A szerelem kastélyába csak azok kapnak bebocsátást, akiket párjuk viszontszeret. Don Sanche lovag nem léphet be, mert hódolatának tárgya, Elzire hercegnő nem viszonozza érzelmeit és - pusztán nagyravágyásból - Navarra hercegéhez készül hozzámenni. Alidor varázsló szíve azonban megesik a lovag szenvedésein, aki számos megpróbáltatást követően végül elnyeri szíve hölgyét és imádottja oldalán beléphet a szerelem kastélyába. Don Sanche, avagy a szerelem kastélya címmel néhány nappal 14. születésnapja előtt mutatták be Párizsban az akkoriban csak „Le petit Litz"-ként emlegetett csodagyermek két férfi és két női szólistát, kórust és zenekart foglalkoztató első és egyetlen operáját. A partitúra előszavában a librettisták a lovagregényekből vett naiv történet védelmében a következőket írták: „olyan jeleneteket igyekeztünk kínálni a ragyogó muzsikusnak, kinek talentumából született e partitúra, hogy sokoldalú tehetségét a legkülönfélébb oldalakról bemutathassa". Bár a szövegírók nem fogalmaznak meg kételyt afelől, ki írta a Don Sanche erősen - az első operáját alig korábban, 13 éves korában megíró - Mozart és Rossini operáira hajazó zenéjét, a Liszt-kutatók szerint a mű szerzősége kétséges. Liszt apjánakCzernyhez írott levele ugyanis arról tanúskodik, hogy kevéssel a bemutató előtt a mű nem volt még készen: „az áriák, kettősök és kórusok komponálását Ferenc majdnem befejezte 1824-ben. Csak a hangszerelés és a recitativók hiányoznak". A bemutató előadásra természetesen minden elkészült - ám minden jel szerint Liszt párizsi mestereinek segítségével.

Bár mai fejjel szinte hihetetlen, miként lehet képes egy kamasz fiú operát komponálni, annyi bizonyos, hogy Liszt 14 évesen már jól ismerte Mozart és Rossini dallamait. Atyja egyik Esterházy-hercegségnek küldött beadványából tudható, hogy a gyermek Ferenc Bécsbe költöztetésének indokai között szerepelt, hogy minél több koncertet, operát, egyházi muzsikát hallgathasson. Arról, hogy Liszt Ádám céljai meg is valósultak, a csodagyermek 1820-as évekbeli nyilvános koncertjei tanúskodnak. Liszt ezeken többnyire más fiatal virtuózokkal együtt szerepelt, s a fennmaradt dokumentumok szerint a műsorokon szinte minden alkalommal felcsendült Rossini vagy Mozart operáinak egy-egy részlete, sőt, a bámulatos rögtönzőként hamar híressé váló fiúcska többször épp Rossini vagy Mozart dallamaira - párizsi bemutatkozó koncertjén a Theatre Italienben például a Figaro házassága témáira - improvizált. A Don Sanche megkomponálására e koncertet követően kérték fel.

Az opera annak idején nem aratott sikert, s Liszt felnőtt fejjel a Don Sanche-ot felejthetőnek, kottáját pedig elveszettnek vélte. 1903-ban mégis előkerült a párizsi Opera könyvtárából a partitúra, ám a mű újkori bemutatójára 1977-ig, első lemezfelvételére 1997-ig, a kotta nyomtatásban való megjelenésére pedig egészen mostanáig kellett várni. A bicentenárium alkalmából a Miskolci Operafesztivál, a Hungarofest KLASSZ Zenei Irodája és a Bayreuthi Ünnepi Játékok részéről Gerhard Krammer kapott felkérést, hogy készítse el a hányattatott sorsú kézirat kritikai kiadását. Ám az osztrák zeneszerző a Don Sanche archeológiai és archiválási munkálatainak mintegy melléktermékeként készített egy átdolgozást is - saját bevallása szerint Liszt kortárs zenét támogató és mindenből parafrázist készítő attitűdjéhez hűen.

