EUFÓRIA?
Capa Központ, 2020. február 23-ig
Azon már túl vagyunk, hogy a rendszerváltás végül majdnem mindenkinek csalódást hozott, nem ezt képzeltük a szabadság rendjének, de talán eljött az ideje annak is, hogy átgondoljuk, miért nem az. Mást képzeltünk, de ki volt a hibás? A képzeletünk? A valóság? Mit éreztünk akkor? El mertük egyáltalán hinni, hogy mostantól kinyithatjuk a szánkat, vagy féltünk, féltünk, egyre csak féltünk, hogy mi lesz ebből. Kimentek az oroszok. De ki akadályozza meg, hogy visszajöjjenek, ha olyan kedvük támad? Eltelt harminc év, és nem jöttek vissza. Lassan elhihetjük, hogy tartós az állapot, felnőtt egy generáció, amelyik nem is tudja, hogyan is lehetne ez másképp. Most visszamehetünk a kiindulási ponthoz, mint a társasjátékokban, és remélhetjük, hogy talán az újabb kör jobban sikerül.
Andrea di Robilant: Ősz Velencében
Libri Kiadó
Ernest Hemingway (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Adriana Ivancich Hemingway utolsó szerelme. Ha egyáltalán az volt, a szó testi értelmében. Egy csinosnak mondott (fényképen annyira nem meggyőző), nagyon fiatal olasz lány és az ötvenes éveit kezdő író, akit a világ nagy ínyencként és életművészként tartott számon. A könyvből kiderül, hogy az életművészet többnyire kacsavadászatokat és alkoholizmust jelent, folyamatos harcot a depresszió ellen, és mintha a szerelem is csak eszköz lenne, a bedugult kreatív csatornák tisztogatása. Hemingway akkor már tíz éve nem írt kiadható regényt. A velencei szerelem hatására megírta A folyón át a fák közé című regényt. Nem a legjobb könyve, de legalább kiadható. Majd érkezik az öreg halász is. És készülődik a golyó a puskacsőben.
Berg: Wozzeck
2020. január 11. Metropolitan-közvetítés
A zeneszerző és operai intendáns Rolf Liebermann szerint a Wozzeck óriási és némileg talán meglepő közönségsikerére a magyarázat egyrészt a librettó zseniális volta, másrészt a közönség meggyőződése, hogy most valami rettenetesen modern dolgot lát. Hát hogyne, azt éneklik a színpadon, hogy „pisál”, ez azért Verdinél nem volt szokásban. Csakhogy közben eltelt majdnem száz év a premier óta (és 180 a darab megírása óta), egyre kevésbé ájuldozhatunk saját nagyszerűségünkön, hogy ezt is meghallgatjuk, sőt, szeretjük is, marad a kellemes meglepetés, hogy a nyomor, a téboly, a prostituálódás mind elénekelhető, mind otthon tud lenni az arany függönyök között is, hogy a szünetben elfogyasztott pezsgő mellett is tudunk néha gondolni a megalázottakra és megszomorítottakra. Van nekünk szívünk, ha nem is mindig látszik.
a Wozzek plakátja (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Strangers in Paradise
Warner, 2019
Micsoda kellemesen félrevezető cím. I’m a stranger in Paradise, énekelte valaha Bing Crosby Borogyin Polovec táncainak dallamára, idegen vagyok az édenkertben, fogd meg a kezem. Itt viszont rögtön két idegenünk is van, ráadásul az egyik beszéli a nyelvünket: Fejérvári Zoltán, a zongorista. A másik hegedül, és nagyon jól hegedül, Diana Tishchenko a neve. Ravel, Enescu és Prokofjev a komponista, az ő szonátáikat játsszák, talán ők is az idegenek, bár nem tudom. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is otthon vannak a maguk mennyországában, és ha mi is szeretnénk körülnézni odabent, nem találhatunk sokkal jobb vezetőket a két hangszeresnél. Akárhogyan is, Borogyint nem játszanak, de valahogy ez nem is hiányzik. Ádám és Éva, Diana és Zoltán. Merre lehet a tudás fája?
Fejléckép: Nagy Imre újratemetése (Fotó: Fortepan)
hírlevél
