Mi volt az a pillanat, amikor azt érezte, el kell hagynia Iránt? Veszélyben érezte magát?
Nem is arról volt szó elsősorban, hogy veszélyben éreztem volna magam. Ha az ember egy ilyen, feszült helyzetben lévő országba megy, tisztában van vele, hogy bármi megtörténhet. Ezt vállaltam, hiszen amikor kiutaztam, már elindult a tüntetés, csak akkor még nem lehetett látni, hogy ilyen gyorsan és ekkora erővel eszkalálódik majd. Végig akartam csinálni, de amikor a kormány múlt szerdán leállította az internetet, minden megváltozott – hirtelen csapdába kerültünk. Bár várható volt, mégis megijedtem, amikor törölték a járatunkat, hiszen nem lehetett tudni, hogyan hagyhatom el az országot. Erről is csak harmadkézből, ismerősökön keresztül értesültünk. A készpénzfelvételt felfüggesztették, és totális az információhiány. Valójában ez a lényeg:
a saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az internetnek, és hogy a hiánya milyen következményekkel jár.
Amíg nem éli át az ember, nem is sejtené, milyen sok nehézséggel kell szembenéznie.
Végül hogyan sikerült hazajutniuk?
A kérdés az volt, tudunk-e találni valakit, aki segít nekünk ott helyben. Egy ismerősünk végül talált egy irodát – utólag nem is értem, miért működött –, ahol megtudta, hogy indul egy járat. Ez a barátunk előlegezte meg nekünk az utazás összegét is, amit, sajnos, nem is tudom jelenleg, hogyan kaphat majd meg tőlünk, hiszen csak úgy nem utalhatunk innen pénzt egy iráni banknak. A teheráni repülőtéren, amikor átadtam az útlevelemet, az ott dolgozó hölgy nem tudta beazonosítani az országot, hiába ismételgettem neki, Magyarisztán, Magyarisztán, láttam az arcán, hogy teljesen összezavarodott. Akkor nekiállt rohangálni, mutogatta a kollégáinak, és az egyikük végül is rábólintott. Az egész nagyon ködös és zavaros volt, amíg nem ültem a gépen, és pillantottam meg fentről a várost, el sem hittem, hogy valóban megtörténik. Hogy tényleg hazajutok.
Mondhatjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült még eljönnie?
Pontosan erről van szó. Azt hittem, hogy a repülőtéren káosz lesz, amit néha látunk az Egyesült Államokban is, amikor leállnak gépek, de Teheránban alig voltak emberek – persze, hiszen nem volt kinek és nem volt mivel elmenni. Rajtunk kívül még néhány külföldön élő iráni tartózkodott ott. Azután, hogy eljöttünk, másnap leállították a repteret.
Mi az, amit szeretne, hogy a magyar olvasók megértsenek az iráni emberekről és az ott kialakult helyzetről?
Utoljára 2022-ben jártam Iránban, akkor is egy forradalmi helyzetben, a Mahsza Amíni halála után kirobbant tüntetések idején, akit azért öltek meg, mert nem fedte el a haját teljesen.
Csodálatos volt látni, ahogy tiltakozásként a nők levetették a kendőjüket, és félelem nélkül lobogtatták. A függetlenségükért harcoltak.
Ennek a hatása most, néhány évvel később látható volt az utcákon, sokkal többen vannak, akik nem hordják a kendőjüket. Dél felé haladva szinte már alig. Valami következménye tehát lett, de úgy éreztem, ez is csak afféle „cukorka”, valami kis engedmény, hogy betömjék a szájakat. Ami ennél is fontosabb, hogy határozott elszegényedést tapasztalok, nem mellesleg óriási az infláció. Nem véletlen, hogy a tüntetés a bazárokból indult, amik a kereskedelem központjai, ott van az élet. Az ottani kereskedők lázadtak fel elsőként, talán középosztálynak nevezhetnénk őket. Tarthatatlan az életszínvonal már hosszú ideje, és mostanra lett olyan nagy az elégedetlenség, hogy a tiltakozás országos méretűvé duzzadt, a korábbiak kizárólag a fővárosra korlátozódtak.
Milyen érzés volt személyesen megtapasztalni ezt?
Megrázó látni, hogy az emberek mennyire elszántak. Azt érzik, olyan reménytelen a helyzetük, hogy már nincs mit veszteniük. Másrészről csodálom is őket, főleg a fiatalokat, hiszen nekik van a legkevesebb veszítenivalójuk – vagy éppen a legtöbb. Ők mondják azt, hogy nem akarnak tovább így élni.
Számomra a perzsa emberek az egyik legcsodálatosabb nép.
Van valami bennük, ami sokunkból hiányzik, tartás, igazságérzet, becsületesség és őszinte szívbéliség. Ezt a mértékű, mélyről jövő szeretetet sehol a világban nem tapasztaltam, pedig nagy utazó vagyok. Ezért mentem vissza Iránba újra, ezért a melegségért és a mély beszélgetésekért. Nagyon sokat szenvedtek ott az emberek az idők során, ami azért is fájdalmas különösen, mert óriási a potenciál ebben az országban. Mindenük megvan hozzá, hogy jól éljenek. Csak remélni tudom, hogy hamarosan véget ér a küzdelmük, mert Irán népe ennél sokkal többet érdemel.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Peremartoni Krisztina (Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad)
hírlevél