Krammer a Don Sanche szerzőségi problémáin felbátorodva döntött úgy, hogy a zárt számokhoz (zenekari közjátékok, áriák, kettősök, kórusok) nem nyúl, de a minden bizonnyal nem Liszt által kidolgozott recitativók kíséretét lecseréli ízig-vérig kortárs hangzású, disszonanciákban, különleges effektekben és improvizatív elemekben gazdag káoszzenére, énekbeszéd helyett pedig prózában mondatja (néha mikrofonba) a szereplőkkel a szöveget, az eredeti franciát ráadásul részben németre fordítva. A végeredmény Hans Zender Winterreise - Eine komponierte Interpretation című Schubert-átírására emlékeztetett, mely Csengery Kristóf szerint „mai disszonanciákat vegyített a tegnapelőtti konszonanciák vizébe". A kritikus szavai érvényesek Krammer beavatkozására is, igaz, nem elsősorban zenei értelemben.

A recitativók kortárs újrafogalmazása ugyanis határozottan jól sikerült. A Don Sanche eredetileg is zűrös eredetiség-kérdését azonban csak bonyolította a beavatkozás. Ha már megkérdőjelezzük a mű eredetiségét, a minden bizonnyal szintén nem Liszt Ferenc keze nyomát viselő hangszerelést (ne feledjük, Liszt két évtizeddel később, weimari korszakában is kismesterek segítségét vette igénybe Liszt szimfonikus költeményei meghangszereléséhez!), kézenfekvő lett volna újragondolnia vagy akár megkísérelnie Krammernek a bizonyosan Liszt által készített zongorakivonat helyreállítását. A hibrid változat azonban csak még jobban elfedi, mi az, amit bizonyosan Liszt írt. Hamisítás? Posztmodern kísérlet? Vagy egyszerűen egy konkrét előadás számára készült adaptáció?

Lehetséges, hogy mindezek a kérdések fel sem merültek a Don Sanche Krammer-féle változatának közönségében, hiszen a látvány figyelmeztetett, hogy semmiképpen sem historizáló előadással volt dolgunk. A Bayreuthi Ünnepi Játékokat igazgató Liszt-ükunoka, Katharina Wagner felügyeletével Julia Glass rendezésében színpadra állított produkció ugyanis a Magyarországon a Kovalik-iskola által meghonosított rokokópop, illetőleg a főiskolai vizsgaelőadások szellemében készült. A szerelem kastélya a Moulin Rouge és egy westernkocsma keresztezésének, a Kassai Állami Színház kórusa pedig szedett-vedett turistacsoportnak látszott. A szólisták ruhái csak fokozták az eklektikát: a jóságos varázsló és a gaz csábító szerepeit cserélgető Alidor-Romualde (Martin Gerke) valahol a cukrosbácsi és a szatír között félúton helyezkedett el, segédje (Fischl Mónika) pedig krampusz és domina keresztezéseként hatott. Don Sanche - a szerepet megformáló Byoung-Nam Hwang vonásaira rájátszva - szamurájnak volt öltöztetve, a főhős imádottja, Elzire és udvarhölgyei (Ana Maria Pinto és Heiter Melinda) pedig apácaruhájukkal jelezték kezdetben hűvös érzelmeiket, amit persze előbb-utóbb a jelmezzel együtt levetkeztek (díszlet és jelmez: Friederike Meese). A lovagi történetben plátóiként ábrázolt szerelmet az előadás szó szerint kézzelfogható irányba vitte el, egy homoszexualitás pár szerepeltetésével is jelezve, hogy itt bizony nagyon is modern veszedelmes viszonyokról van szó. Az opera kissé patetikus happy endingjében pedig a magyarosch színezet jelent meg, amikor is - némiképp a szegedi operatársulat néhány hónapja a Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott előadására hajazó - palóc pártában és árvalányhajas kalpagban dicsőült meg az ifjú pár.

