Ha megkérdezünk egy Pink Floyd-rajongót, hogy melyik a kedvenc száma az együttestől, valószínűleg nehezen válaszol, hezitálni fog, esetleg buzgón magyarázni kezdi az „ebből a szempontból” és „abból a nézőpontból”-érveket, amikből végül kisül, hogy a brit banda diszkográfiája annyira vaskos, stílusuk annyira szerteágazó, hogy lehetetlen választani. Össze lehet hasonlítani a pszichedelikus-mágikus Dark Side of the Moon lemezt a karikaturisztikus, ironikus, keserű The Wall hangjával? Vagy a Syd Barrett-korszakban készült Pipers-t a Wish You Were Here-rel, ami Barrett emlékére készült?
David Gilmour 1968-ban csatlakozott az együtteshez, lassan felváltva a drogfüggősége és mentális problémái miatt teljesen széthulló Barrettet, és végigélt sikereket és botrányokat, alkotói rohamokat és kríziseket, nem utolsósorban viharos ellentéteket a másik oszlopos taggal, Roger Waters-zel. Miközben tiszteletreméltó szólókarriert is felépített, legnagyobb büszkesége és művészi eredménye, a Pink Floyd említése gyakran keserű ízt hagy a szájában.
David Gilmour (Fotó/Forrás: Polly Samson)
2006-ban a Billboard magazin újságírója egy alapos életútinterjúban nekiszegezte a kérdést, hogy melyik a kedvenc Pink Floyd dala, és Gilmour meg is nevezett néhányat, hozzátéve persze, hogy „van jó néhány”.
A Wish You Were Here lemezről két számot emelt ki: a Shine On You Crazy Diamondot és a címadó dalt kiemelkedőnek nevezte. És persze nem hagyta ki a Wall című lemezről a Comfortably Numbot, amelynek szólóját sok ezer amatőr és profi gitáros gyakorolta ki az utóbbi évtizedekben.
Legkedvesebb számai között van a The Great Gig in the Sky és az Echoes, a High Hopes című dalt pedig az egész diszkográfiából kiemelte.
A kérdésre, hogy mennyire tartós a Pink Floyd öröksége, vonakodva felelt:
Még egy darabig játsszák a zenénket. Aztán elfelejtik, mint minden mást. Hogy mennyi idő múlva? Száz év, ezer, millió? Nem tudom. Ezen nem igazán szoktam gondolkodni.
Fejlécfotó: Polly Samson
hírlevél
