Nem vagyok benne biztos, hogy a tehenek minden nap meg lettek fejve, de a hegedűn minden este játszott
– meséli a minnesotai Gene Van Alstine, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy a nagypapája ölében ül esténként, aki a hegedűn játszik. A hegedűt ő örökölte, és mind a mai napig legértékesebb tulajdonának tartja. „Sok tárgyam van, de semmi nem jelent többet ennél. Minden alkalommal, ha kezembe veszem, a nagypapámra gondolok, és amit ő jelentett nekem.”
Tudta, hogy a hegedű a családban marad, de tíz unokája lévén, nem tudta, kinek adja tovább a becses hangszert. „Nem szeletelhetem széjjel” – mondta. – „Szerettem volna, ha mindegyik érzi, amit én.”
Így határozta el, hogy készít tíz hegedűt az unokáknak. Mivel még sosem csinált hasonlót, három évet töltött tanulással, és hetet a hangszerek készítésével. Mintegy évi ezer órát töltött a műhelyben, és közben kétszer küzdött meg a húgyhólyagrákkal.
Felesége azt mondja, addig sem kellett aggódnia, merre van a férje.
A férfi az unokáit idén húsvétkor lepte meg, és azóta néhányuk elkezdett hegedűórákat venni. „Nagyon szerencsések vagyunk, hogy valaki ennyire szeret minket, és ilyen különleges ajándékot kapunk tőle” – mondta az egyik unoka, a tizenkilenc éves Kendrah.
A riport angol nyelven itt tekinthető meg.
A hegedűkészítés azért annál bonyolultabb dolog, hogy valaki három év alatt egymaga kitanulja, ez derült ki egy hegedűkészítővel készült interjúnkból, amelyet itt olvashat.

Kapcsolódó
Minden a jó faanyaggal kezdődik – interjú egy hegedűkészítő műhelyből
Nemessányi László a legendás 19. századi hegedűkészítő leszármazottjaként került a szakmába, szabadidejében azonban a basszusgitárt veszi kézbe szívesebben. Azt mondja, ennek a szakmának nem lehet a végére érni.