A 20. században számos olyan korszak volt, amikor rendszerszerűen ember bántott embert. Most nem ember bánt embert, de mindenki fél. Más ez a félelem?
Lehet, hogy nem félünk, hanem inkább szorongunk. A kettő nem egészen ugyanaz. A szorongást szerintem „csináljuk”, nem száll ránk, nem hatol belénk, hanem mi csináljuk, mert valamit akarunk, amit nem lehet akarni. Ha lefekszem és aludni akarok, akkor szorongani fogok, mert aludni akarni nem lehet. Az akarat szerve az izomzat. Ha arrébb akarok pakolni valamit, akkor az izmaimat megfeszítve megteszem, nem szorongok. De ha azt akarom, hogy erekcióm legyen, akkor csak szorongani fogok; ha Isten úgy tervezett volna, hogy akkor álljon fel, amikor akarom, izomból teremtette volna a faszomat. Mindig is bizonytalanságban éltünk – ember tervez, Isten végez. Ez mindig így volt, most még inkább szembetűnő. Erről általában nem akarunk tudomást venni, pedig a zen mesterek is megmondták egy koanban:
egyetlen dolog biztos, a halál, a halál időpontja nem biztos, hogyan éljek akkor? Ez mindig fontos kérdés volt, most is az. Az én válaszom: vegyek részt minden élő pillanatban.
Amíg élünk, addig élvezzem minden lélegzetemet, mondjam, amit mondani akarok, mert lehet, hogy holnap te vagy én már nem leszünk itt.
Neked megváltozott az életed a járvánnyal?
Sajnos a pácienseimet most csak az interneten keresztül látom, nem foghatok velük kezet, nem szagolhatom őket. Van egy hazugság ebben: időben együtt vagyunk, térben nem. Amikor vége az ülésnek, rájövünk, hogy nagyon messze vagyunk egymástól.
Eredményes így is a terápia? Ha arra gondolok, amikor én pszichoterápiára jártam, fontos volt az is, hogy más térben vagyok, mint ami az otthonom.
Szerintem egy jó terapeutának mindig ugyanaz a munkája. Hogy odafigyeljek a másikra, kíváncsi legyek arra, mi van a pácienssel. Azt találom, hogy ahogy velem viselkednek a páciensek, úgy viselkednek másokkal is. Éreznem kell, merre tolnak, hogyan kóstolgatnak, hol próbálnak belém hatolni. Ahelyett, hogy megadnám nekik, amit kérnek, tükröt kell tartanom nekik. Míg másoknak, például a családtagjainknak, nincs engedélyük erre, nekem van, ezért fizetnek.
A tükörről jut eszembe. Most, hogy otthon, egyedül vagyunk, az a fajta visszaigazolás is megszűnt, amit a hétköznapokban, mindennapi élethelyzetekben szerzünk. Hogy a boltban, a kávézóban ránk mosolyognak, a kollégák hozzánk szólnak, small talk-ot kezdeményeznek. Végülis ezek is részét képezik annak, amik vagyunk. Szóval ez most olyan – sarkított példával –, mintha Narcisszosztól elvennék a tükrét.
Van egy elég vastag könyv arról, hogy az egyedüllét nem szükségszerűen neurotikus, lehet nagyon szabad és egészséges választás. A könyvet Anthony Storr írta, címe Solitude. Ismertem egy újságírót, aki büszke volt arra, hogy az elmúlt öt évben egy lélek sem lépte át a küszöbét rajta kívül. Tévéműsora volt, de soha nem bulizott, időt sem töltött interjúalanyaival, a műsor 30 percén kívül. Imádta az egyedüllétet. Azt mondta, hogy ha valakit elhanyagol, az illető panaszkodik, bezzeg a könyvek nem panaszkodnak, ha három hétre is félreteszi őket.

„Sajnos a pácienseimet most csak az interneten keresztül látom” (Fotó/Forrás: Halmai Gyöngyi / Feldmár Intézet)
Sokak szerint az ember bizonyos felelőtlen magatartással szabadította magára a koronavírust. Nem csak azért, mert tobzoskák vagy denevérek húsával kereskedtek Kínában, hanem mert túl sokat repültünk, túl sokat fogyasztottunk. Végső soron „az ember a vírus”, mondják sokan, és a delfinek visszatérnek egykori élőhelyükre, a levegő tisztább.
Ez a paranoia egy formája. A paranoia az, hogy mindent magára értelmez az illető. Valaki azt hiszi, hogy a rádió személyesen hozzá szól, a falak hozzá szólnak, és bizonyos történetek között ő látja az összefüggést, mélyen értelmezni tud mindent, ami van. Minden tudós paranoiás egy kicsit, mert meg akar magyarázni valamit.
Nagyon nehéz annak a valóságában élni, hogy senki nem tud semmit. Pedig ez a valóság. Senki nem tud semmit.
Most azt mondjuk, azért van a vírus, mert „rosszak voltunk”. Egy gyerek azt gondolja, hogy azért rossz nekem, mert rossz voltam. Nem engedheti meg magának, hogy azt gondolja, azért rossz nekem, mert a szüleim rosszul bánnak velem, ugyanis nincsen hová mennie. Nos, ha a szüleim rosszul bántak velem, rosszul bántak volna bárkivel. Nem érdemeltem meg. Itt ez a vírus. Nem érdemlem meg, mert nincs olyan, hogy valaki megérdemeljen valamit. Az egy mese.
