Fáy Miklós: Lehet, hogy nem Bernstein volt önmaga legjobb interpretátora?

Láng Orsolya: Ház, délután

Hogy ezek mennyire szép versek! Vannak szép versek, és nem attól szépek, mert különleges szavakkal dolgoznak – a legbonyolultabb szókapcsolat talán az, hogy „kognitív disszonancia” –, az igazán nem nehéz. Talán az egyszerűségtől szépek. Értem, amit mond, ő meg csak mondja, mondja, ahogy érzi. Vagy attól szép, hogy tényleg így érzi? Nem mondhatnám, hogy én, az olvasó valaha is így éreztem volna, de éppen ez a nagy lehetőség. Öt percre egy másik életet élni. Aztán szépen visszaülni a sajátunkba és látni, hogy hiszen nem olyan rossz az. Élettársak lehetünk Láng Orsolyával. Öt percre.

Láng Orsolya (Fotó/Forrás: Wéber Kristóf / Prae Kiadó)

Maestro: Music by Leonard Bernstein

Jöttek a karmesteres filmek, sőt még jönnek is, és tényleg érdekesek, akár kitalált, akár igazi karmesterekről szólnak, de közben végig tudja az ember: nem szabad becsapódni. Ezek a filmek nem a zenéről szólnak, vagy csak annyira, mint a tévében időnként leadott szovjet–magyar koprodukciós Liszt-film, amelyben Sinkovits Imre idétlen parókában veszekedik a pápával. De egy karmesterfilm zenéje, az már tényleg a zenéről szól, ráadásul nem is olyan egyszerű az előadók helyzete, hiszen a karmester, Leonard Bernstein egyben zeneszerző is, és létezik a műveknek szerzői előadása is. Mit csinál ilyenkor az alázatos karmester? Követi a komponistát, vagy követi a saját meggyőződését a műveket illetően? És mi van, ha kiderül, hogy nem is Bernstein volt önmaga legjobb interpretátora?

Maestro: Music by Leonard Bernstein (Fotó/Forrás: Deutsche Grammphon)

Gounod: Rómeó és Júlia

Az mindig információ a komponista önértékeléséről, hogy milyen szöveget zenésít meg. Verdi hozzá mert nyúlni Shakespeare-hez, tudta, hogy valamivel ki tudja egészíteni a sötét történeteket, de eszébe nem jutott volna a Rómeó és Júliával kezdeni. Minek? Úgyis költészet az egész, könnyűség és ifjúság, mi lehet belőle, ha totyakos öregapám kezdi el zengeni a szerelmét az erkély alatt? Gounod bezzeg nem aggályoskodott. Ő csak a legjobbakkal érte be, a Fausttal és a veronaiakkal. Az a legfurcsább, hogy valamiért mégis bejött neki. Senki sem képzeli, hogy ez ugyanaz a mese volna, hogy a zene méltó volna a szöveghez, mégis érdekes, hogy mi lesz belőle operaszínpadon. Nem lövöm le a poént.

Gounod: Rómeó és Júlia (Fotó/Forrás: Beth Bergman / Müpa)

Al Di Meola Budapesten

Néha még előveszem a régi vinilt, és még mindig döbbenetes az a régi, híres koncert, az a péntek este San Franciscóban. Al Di Meola huszonhét éves volt, és bizonyos értelemben talán csúcsra ért. Úgy értem, rengeteg jó lemezt adtak még ki vele, valószínűleg olyat is, ami tulajdonképpen jobb, mint a Friday Night, de ahogy ott és akkor a három sapkás ember pergeti a húrokat, ahogy kérdeznek, ahogy reagálnak, ahogy mindezt a közönség fogadja, az egyszeri és megismételhetetlen. Ilyenkor jön a kérdés, hogy mit csináljon most már a zenész. Fogadja el, hogy minden fellépését ehhez az egyhez fogják mérni? Vegye tudomásul, hogy mindig úgy értékelik majd, hogy nagyszerű, de…? Vagy kergesse a régi csillagokat, csütörtök este, Budapesten?

Al Di Meola (Fotó/Forrás: Alexander Mertsch / Müpa)