Ötletekben tehát nem volt hiány, a megvalósítás azonban nem sikerült következetesen. A Miskolci Szimfonikus Zenekar és a kassai kórus nagy élvezettel és odaadással szólaltatták meg Liszt és Krammer zenéjét is, mindössze azt róhatjuk fel az együtteseknek - vagy inkább az őket irányító Nicolaus Richternek? -, hogy az opera kamarajellegét és romantika előtti hangvételét nem tartották kellőképpen tiszteletben. A mellékszereplőket megformáló Heiter Melinda és Martin Gerke hangi adottságaikkal és színészi alakításukkal is lenyűgöztek; a koreai tenor aznap esti gyenge formájával, a spanyol szoprán zavaróan merev színpadi jelenlétével, Fischl Mónika pedig bántó német kiejtésével némiképp csalódást keltett (már csak ezért is megérte volna a miskolci előadás kedvéért franciáról nem németre, hanem magyarra fordítani a recitativókat). A díszlet tákolmány-jellegét még csak-csak értelmezhettük a szerelem múlandóságára vonatkozó célzásként, és Don Sanche groteszk csetlés-botlását is levezethettük Romualde cikkünk címében idézett jellemzéséből, ám az előadás néhány mozzanatára nem találtunk kézenfekvő magyarázatot (dramaturg: Roman Lemberg). A bonyodalmat és a megoldást hozó második felvonás tekintélyes része például mintha a kastélyon belül, de legalábbis valami előcsarnok-féleségben játszódott volna, noha sem Elzire, sem Don Sanche nem jutnak be a szerelem kastélyába, csak az utolsó jelenetben. A rendezés továbbá igen felületes viszonyban volt a liszti és a krammeri zenével, a meglehetősen hosszú nyitány és a második felvonást indító frissen komponált közjáték pedig egyenesen eseménytelenül zajlott. Végezetül a kórus és a táncos pár, valamint az énekes szólisták közötti interakciók sem tűntek kellőképp kidolgozottnak. Persze a szemtelenül fiatal kreatív stáb minden esetleges megoldását messzemenőkig indokolja, ha úgy tekintünk rájuk, mintha az ifjúkori mű esetlegességét és bájos esetlenségét, azaz „oktondi siheder"-karakterét kívánták volna kiemelni.

Azért érdemes eljátszani a gondolattal, mit kezdett volna a darabbal a rendezésre eredetileg felkért, botrányos Lohengrin-rendezésével itthon is feltűnést keltő Liszt-ükunoka, ha nem szólítják a Mesterdalnokok próbái Bayreuthba. Persze nem érdemtelenül kerül bemutatásra a Miskolcon látott produkció az Ünnepi Játékok kísérő rendezvényeként: a zene átdolgozása és a rendezői koncepció is rendkívül izgalmas, és egészen bizonyos, hogy nem csak zsenge korú szerzők félig elfeledett művei esetében érdemes ilyen irányban kísérletezni. (Fájó párhuzam, hogy vajon miért nem sikerült Budapestre, az éppen a Miskolci Operafesztivállal párhuzamosan zajló Wagner-napokra is elhozni az előadást, netán hagyományt is teremtve ezzel...) Annál is inkább, mert a Don Sanche könnyűszerrel beilleszthetőnek látszik azoknak a kortárs magyar operajátszási irányzatok repertoárjába, amelyek a szegedi Mezzo-operaverseny vagy az Operaházban műsorra tűzött barokk darabok körül, sőt, az intézményeken kívül is kialakulni látszik. (Nota bene: nem volna nehéz csupa fiatal magyar énekest találni a szerepekre.)

A Don Sanche és a barokk operák színpadra állításának problémái között húzott párhuzamot végiggondolva persze azzal az eshetőséggel is érdemes eljátszani, milyen volna a Liszt-operaminden kortárs átírás, adaptáció, popkult és színpadi geg nélkül; azaz historikus felfogásban, minimalista stílusban, de maximalista megvalósításban. Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy a Don Sanche korhű előadása elviselhetetlen volna, különösen, ha abban a kreatív felfogásban képzeljük el, amellyel William Christie nyúlt a cseppet sem sikerültebb dramaturgiájú Rameau-egyfelvonásoskhoz vagy az eltérő kidolgozottsági fokon és hiányos változatokban fennmaradt Monteverdi-operákhoz. S akkor talán az is kiderülhetne, hogy Don Sanche nem is az az oktondi siheder, aminek első pillantásra látszik.