A gazdagok megérdemlik a gazdagságukat? Nem. A szegények megérdemlik a szegénységüket? Nem. Az élet rendetlen. A járványt sem érdemeljük meg. Egyszerűen van.
Kiszolgáltatottságunkat mutatja, hogy jobban hallgatunk a politikusokra, akik pedig ki is használják, hogy rájuk vagyunk utalva.
Ez nagyon szomorú. Az emberek többsége úgy viselkedik, mint a gyerekek. Pont a politikusokra nem szabad hallgatni. Mit tudnak ők? A retorika egykor arról szólt, hogy a mondanivalómat minél hatékonyabban tudjam átadni. Nem a hazugság és a manipuláció eszköze volt, hanem a beszéd művészete. Trump, Orbán – ezek az emberek állandóan hazudnak, és óriási bajt okoznak vele. Mert egy idő után senki nem fog elhinni senkinek semmit. A nyelvet ölik meg. A nyelv arra való, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz, de most arra használják, hogy eltakarják vele azt.
De nincsen szüksége az egészséges embernek arra, hogy néha elhiggye, amit hall?
Remélhetően az egészséges embernek van egy-két barátja, akiben megbízik. Egy jó ember meghatározása szerintem, hogy azt teszi, amit mond, és amit mond, azt megteszi. Vannak emberek, akik arról híresek, hogy el lehet hinni, amit mondanak. De egyre kevesebb a becsületes ember. Ötvenéves koromban megkérdeztem néhány idősebb férfit, akit tiszteltem, hogy hány barátjuk van. Nem volt egyetlen sem, aki ötnél többet mondott volna. Egy életben! Szóval aki talál valakit, akinek a szavait elhiheti, az vigyázzon arra a barátra, arra a barátságra.
Barátod és tanítómestered volt R. D. Laing, akinek a magyarul megjelent könyveiből kiderül, hogy mennyire szabadon gondolkodott. Szerinted az egyedüllét jót tesz a szellemi szabadságnak?
Amikor Lainggel dolgoztam – egy évet Londonban –, bátorított, hogy vonuljak el, gondolkodjak, írjak a magányban. Sétáljak az erdőben, gondoljak végig gondolatmeneteket. Szerintem sok ember ezt nem csinálja meg, mert fél, hogy mi lesz az eredménye. Ha valamit végiggondolok, akkor cselekedni is kell, másképp semmi értelme. Nietzsche – akit Laing sokat tanulmányozott – gyerekkorában fejfájással, és más testi problémákkal küzdött, amik csak akkor szűntek meg, ha írt. Akkor volt boldog.
Vannak most jó dolgok is. Például, hogy sokan kenyeret sütnek. Eszembe jut erről egy történet, amit egy előadásban meséltél: egy férfi évekig katatón állapotban élt, semmit nem volt hajlandó csinálni. Aztán megérezte, hogy valaki egy emelettel lejjebb kenyeret süt, lement, és visszatért a kedve az élethez. Mintha rájönnénk, hogy szükség van az egyszerű örömökre.
A hinduk a karma jógát egyszerű cselekedeteken keresztül gyakorolják. (A ’karma’ annyit jelent: munka.) Az alapgondolata az, hogy nem úgy lehet megismerni magad, ha magadba nézel, hanem különböző szituációkba kell lépni. Például nem tudom, hogy bátor vagy gyáva vagyok, míg nem kell lóháton, kivont karddal csatába mennem.
Most, a járvány idején sokan meg akarják ismerni magukat új helyzetekben, élvezik, amit csinálnak – kenyeret sütnek, improvizálnak, kreatív tevékenységben merülnek el.
De van, aki a fejére húzza a paplant, és azt mondja, majd akkor ébred fel, ha ennek vége.
Szerinted fog-e – kell-e – az emberiségnek tanulnia a mostani helyzetből?
Nem vagyok optimista. A tudománynak kétezer évbe telt, hogy kimondja az első ember után, aki rájött, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva. Nem vagyunk gyors tanulók. Szász Tamás vagy R. D. Laing több mint ötven éve mondta, hogy nincs olyan, hogy elmebetegség, hanem vagy szervi probléma van, vagy gondok, nehézségek az életben. Több mint ötven év eltelt, és még mindig beszélünk mentális betegségekről. Pedig nincsenek.
Remélem, hogy a járvány elmúltával sokan önként bezárkóznak majd egy-egy hétre valaki olyannal, akivel szeretnek együtt lenni. Az otthon az a hely, ahol inkább vagyok, mint bárhol máshol, ahova örömmel térek haza. Szóval annyit mindenképpen tanuljunk, hogy mire a következő karanténra lesz szükség, legyen már egy otthonunk, ahol szívesen vagyunk, olyannal, akit a legjobban szeretünk.
Fotók: Halmai Gyöngyi / Feldmár Intézet
Fidelio Jövő Idő
Sorozatunkban a kultúra, a társadalom- és természettudomány, az informatika és a gazdasági élet szakértőit kérdezzük arról: milyen világ jöhet a mostani kényszerszáműzetésünk után, mi minden változhat meg az életünkben.
A sorozat részei itt érhetők el>>>