Aki ismeri az ex-beatle szólómunkásságát, bizonyára már az új album címéből kitalálta, hogy a McCartney III két előző albumhoz csatlakozik, amelyek más természetű válságok idején, de mégiscsak válságok idején keletkeztek. 1970-ben, a Beatles felbomlása után készítette a McCartneyt, amely szeplős, kísérletező, iszonyúan szerethető lemez lett, rajta a gyönyörűen vad Maybe I’m Amazed, az egyik legőszintébb McCartney-pillanat. Tíz évre rá, a Wings felbomlása, egy drogos ügy és egy szétesett japán turné után készült a McCartney II (1980), amin van funky, van diszkó, meg olyan piszchedelikus rock, amit akár ma is készülhetett volna (On The Way).
Ez a két lemez sokak és a szerző által is különös szeretettel szeretett zabigyerek a méretes diszkográfiában, amiken a zeneileg legképzettebb beatle ráadásul mindig csinált valami előremutatót, többnyire véletlenül.
Mindkettő otthon készült, házi stúdióban, a McCartney I ezzel nem mellesleg az első lofi lemez volt, amikor még a szó nem is létezett: a lofi a kényszerűségből nyomott minőségre, a sufnituningolt, nyúlós szalagok romantikájára épülő műfaj, ma fű alatt rendkívül népszerű.
McCartney III (Fotó/Forrás: Capitol Records)
Közben pedig legyünk őszinték, McCartney az 1997-es Flaming Pie óta nem csinált igazán jó lemezt, és annak már huszonhárom éve, azalatt két és félszer megtörténhet a Beatles. (Na jó, a 2005-ös Chaos and Creation in the Backyard egy ködös alkonyon, tea mellett nem rossz.)
Most, az új trackeket hallgatva úgy érzi az ember, az énekes-dalszerzőnek volt bátorsága levetkőzni az elvárásokat, nem arra gondolni, hogy fog majd szólni ez a turnékon, a rádióban, a slágerlistákon.
És fontos megjegyezni, hogy mindegyik sávon, mindegyik hangszeren Sir Paul játszik, többek között imponáló, vintage instrumentumokon: 1954-es Fender Tele, egy ötrészes Ludwig dobszerkó és Bill Black Kay M1 bőgője is szerepel a gyűjteményében.
Paul McCartney néhány vintage hangszere: Bill Black's Kay M1 bőgő, egy ötrészes Ludwig dobszerkó és egy 1954-es Fender Telecaster (Fotó/Forrás: Mary McCartney)
Az első számról rögtön eszünkbe juthat a Blackbird vagy a Mother Nature’s Son, a folkos, madaras Long Tailed Winter Bird című dalban Paul nyitott modális hangolású gitárt zenget, aztán rápakol néhány réteget, basszust, fojtott hangú vokált, visszafelé játszott szalagokat, dobot.
Akad egy-két gyengébb dal is. A Find My Way hurráoptimizmusa cseppet kínos, a beatlemániáról saját szemszögből mesélő Pretty Boys sallangos, azzal a gondolattal viszont érdemes elszórakozni, hogy mi lett volna, ha John Lennon él, és kisegíti barátját a Women and Wives című dalban, például jobb szöveggel és kis sámáni hitelességgel.
Paul McCartney (Fotó/Forrás: Mary McCartney)
A Lavatory Lil karcos blues, alig több, mint ujjgyakorlat, mégis van benne valami báj, megtalálta volna a helyét az Abbey Roadon vagy a Fehér Albumon is. A Deep Deep Feeling ellenben nyolcperces monstrum, visszhangeffektekkel, váratlan lassításokkal és parádés hangszereléssel, McCartney legszabadabb kísérleti trackje az utóbbi két évtizedből. A Slidin’ állati, lármás psyrock, simán van olyan dögös, mint egy Artic Monkeys dal, és dög a falzett ének is. A Deep Down darkos, funkys, hiphopos, már-már ambientbe hajló hangzása nyomán alig hiszi az ember, hogy egy 78 éves többszörös nagypapa alkotása. A When Winter Comesról már inkább: Paul arról énekel benne, hogy télen be kell zárni a tyúkokat meg a bárányokat, mert szaglászik a róka. (A záró dal egyébként egy outtake a Flaming Pie albumról, 1992-ben rögzítették.)
Éppen az tetszik a McCartney III dalaiban, hogy szerzőjük nem akar más lenni, akár az R&B és a hiphop inspirálja, akár a folkrock és a blues, egy sokat látott és sokat hallott férfi hangja ez, aki hamarosan 80 éves lesz.
És akiről egyszer össze kell majd szednünk, hogy mennyi műfaj és irányzat keresztapja lett hat évtizedes karrierje alatt.
Fejléckép: Paul McCartney otthoni stúdiójában (forrás: Mary McCartney)
hírlevél
