt tudom mondani: ma is mindent beleadtam. És természetesen nagyon jólesik, amikor az erőfeszítéseinket visszaigazolják. A Mester-M Díj azért is jelent különösen sokat, mert diákok és szülők terjesztettek fel rá, aminél őszintébb és meghatóbb elismerést nehéz elképzelni.

Abból a szempontból talán különösen szerencsés helyzetben vagy, hogy művészetet adsz át. A rajzolás egy eszköz, amin keresztül a diákok könnyebben megnyílhatnak, mélyebb dolgokat tudnak előhozni önmagukból. Persze egy matematikaórát is lehet csodálatosan tanítani, de én bölcsészalkatként mindig azt éreztem, hogy az ének-, rajz- vagy irodalomórákon jobban meg tudtam nyílni.

Régen – kissé lesajnálóan – úgy nevezték a hozzánk hasonló pedagógusokat, hogy „készségtantárgyat” tanítók. Én viszont éppen ezt tartom fantasztikusnak, mert ezekben az órákban óriási lehetőségek rejlenek. Hiszem, hogy akár negyvenöt perc alatt is lehet csodákat tenni. Mindig azt mondom a diákoknak: adjanak esélyt arra, hogy bebizonyíthassam nekik, egyáltalán nem „fakezűek”. A rajzolás igenis tanulható, és közben rengeteg izgalmas dolgot élhetünk át együtt. Persze lehet rajzórát úgy is tartani, hogy megtanítjuk, hogyan kell egy fát lerajzolni, de számomra akkor válik igazán értékessé a közös munka, ha van mögötte gondolat, személyesség és belső tartalom. A művészképzésben például

nem az a célom, hogy mindenáron képzőművészeket neveljek, hanem hogy a diákok megtanuljanak érzékenyen és tudatosan látni,

értelmezni a világot, és fejlődjön az önkifejezésük. Az olyan feladatok is fontosak, amelyek segítik a diákokat abban, hogy jobban megismerjék egymást. Kilencedikben például amuletteket készítenek: mindenki kihúzza egy osztálytársa nevét, beszélget vele a félelmeiről, bizonytalanságairól vagy vágyairól, majd ezek alapján készít neki egy személyes amulettet. Van, aki a rossz jegyektől fél, más a pókoktól vagy éppen attól, hogy nehezen találja meg a helyét az új közösségben. Ezek a beszélgetések közel hozzák egymáshoz a diákokat, az elkészült szerencsetárgyakat pedig hosszú ideig magukkal hordják.

Tóthné Páncsics Edina (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)

Az alkotást magányos tevékenységnek képzeli az ember, de téged hallgatva mégis úgy tűnik, hogy a kapcsolódásról is szól. Lehet ezt így is megközelíteni?

Azt gondolom, hogy az alkotás nem feltétlenül magányos tevékenység, ugyanakkor egyre több olyan fiatal van, aki kisebb létszámú közegben tud igazán felszabadulni. Nekik szükségük van egy intimebb térre, mert nagyobb közösségben nehezebben merik megmutatni önmagukat. Néha a téma miatt van szükség különösen nagy figyelemre és biztonságos közegre. Októberben nyílik egy kiállításunk a budapesti Hegyalja Galériában, amely a bántalmazással foglalkozik. Erről a témáról beszélni és képekben megfogalmazni rendkívül nehéz, de ami számomra leginkább megrendítő volt, hogy a diákjaim – ez a középiskolás korosztály – rögtön nem a fizikai, hanem a lelki bántalmazásra gondoltak, amivel nagyon gyakran találkoznak a mai fiatalok.

Más esetekben viszont valódi közösségi élményt jelent a közös alkotás. Az egyik legkedvesebb csoportom például az, ahol alsó tagozatos gyerekektől egészen tizenegyedikes gimnazistákig vegyesen dolgoznak együtt a diákok. Fantasztikus látni, milyen természetesen hatnak egymásra: segítik, inspirálják a másikat, és közben mindenki tanul valamit a másik korosztálytól.

A kisebb gyerekekben különösen szeretem azt a bátorságot, ahogy gondolkodás nélkül nekikezdenek egy képnek.

Nagy kedvenceim még a közös falfestések, ahol egyszerre van jelen az alkotás öröme és a nézői reakció. Amikor elmegy mellettünk egy járókelő, és beszélgetni kezd a diákokkal, az azonnali és nagyon erős visszajelzés a számukra. Szolnokot szinte már telefestettük az elmúlt évek alatt, annyi közös falfestményünk készült, hogy egyszer még egy külön útvonaltervet is összeállítottam azoknak, akik a vasútállomástól indulva szeretnék végigjárni őket.

Izgalmas, amit arról mondtál, hogy a fiatalabbak sokszor bátrabbak. Lehet, hogy ebben benne van az is, hogy egy üres, fehér papír valahol megbénítja az embert?

Persze, egyértelműen. A mai tizenévesekre hatalmas elvárások nehezednek: meg kell felelniük az iskolában, a szülőknek, egymásnak, sokszor még saját maguknak is. Emiatt könnyen kialakul bennük egyfajta görcsösség vagy bénultság. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ne pusztán azt értékeljük egy rajzórán, mennyire pontosan sikerült lerajzolni egy beállított csendéletet, hanem azt is, hogy mit tud beletenni önmagából az adott munkába.

Mert végső soron ez az igazán lényeges: az önkifejezés.

Az egyik legnagyobb kérdés számomra mindig az, hogyan lehet a diákokat kimozdítani abból az állapotból, amikor ott ülnek a papír fölött, és úgy érzik, nincs ötletük, nincs saját témájuk, nem mernek elindulni. Ahhoz, hogy ezt a „fehér lap-effektust” feloldjuk bennük, inspiráló és biztonságos közegre van szükség – nemcsak támogató emberekre, hanem magára a térre is. Mindig olyan rajzteremről álmodtam, ahol minden sarokból valamilyen impulzus éri az embert: tárgyak, képek, anyagok, színek, amelyek megmozgatják a fantáziát. Egy olyan hely, ahol szinte magától megindul a ceruza a kézben, mert a környezet folyamatosan lökést ad.

Falfestés Szolnokon (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)

Hogyan lesz egy tanteremből ilyen búvóhely, második otthon?

Egy kívülálló talán azt mondaná, hogy nálam kupi van. (nevet) Rengeteg lomot hordtam itt össze, amit más kidobna, én viszont témát és inspirációt látok bennük. Egy ilyen térben szinte lehetetlen rendet tartani, mert a rajztáblákon ott sorakoznak a félkész munkák, a nyitott polcokon mindenféle eszközök vannak a papírvágóktól a linómetsző felszereléseken át egészen a nyomdagépig. És tele van a terem növényekkel meg van egy kis pihenősarkunk is. Egy olyan műhelyt szerettem volna létrehozni, amelyben a gyerekek úgy érezhetik magukat, mintha a saját szobájukban lennének. Talán attól válik igazán otthonossá, hogy van egy sajátos illata a helynek, amiben hígító és festékszag keveredik, és mindig nyitva áll az ajtaja. A legfontosabb viszont mégis csak az, hogy a diákok szeretnek itt lenni, és újra meg újra visszatérnek ide.

Szerinted miben mások a mai diákok, mint a korábbi generációk? Milyen problémákkal küzdenek leginkább?

Azt látom, hogy a mai fiatalok minden korábbinál erősebben keresik az identitásukat,

folyamatosan igyekeznek megfejteni, kik is ők valójában.

Rendkívül sokféle személyiség jelenik meg az osztálytermekben, sok tanítványom küzd valamilyen lelki sérüléssel, ezért egyre fontosabbá válik, hogy odafigyeljünk rájuk. Nagy szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa őket, beszélgessen velük, és segítsen megfogalmazni azokat az érzéseket vagy problémákat, amelyeket sokszor még saját maguk sem tudnak pontosan kifejezni.

Úgy tűnik, ez nem egyszerűen egy munka, hanem valami sokkal mélyebb „szolgálat” a részedről, ami az iskola falain túl is folytatódik. Nehezen tudom elképzelni azt a pillanatot, amikor ezt egyszer majd szögre akasztod. Mintha az egész életedet adnád ennek.

Alapvetően nagyon érzékeny és szociális ember vagyok, és talán ebből fakad az is, hogy rendkívül erős bennem a hivatástudat. Hiszek abban, hogy néha egyetlen jó szó, egy kis odafigyelés vagy bátorítás is képes átlendíteni valakit egy nehéz helyzeten. Csak úgy tudok hiteles pedagógus lenni, ha emberileg is jelen vagyok mellettük.

Mikor rajzoltál utoljára úgy igazán önmagadnak?

Legutóbb papírmetszeteket készítettem, teljesen elvarázsol ez a technika. Nagyon vonzanak a különböző faktúrák, felületek, a növények lenyomatai, imádok anyagokkal kísérletezni. Szinte bármi képes inspirálni, ami vizuális élmény, akár egy egészen hétköznapi helyzet is, például amikor kifut a tej a tűzhelyen. Mindenben meglátok valamilyen lehetőséget. Talán ezért érzem úgy, hogy a kreativitás valójában egy soha véget nem érő kíváncsiság a világ felé.